„Magyarországi földalatti leleplező anyag van a birtokomban...”

2013. május 9.-Múlt-kor

Kovács Imre a Nemzeti Parasztpárt alapítója és volt főtitkára, a magyar nemzeti emigráció egyik fontos szereplőjének egész életére a szókimondás, a merész, konfliktusokat is vállaló magatartás, a szociális érzékenység és a határozott őszinteség volt a jellemző. Nem meglepő, hogy számtalan támadás érte.1951-ben egy rejtélyes levéllopási ügy miatt került a támadások középpontjába, mely megélhetését sodorta veszélybe. A problémát nyílt, brutálisan őszinte megfogalmazása okozta, amellyel egy barátjához írott levelében az emigrációs politikai vezetők tehetetlenségét jellemezte.

A nyugati képviseletet tekintette saját küldetésének

Kovács Imre a Nemzeti Parasztpárt alapítója és volt főtitkára, a magyar nemzeti emigráció egyik fontos szereplője 2013. március 10-én lenne százéves. Már több mint 30 éve ő sincs az élők sorában, ám változatos, ellentmondásoktól sem mentes életéről még mindig igen keveset tudunk. Pedig szerepe mind a magyarországi politikai élet háborút követő újjáépítésében, mind az 1945 utáni magyar polgári emigráció ellenállási, képviseleti pozíciójának megteremtésében meghatározó volt. 34 évet élt Magyarországon és 33 évet emigrációban. Egész életére a szókimondás, a merész, konfliktusokat is vállaló magatartás, a szociális érzékenység és a határozott őszinteség volt a jellemző. Nem meglepő tehát, hogy számtalan támadás érte. Az 1930-as években szembe került a hatalomhoz simuló opportunista kisgazdapárt álradikalizmusával, a Horthy-rendszer cenzúrájával, majd a fasizmussal és az azt kiszolgáló, a nemzeti függetlenséget feladó nemzetárulókkal.

A háború után éles vitát folytatott a kommunista párt felé orientálódó parasztpártiakkal, az egyeduralomra törő baloldali politikai erőkkel. Emigrálását követően meg kellett küzdenie a kishitűséget hirdető konformistákkal, de rendszeres támadások érték szociális érzékenysége, politikai realizmusa miatt a magukat polgárinak nevező, szélsőséges emigránsok köréből is. Élete során több válságos helyzetből kényszerült talpra állni. 1937-ben A néma forradalom című szociográfiája miatt három hónapra börtönbe kellett vonulnia, s ezért diplomáját sem kaphatta kézhez. 1947-ben „harmadik utas” nézetei miatt elhagyni kényszerült hazáját, új egzisztenciát kellett kiépítenie, immár emigrációban. 1951-ben pedig egy rejtélyes levéllopási ügy miatt került a támadások középpontjába, mely megélhetését sodorta veszélybe. A problémát nyílt, brutálisan őszinte megfogalmazása okozta, amellyel egy barátjához írott levelében az emigrációs politikai vezetők tehetetlenségét jellemezte. Az alábbi dolgozat ezen utóbbi konfliktus, az úgynevezett Kovács Imre – Pap István levél ügy eddig ismeretlen részleteit mutatja be.

Kovács Imre nézeteit 1947-ben már nem tudta összeegyeztetni az egyértelműen a kommunistákkal együtt haladó parasztpárttal, februárban kilépett onnan, majd 1947 novemberében – egy külföldi tanulmányút ürügyén – elhagyta Magyarországot. Svájcban telepedett le, s azonnal aktív pártszervező munkát kezdett. Az akkor már hónapok óta külföldön szervezkedő Nagy Ferenc és Varga Béla hívására a megalakuló Parasztszövetség munkájához kapcsolódott. Kovács Imre radikális politikát hirdetett, bízott a pár éven belüli visszatérésben, nem fogadta el a tespedtséget, a politikai tunyaságot, a visszahúzódást. Hitt abban, hogy a magyarországi politika belső ellentmondásai, a kommunista párt despota vezetőinek lelepleződése, valamint a nyugati hatalmak erőteljes fellépése megváltoztatja a kialakult status quót. A magyar parasztság érdekeinek nyugati képviseletét tekintette saját küldetésének.

1948 folyamán több barátja, volt parasztpárti politikus hagyta el Magyarországot, s érkezett Svájcba. Mikita István parasztpárti országgyűlési képviselő 1948. március elején, Pap István képviselő májusban, Sz. Szabó Pál, a Nemzeti Parasztpárt parlamenti képviselőcsoportjának volt vezetője júliusban, Molnár József, a budapesti szervezet titkára novemberben, Vámos Imre újságíró és Borsos Sándor, a parasztpárt ifjúsági szervezetének vezetői szintén 1948 novemberében, Borbándi Gyula 1949 januárjában kényszerült emigrációba. A Svájcban összegyűlt parasztpártiak 1949. március 27-én Kovács Imre vezetésével ültek össze egy walliselleni vendéglőben, hogy megalapítsák a Nemzeti Parasztpárt emigrációs szervezetét.

Erre végül is nem került sor, mert a két paraszt származású képviselő (Sz. Szabó Pál és Csorba-Mikita István) nem akart önálló parasztpártot, hanem a parasztérdekek képviseletét ellátó emigráns Parasztszövetségben való politikai fellépést szorgalmazták. A Magyar Parasztszövetség Emigrációs Szervezetét Nagy Ferenc Amerikában szervezte. Kovács Imrében egyre inkább megerősödött, hogy céljai megvalósításához az európai kormányoktól hathatós segítséget a különböző országok emigrációi, így a magyar sem remélhet.

Az új világrend politikai boszorkánykonyhája az Amerikai Egyesült Államokban fortyogott, ott kezdett körvonalazódni az emigráns nemzeti képviselet ellátására vállalkozó Nemzeti Bizottmány körvonala, s a volt kisgazdák, Nagy Ferenc és Varga Béla is csábították Kovács Imrét Amerikába. A háború után nyugaton maradt vagy nyugatra távozott politikusok nem vonultak vissza a magánéletbe, hanem folytatták azt a politikai küzdelmet, amelyet itthon is végeztek, azaz a kommunisták egyeduralmi törekvéseinek megakadályozását. Többségük úgy vélte, hogy pár évig kell csak idegenben élniük, s a nyugat – elsősorban az Egyesült Államok – erőteljes fellépésének hatására visszatérhetnek Magyarországra, ahol demokratikus viszonyok között folytathatják politikai tevékenységüket.

Nyilvánvaló volt az is, hogy minden menekült politikus a saját maga elképzelései és pártállása alapján foglal állást a visszatérés formáját és kereteit illetően. A hazai pártpolitikai keretek erősen megosztóak voltak az emigrációban is. Erősödött az a törekvés, amely egy szélesebb politikai szövetkezés körvonalait próbálta lefektetni. Az önálló emigrációs parasztpárt megalakításától ezért álltak el Kovács Imréék Svájcban.

A nemzeti egység jegyében

A magyar emigrációs vezetők New Yorkban gyülekeztek. Aki szerephez akart jutni, illetve politikai ambíciói voltak, az igyekezett Amerikába. Ha nem is éles törésvonal mentén, de tapinthatóan két csoportra tagolódott a politikusok köre. Az egyik társaságot a háború előtt, illetve az alatt emigráltak alkották, a másikat pedig a háború után – jellemzően 1947 után – külföldre menekültek. Barcza György és Bakach-Bessenyey György diplomáciai képviseletükről lemondva, még a háború alatt vagy közvetlenül utána hagyták el diplomáciai posztjukat, Eckhardt Tibor már a háború éveit is az Egyesült Államokban töltötte. 1948 októberében érkezett Amerikába Fábián Béla volt szabadelvű politikus, aki hitlerista koncentrációs táborból szabadult 1945 tavaszán. Amerikában élt Jászi Oszkár is, aki inkább elméleti, mint harcos politikai írásaival volt jelen a magyar emigrációs közéletben.

A háború utáni években elmenekülők közül Nagy Ferenc és Varga Béla 1947 őszén, pár hónappal emigrálásuk után már Amerikában tevékenykedtek. 1948-ban érkezett az Egyesült Államokba Nagy Vince, az 1918-as belügyminiszter, a Szabadságpárt volt társelnöke, aki 1947 júliusában hagyta el Magyarországot. 1948-ban került Amerikába Sulyok Dezső és Pfeiffer Zoltán. Peyer Károly 1949 szeptemberében, Kovács Imre ugyanez év októberében vándorolt ki Amerikába. Barankovics István a többiekhez képest kicsit később, 1951 szeptemberében érkezett. A nevesebb politikusok közül Auer Pál és Közi Horváth József Európában maradt, bár utóbbi rövid időre szintén áttelepedett New Yorkba. A parasztpárt emigrált képviselői szintén Európában maradtak, csak Sz. Szabó Pál került New Yorkba, illetve Csorba-Mikita István és Pap István később Kanadába.

A magyar nép külföldi képviseletét biztosító tömörülés megalakításának Nagy Ferenc és Varga Béla volt a kezdeményezője. Varga Béla – elsősorban Nagy Ferenccel, de az Egyesült Államokban élő vagy akkoriban oda érkező politikusokkal, valamint illetékes amerikai személyiségekkel folytatott megbeszélései után – 1947. november 15-én jelentette be a Magyar Nemzeti Bizottmány megalakulását. A nemzeti egység jegyében csatlakozásra hívta fel a demokrata politikusokat. A Bizottmány működését koalíciós alapon képzelte el, széles körű részvétellel, de a pártpolitikai törekvések visszaszorításával. Varga Béla a pártok versengését arra az időszakra javasolta, amikor Magyarország ismét szabad lesz, és a magyar nép újból megválaszthatja parlamenti képviselőit.

1948. június 10-én Varga Béla egy körlevelet küldött az 1945 novemberében megválasztott magyar Országgyűlés emigrációban élő képviselőinek, melyben többek között a következőket jelentette be: „A magyar politikai élet szabad földön élő vezetőivel való előzetes megbeszélés alapján és azok felkérésére vállalkoztam arra, hogy megteszem az előkészületeket a magyar parlamentet helyettesítő szerv életre hozására.” Egy évvel később – 1949. július 21-én – egy újabb körlevélben bejelentette, hogy a beérkezett csatlakozási nyilatkozatok alapján a Magyar Nemzeti Bizottmányt megalakultnak mondja ki. Az operatív ügyek intézésére létrejött a Végrehajtó Bizottság, mely de facto mint ellenkormány kívánt tevékenykedni.

Az Egyesült Államok kormánya nem tekintette emigráns parlamentnek a Bizottmányt, s a Végrehajtó Bizottságot sem menekült kormánynak. Ehhez meg kellett volna vonniuk a bizalmat a fennálló budapesti kormánytól, azaz meg kellett volna szakítani vele a diplomáciai kapcsolatot. Egy ilyen lépés hiú remény lett volna. Varga Béla és a végrehajtó bizottsági tagok szerepe kimerült abban, hogy megkísérelték összefogni a mérsékelt, demokrata magyar emigráns politikai csoportokat. A Bizottmánynak volt néhány demonstratív rendezvénye, és ez a szervezet volt az, amely a magyarok ügyének kérdését a nyugati kormányok felé életben tartotta. Valójában sem politikai súlya, sem szervezeti keretei nem voltak. A Magyar Nemzeti Bizottmány teljes ülése soha nem ült össze.

Támogatást kaptak az amerikai kormánytól

A Bizottmány az Egyesült Államok kormányától politikai támogatást és anyagi segítséget viszont kapott. Ez tette lehetővé, hogy a megválasztott Végrehajtó Bizottság tagjai anyagi gondok nélkül végezhették politikai munkájukat. A Végrehajtó Bizottság azon tagjai, akiknek más kereseti forrásuk nem volt, kezdetben 300 dollár havi javadalmazásban részesültek. Ez megfelelt egy kis fizetésű munkás vagy tisztviselő mindenkori havi jövedelmének. A Bizottmányt tehát nemcsak politikai, hanem anyagi okokból is lehetett tehát támadni.

Kovács Imre látta az európai országok menekültek iránti tartózkodását, ugyanakkor biztató jelnek vélte a Bizottmány megalakulását s az Egyesült Államok támogató hozzáállását. 1949. október 22-én elindult a tengerentúlra. Novembertől a Szabad Európa Bizottság egyik intézményének, a Washingtonban működő Research and Information Centernek lett a munkatársa. Meggyőződése volt, hogy 3–5 éven belül visszatérhet Magyarországra. A remélt felszabadítást azonban csak erős, dinamikus, határozott és összetartó demokratikus magyar emigráció vívhatja ki.

Hatalmas energiával és elszánással robbant be a kissé már eltespedt, hosszú távra berendezkedő, az amerikai stílusba betagozódott magyar emigráció életébe. A Magyar Nemzeti Bizottmány Igazságügyi és Tájékoztatási Bizottságának alelnöke, a Parasztszövetség Értesítőjének szerkesztője lett. Amerikába érkezve azonban csalódnia kellett. Egyike volt a legbefolyásosabb emigráns vezetőknek, ám dinamizmusát, tempóját a már évek óta kinn élők értetlenül fogadták. Nem véletlen, hogy a magyar államvédelmi szervek élénk érdeklődést mutattak mind személye, mind tevékenysége iránt.

Kovács Imre még elutazása előtt megígérte Európában maradt parasztpárti társainak, hogy rendszeresen tájékoztatni fogja őket az amerikai helyzetről, a szervezett emigráció tevékenységéről, s megpróbál lépéseket tenni annak érdekében, hogy minél előbb ők is áttelepülhessenek a tengerentúlra. Amerikában szerzett első tapasztalatairól és csalódásairól egy 1950. január 7-én keltezett levélben számolt be Pap Istvánnak, a Svájcban tartózkodó volt parasztpárti képviselőnek. A levél kalandos körülmények között a magyar állambiztonsági szervek kezébe került, s azok egy megtervezett akció keretében megkísérelték nyilvánosságra hozni.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában megtalálható dokumentumok szerint a levél megjelentetésével Kovács Imrét és Pap Istvánt akarták lejáratni az emigrációs politikusok előtt, valamint a Magyar Nemzeti Bizottmány és a Parasztszövetség „ellenséges tevékenységét” akarták leleplezni. Meg kell mondanunk azonban, hogy ez az akció – bármennyire is büszkélkedtek vele kivitelezői – inkább csak az ölükbe hullott, egy általuk sem ismert személy közreműködésével. Ráadásul még a következményeket sem tudták pontosan bemérni, hiszen a tervezés időszakában csak Kovács Imre és Pap István elszigetelése szerepelt célként, s az egész magyar emigrációt, valamint a Magyar Nemzeti Bizottságot is megrengető eredményre még gondolni sem mertek.

Az akció következményei azonban Kovács Imre életében meghatározó törést okoztak. Állását a Szabad Európa Bizottságnál felmondták, személyét és elképzeléseit sértő, mocskolódó támadások érték. Az emigráció történetével foglalkozó munkák szinte mindegyike említést tesz erről a botrányról, ám hátteréről, a pontos eseményekről még az érintettek is keveset tudtak, s ezáltal visszaemlékezéseikben sem találhattak magyarázatot a történtekre. Kovács Imre saját emigrációs pályaképét felvázoló írásában az alábbi módon emlékezett vissza az eseményekre: „Kézzel írt, hat- vagy nyolcoldalas levelemben mindent feltártam, őszintén, talán túl őszintén, szenvedélyesen és elfogultan; egyes jellemzéseket lekicsinylően és szerencsétlenül eltúloztam, amit nagyon sajnálok és bárkit megbántottam, bocsánatot kérek tőle. A levél egy szerelmi ügy kapcsán Pap Pista barátnője, Frau Margaret Honauer [sic!] penziótulajdonos kezébe került, akitől Eckhardt Tibor utasítására Ember Sándor volt horthysta képviselő megvette ötszáz dollárért és tucatjával készítettek róla másolatot.

"Ellenfeleim és ellenségeim azt hitték, végre olyan dokumentumhoz jutottak, amivel megsemmisíthetnek; minden jelentősebb emigráns tényezőnek és a lapoknak megküldték; fordításban bemutatták a Szabad Európa Bizottság vezetőségének.” Kovács Imre a történet lényegét részben jól tudta, a levél valóban a megnevezett asszony kezébe került, ám azt ő ellopta Pap Istvántól – több más hozzá írott és általa írt levéllel, valamint a naplójával együtt – abból a célból, hogy szerelmi csalódása miatt tönkretegye Pap Istvánt. Az asszony a leveleket a magyar államvédelemhez jutatta el, s a politikusoknak, valamint az emigrációs lapoknak a magyar államvédelem küldte el a svájci asszony nevében. Ember Sándortól valóban kapott pénzt a levelek eltulajdonlója, azonban azt a levelek fénymásolására kérte és kapta, bár kétségtelen, hogy a leveleket eljuttatta Ember Sándornak is.

Szeredi Pál teljes cikke és maga a kézzel írott levél a Betekintő 2013. évi első számában olvasható