Rostpénz, sajtguriga és rézkereszt: egykori bizarr fizetőeszközök

Növényi rostból készült pénz, egy kilogrammos súlyú fizetőeszköz, mozdíthatatlan sziklák, mindenki által nyomtatott szükségpénz, kagylók, sajtgurigák és préselt tealevelek – csupán néhány példa arra, hogy az értékmérő funkcióval bíró, vagyon felhalmozására alkalmas fizetőeszköz a történelem során számos alakot és formát öltött. Bár már több mint négy és félezer éve megjelent a ma is ismert alakú, méretű és nemesfém tartalmú pénz, még a múlt században is érhették az embert meglepetések a készpénzfizetés kapcsán.

Étel, gyógyszer, pénz

Szinte valamennyi kontinensen felbukkant egykoron az úgynevezett kagylópénz. A sok esetben átdolgozott, megformált, csiszolt tengeri kagylók az egyes régiókban eltérő értéket képviseltek, ám meglepően sokáig „forgalomban” voltak. Olykor nyakláncra fűzték őket, de akadt olyan eset is, amikor azonos méretűekre faragták le a kagylókat. Hasonlóan különlegesek voltak a Közép-Ázsiában, Kínában, Mongóliában és Tibetben elterjedt teatéglák is, amelyek a 19. században egyes helyeken – leginkább a mongóliai és szibériai nomád törzseknél – értékesebb fizetőeszköznek bizonyultak, mint a pénzérmék. A tealevelekből összepréselt, egyébként étel vagy gyógyszer gyanánt is használt kocka alaprendeltetése természetesen a forró vízbe kerülés volt.

Tudtad, hogy a bankok már a civilizáció hajnalán kinyitottak? Vajon hogyan működött az ókorban a hitelezés? Miként dőzsölt a századfordulón egy magyar bankár? Hogyan zajlott a kölcsönfelvétel évszázadokkal ezelőtt? Az OTPédia oldala könnyed stílusban, szórakoztató módon mutatja be modern életünk egyik legfontosabb szegmensét, a bankjegyek és a pénzintézetek világát. A-tól Pénzig.

Amit nem teszel zsebre

Mai szemmel nézve szinte használhatatlan pénz volt az úgynevezett Katanga-kereszt, amelyet a 19-20. század fordulóján alkalmaztak fizetőeszközként a mai Kongóban. Az afrikai állam Katanga nevű, a korabeli viszonyokhoz képest igen gazdag régiója híres volt rézbányászatáról. A különleges fizetőeszköz körülbelül 20 centiméteres, X-alakú, hozzávetőleg egy kilogramm súlyú öntvény volt, amelyet a rézbányászok készítettek, homokformába öntve a megolvasztott rezet.

Egy Katanga-keresztért egyes források szerint mindössze tíz kilogramm lisztet, esetleg öt-hat szárnyast lehetett vásárolni. Ha pedig összespóroltak belőle tíz darabot, egy lőfegyvert is vehettek rajta. Az 1960-ban Kongótól néhány évre elszakadt Katanga nemzeti szimbólumként tekintett rá, a hagyományos értelemben vett pénzérméin és a zászlaján is feltűnt.

Praktikumát tekintve hasonló volt a mai Libéria, valamint Sierra Leone vidékén az 1880-as évektől használt „kissi penny”, amely gyakorlatilag egy – az egyik végén T alakúra, a másikon láb formájúra – megmunkált vasrúd volt. Egyes régiókban még a 20. század második felében is lehetett vele fizetni. A 15-40 centiméter hosszúságú, gyakran összekötegelt rudaknak nem volt nagy értékük, egy tehenet például körülbelül száz vaspálcáért lehetett kapni.

A helyiek körében csak Credem néven ismert Credito Emiliano nevű bank az észak-olaszországi Emilia-Romagna tartományban a helyi sajtkészítők egyik legerősebb támogatója. 1953 óta bevett gyakorlat a pénzintézetnél, hogy a helyi kisvállalkozóktól a folyósított kölcsönök fedezeteként elfogadja a „sajtok királyának” nevezett helyi jellegzetességet, a parmezánt is, nagyméretű gurigák formájában.

Szintén máig forgalomban lévő különleges pénzformát képviselnek a mikronéziai Yap szigetén az úgynevezett rai kövek, amelyek egészen aprók (3,5 centiméter átmérőjűek), de akár 4 méter magas, szinte mozdíthatatlan monolitok is lehetnek. Közös minden rai kőben, hogy kerék formájúra csiszoltak és középen lyukasak. A jellemzően mészkőből, illetve a mészkőbarlangokban képződő kalcitból készült kezdetleges pénzeket Yap lakói más szigeteken is bányászták a történelem során (használatuk Kr. u. 500-ig vezethető vissza), de fizetőeszközként kizárólag ők alkalmazták azokat.

Minden egyes kő értéke egyedi, és az adott példány múltjától függ. Egy nagyobb kő, amelynek egy másik szigetről való átszállítása közben akár többen is életüket vesztették, nagyobb értékű, mint egy kisebb kő, amelyet a szigeten bányásztak. A nagy, mozdíthatatlan kövek esetében a velük lefolytatott tranzakciók is kizárólag szóbeli jellegűek – a felek egyszerűen megegyeznek, hogy az adott pillanattól kié az adott rai kő. Habár a szigeten jobbára átvette helyüket a modern pénz, Yap lakói a nagyobb rai kövekkel a mai napig kötnek egymás közt üzleteket.

Szükségből pénz

Az első világháború okozta gazdasági visszaesés során az aprópénz nyomása sok esetben felesleges „luxusnak” tűnt a Német Birodalomban, így a Reichsbank döntése nyomán 1916-tól kezdve fokozatosan eltűntek a kis címletek. A mindennapi élet, a kereskedelem, a gazdaság folyamatos működéséhez azonban szükségesnek bizonyult a kis címletű pénz, így a német helyhatóságok, olykor a bankok vagy egyéb állami vagy magántulajdonú cégek vették a saját kezükbe a bankjegykibocsátás ezen részét.

Ekkor kezdtek nagy mennyiségben megjelenni a néhány pfennigtől az egy-két márkás címletekig tartó, egyébként már több évszázados európai múltra visszatekintő Notgeldek (Kriegsnotgeldek), vagyis a szükségpénzek. Érdekesség, hogy a német szükségpénzek ideiglenesen már 1914 júliusában megjelentek Brémában, ugyanis a helyi lakosság igyekezett minél több érmét felhalmozni az egyre biztosabbnak tűnő háború miatt, így egy időre kifogytak belőlük.

Gyakran a Notgeldre nyomtatott szövegen is megjegyezték, hogy a háborús események elmúltával vissza lehet majd váltani törvényes fizetőeszközre, illetve azt az információt is, hogy meddig érvényes. Többnyire az adott térség történelmi múltja, a világégés nehézségei vagy valamilyen politikai propaganda jelent meg rajtuk. Ma a gyűjtők becses kincsei.

Nem csupán német földön (hanem az Osztrák–Magyar Monarchiában vagy Belgiumban is) adtak ki szükségpénzeket a háború idején, de kétségkívül Németországban állították őket elő a legnagyobb mennyiségben. A Notgeldek általában papírpénzek voltak, de tudunk olyanról is, hogy bőr, különféle szövetek, fa, postabélyeg, porcelán vagy alumíniumfólia volt az alapanyaguk. A szükségpénzek pályafutása nem ért véget a háborúval, a hatalmas németországi infláció során ismét virágkorukat élték az akkor már több száz, majd ezer márkás címletű pénzek.

Az első világháborút követően különleges helyzet állt elő a felbomló Osztrák–Magyar Monarchiában: a korábbi hivatalos pénzből, az 1892-ben bevezetett koronából lett egyfajta szükségpénz az utódállamok területén, ki-ki a saját hivatalos pecsétjével látta el a területén forgalomban lévő bankjegyeket.

Mandzsukuói rost

Miután a Japán Birodalom 1931-ben elfoglalta a közel 1,2 millió négyzetkilométernyi területű Mandzsúriát, kezdetben a japán jen lett a hivatalos fizetőeszköz. A következő évben azonban megalapították Hszinking (a mai Csangcsun) városában a Mandzsu Központi Bankot, amely a térség egyedüli pénzintézeteként megszerezte a bankjegykiadás jogát. A következő években fokozatosan lecserélték a forgalomban lévő, legalább 15 típusú valutát.

Kezdetben beaprították őket, majd elégették, de olyan mennyiségben került elő a régi papírpénz, hogy új „kohókat” kellett hozzá építeni. A japán bábállam hivatalos pénzneme a mandzsukuói jüan lett. Értékét kezdetben az ezüsthöz, majd a japán jenhez kötötték, ám az infláció a háborúban évről évre megtépázta. 1944-1945-ben már annyira nem állt rendelkezésre fém, hogy az egyik váltópénze, a „fen” egyes és ötös címletei vörös és barna rostszövetből készültek.

Ám most következik az igazi becsapós kérdés: te tudod, mi valójában a pénz? Hol és mikor állították elő az első nemesfém tartalmú pénzérmét? Hogyan alakultak ki a papírpénzek, és miért használjuk őket egyáltalán? Miért nem nyomtathat csak úgy magának pénzt egy állam? A válaszokért látogass el az OTPédia oldalára! (x)