Luther: a fiatal joghallgató viharos útja a reformációig

Négyszázkilencvenhét éve, 1517. október 31-én gondolta úgy Luther Márton, hogy Wittenbergben közzéteszi az egyház megreformálásáról szóló nézeteit. A fiatal, mindössze harminchárom éves szerzetes ekkor még nem volt tudatában annak, hogy lépésével egy olyan lavinát indít el a kontinensen, amely alapvető politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási következményekkel fog járni. Noha Luther eredetileg nem szándékozott új egyházat alapítani, fellépése végül mégis szakadáshoz vezetett, Európa országain pedig évszázadok óta nem látott változások söpörtek végig. De hogyan jutott el egy jogásznak készülő fiatal odáig, hogy Antikrisztusnak nevezze az egyházfőt és olyan kijelentésekre ragadtassa magát, mint hogy „Ha létezik a pokol, Róma afölé épült!”? Írásunkban a kontinens vallási térképét átrajzoló reformáció elindítójának életét, annak legfontosabb állomásait követjük végig a wittenbergi „zászlóbontásig”. 

A gyermekévek és a „viharos” út

Martin Luther (németül eredetileg Martin Luder) 1483. november 10-én látta meg a napvilágot a szászországi Eislebenben, egy igen tehetős bányász fiaként. Luthert vállalkozó édesapja, Hans Luder eredetileg jogászi pályára szánta, taníttatására így nem sajnálta a pénzt. A bányász apa vagyonát kemény, fáradhatatlan munkával, nagy szorgalommal gyűjtötte össze, e tulajdonságát Márton is örökölte. Luther visszaemlékezései szerint szüleitől a legkisebb vétségért is komoly fenyítést kapott, híven a korszakban uralkodó nevelési elvhez: „Aki gyermekét szereti, megveri”. A prédikátor később utódait  - talán ezért is - lazán, olykor hanyagul nevelte.

A latin nyelv elsajátítása után Luther - akit tanulótársai alacsony, izmos testalkatú, kemény koponyájú, éles tekintetű fiúnak írtak le - apja jóvoltából 1501-ben kezdte meg tanulmányait az erfurti egyetemen. A négyéves itt-tartózkodása során előbb a szabad művészeteket sajátította el, majd - Hans elképzeléseinek megfelelően, aki fia továbbtanulásától várta, hogy a családot felemeli a polgárság felsőbb rétegei közé - jogi tanulmányokat folytatott.

Erfurtban teológiával ugyan nem foglalkozott, de emlékei szerint itt vett először Bibliát a kezébe, példás szorgalma mellett pedig minden reggelét a templomban kezdte imádsággal. Luther meggyőződése volt, hogy „aki serényen imádkozik, több mint felét elvégezte a tanulnivalónak”. Tanárai véleménye alapján Luther ígéretes karrier előtt állt, igaz, ezt kicsit másképp képzelték, mint ahogy végül történt.

Luther épp az egyik közeli városból, Gothából tért vissza, amikor Stotternheim közelében nagy viharba keveredett. Itt, a bányászok védőszentjéhez könyörögve fogadta meg, hogy megmenekülése esetén szerzetes lesz. Ígéretéhez híven Erfurtba érkezve eladta jogi könyveit, és egy általa szervezett búcsúlakomát követően el is indult az erfurti Ágoston-rendi szerzetesek kolostorába. Igaz, ez nagy kirándulást nem jelentett, a rendház ugyanis ugyanabban az utcában volt, mint a kollégium, ahol addig lakott…

A kolostori fegyelem és a „bababűnök”

Luther Márton (Lucas Cranach portréja)

Hogy mi is volt a pontos háttere annak, hogy a reformátor végül a szerzetesi élet mellett döntött, az máig vitatott. Magyarázzák ezt családi tragédiával - egy pestisjárvány következtében két testvére is meghalt -, súlyos depressziójával, esetleg - ahogy arra később maga Luther is utal - a túlzottan kemény szülői neveléssel, illetve a fogadalmával. S bár döntését sokan megkérdőjelezték, a reformátor nem hagyta magát lebeszélni: „konokul kitartottam szándékom mellett”- írja egy későbbi visszaemlékezésében.

A szigorú kolostori fegyelem gyökeresen más életformát igényelt Luthertől, mint az addig megszokott. Ahogy a rend egyik tagja megfogalmazta: „A szerzetesek dolga sírni, hallgatni és üdvös csendben várakozni”. A részletekre is nagy figyelmet szenteltek, így például a szerzeteseknek szemlesütve kellett közlekedni, iváskor a kupát két kézzel kellett tartani, az étkezések alatt - az első délben volt - tilos volt beszélgetni. Luther mindenesetre a tőle megszokott szorgalommal vetette bele magát a szerzetesi létbe, elhivatottságának eredménye hamar megmutatkozott, két évvel később ugyanis pappá szentelték.

Mindeközben folyamatos lelki gyötrődés jellemezte napjait, aminek központjában a bűn, a bűnösség kérdése állt. Nehezen volt képes feldogozni azt, hogy magában lépten-nyomon vétkeket talált, majd azokat annak rendje és módja szerint meg is vallotta. Luther mulasztásainak hangoztatását, megvallását erősen túlzásba vitte, gyóntatóatyja, a kongregáció főnöke, Johann von Staupitz nem egy ízben ki is kelt Luther mértéktelen bűnvallásai ellen: „Készíts magadnak lajstromot, abba írd össze az igazi bűnöket, Krisztus segítsen rajtad; de ne mászkálj nekem ide ilyen tákolmányokkal és bababűnökkel, és ne csinálj minden fingból vétket!”. Luthert végül 1508-ban áthelyezték Wittenbergbe, ahol a helyi egyetemen bibliamagyarázat oktatásával bízták meg. A rend képviseletében két év múlva azonban Rómába kellett utaznia, ahol ismét maradandó élményekkel gazdagodott.

Utazás Rómába – Szent Aranytallér és Szent Ezüstgaras

Szerzetesrendje belső, szervezeti kérdések miatt küldte másodmagával az örök városba, hogy a vitás ügyek rendezéséhez ott kapjanak útmutatást. 1510 novemberében indultak, többhetes - betegséggel is tarkított - út után érkeztek meg Rómába. Az itt tapasztaltak, a monstre építkezések, csodás műkincsek - Michelangelo festéshez használt faállványzata még állt a Sixtus-kápolnában, Raffaello pedig épp ekkor kapta egyik jelentős római munkáját, a pápa szobáinak kifestését -, valamint a pénz hatalma Luther gondolkodására nagy hatással volt. A fő megrendelő a „reneszánsz pápák” sorát gyarapító II. Gyula volt, a szentatya fényűző udvara mellett kemény kézzel irányította államát - Luther a pápát ottléte alatt egyszer sem látta, merthogy az éppen egyik hadjáratával volt elfoglalva.

A fiatal német szerzetes zarándoklata során végigjárta a várost, aminek egyik legfontosabb állomása a pápák legrégebbi székhelye, Laterán volt. Úgy tartották, hogy aki térden csúszva felmegy a huszonnyolc lépcsőfokon, az „fokonként” kilencévi búcsút biztosít magának. A városban mindennapos pénzmozgások nagy hatást tettek a reformátorra. Külön standok álltak a hívek rendelkezésére, ahol különböző esetek, bűnök - pl. fogadalmak alóli felmentések, házasságtörést tiltó rendelkezések feloldása, törvénytelen gyermek törvényesítése - "ellenértékét" lehetett befizetni. Egy akkori mondás szerint Rómában Szent Aranytallért és Szent Ezüstgarast tisztelik legjobban, mert e szentek segítsége a leghasznosabb az ügyintézésben.

A városban mindemellett virágzott a szimónia és a nepotizmus. A megvesztegetés mindennapos volt, a befolyásos főpapok rokonai méltán reménykedhettek abban, hogy elcsíphetnek egy-egy egyházi pozíciót, ha pápaválasztásra került sor. Általános jelenség volt a „pluralizmus” is, amikor egy személy több tisztséget is betöltött, a bíborosok körében pedig bevett gyakorlatnak számított, hogy ezen kívül még négy-öt, többnyire külföldi egyházi javadalommal rendelkeztek. Luther úgy vélte, Rómát „férgek és sáskák” hada lepte el, de ekkor még azt gondolta, hogy az egyházban tapasztalt visszásságokat egy alkalmas pápa el tudná tüntetni. Az itt tapasztalt romlottság később, reformátori tevékenysége során fog erőteljesebb hangsúlyt kapni.

Az eltérően értelmezett bűnbocsánat

A wittenbergi vártemplom külső kapuja. Philipp Melanchthon 1546-os írása keltette azt a hamis legendát, hogy Luther 1517. október 31-én kiszegezte a 95 tétel másolatát a vártemplom kapujára

Luther Wittenbergbe visszatérve folytatta tanítói és prédikátori munkáját, 1512-től mint a teológia doktora. Ekkortájt kezdenek benne megérlelődni olyan gondolatok, amelyek később tanainak alapvetését adják, így a szigorú Isten képe helyett elkezdi kutatni az irgalmas Istent. Pál apostol gondolatán („az igaz ember hitből él” Róma, 1:17) haladva eljut a kegyelem örömhíréhez, azaz Isten ingyen igazságához, amit az ember nem érdemelhet ki jó cselekedetekkel, hiszen ez hit által való megigazulást jelent. Nézeteit nem is rejtette véka alá, hirdette és tanította is azokat, elmondása szerint pedig ezek egyre népszerűbbek lettek városában.

Miközben Lutherben kezdett megfogalmazódni teológiájának vezérgondolata, egy másik esemény is zajlott Wittenbergben, amely aztán ürügyül szolgált ahhoz, hogy a reformáció elindítója előálljon tételeivel. Johann Tetzel domonkos fráter ugyanis német városok terein kezdte el árusítani a búcsúcédulákat, aminek lényege a következő versben nyilvánult meg: „Mikor a pénz a ládikába hullik, a lélek a tűzből menten kiugrik”.

A búcsúból származó pénz helye is megvolt, Albert herceg, mainzi és magdeburgi érsek (ide tartozott Wittenberg is) tisztségeihez ugyanis Róma jóváhagyására volt szükség, amit komoly pénzösszeg ellenében meg is szerzett. Ezt viszont az augsburgi Fugger családtól kapott kölcsönökkel tudta csak fedezni, így később vállalta, hogy Németországban meghirdeti a búcsút, a bevételek egy részét a Szent Péter-székesegyház építkezésére, másik részét pedig adósságai törlesztésére fogja fordítani.

Bölcs Frigyes, Szászország uralkodója ugyan megtiltotta, hogy Tetzel búcsút árusítson területén, az emberek azonban tömegével mentek át a szomszédos városokba, hogy hallgassák a prédikációkat és pénzért megváltsák saját és szeretteik bűneit. Luther Márton megrendülve értesült a hírről, miszerint a tanulatlan embereknek azt tanítják, hogy búcsút vásárolva nem szükséges bűnbánatot tartaniuk. A reformátor 1517. október 31-én bátor lépésre szánta el magát, közzétette 95 tételét a bűnbocsánat kérdéséről, hajlandóságot mutatva arra, hogy nézeteit nyilvános vitában is megvédi. A dátumot szokás a reformáció kezdetének tekinteni, és a protestánsok azóta is a reformáció napjaként ünneplik meg.

A kiközösített egyházalapító 

Luthert 95 tételének közreadásában semmiféle forradalmi tett nem vezérelte, csupán egy disputát akart kezdeményezni, ez azonban túlmutatott az akadémiai vitákon. A nyugodtabb hangvételt olykor azonban olyan éles kirohanások szakították meg, mint mikor az író arról értekezik, hogy „A pápa, akinek vagyona ma bármely Krőzus vagyonánál nagyobb, miért nem építi meg a Szent Péter-templomot a maga, mintsem a szegény keresztények pénzéből?”

Noha Luther szakítani ekkor még nem akart a római katolikus egyházzal, tételei futótűzként terjedtek Németország területén, majd egész Európában. Albert jóvoltából hamarosan X. Leó pápa is tudomást szerzett az ügyről, s bár eleinte csak „részeg németnek” bélyegezte Luthert és nem tulajdonított nagy figyelmet a dolognak, a következő hónapok, évek világossá tették, hogy esetében többről van szó, mint egy egyszerű egyházkritika.

Luther Márton nem törődve az eretnekség vádjával és a birodalmi átokkal magabiztosan haladt azon az úton, amelyet Isten jelölt ki számára, ennek eredményeként pedig új egyházat teremtett.