Hősök a Köztársaságban, rabszolgák a Szovjetunióban
2025. március 4. 16:55 Múlt-kor
A spanyol polgárháborúban a Köztársaság oldalán harcoló tengerészek közül sokan a Szovjetunióban találták magukat, nem szövetségesként, hanem fogolyként. 1937-ben Sztálin lefoglalta a köztársasági hajókat, legénységüket pedig évtizedekre munkatáborokba száműzte. Több mint 15 évig szenvedtek a szibériai gulágokon, ahol sokan életüket vesztették. Akik túlélték, 1954-ben térhettek haza, de hallgatásba burkolózva, két diktatúra árnyékában.
Köztársasági önkéntesek Teruelben, 1936-ban
Korábban
Életre szóló félelem
José Vicente García Santamaría emlékszik, hogy nagyapja, miután 1954-ben hazatért a Szovjetunióból La Coruñába, mindig egy kis bőröndöt tartott az ágya alatt, benne a legszükségesebb dolgokkal. Félt attól, hogy bármikor újra elhurcolhatják a koncentrációs táborba. A bőröndben csupán néhány dokumentum, értékes személyes emléktárgy és néhány hasznos eszköz volt, amelyekkel megkönnyíthette volna az életét száműzetésben.
"Egészen 1978-ban bekövetkezett haláláig ott tartotta. Mindig furcsának találtam, de soha nem kérdeztem róla, mert nagyapám természetesen kezelte, mintha ez nem lenne rendkívüli dolog. Soha nem mutatott haragot azok iránt, akik szenvedést okoztak neki, pedig bőven lett volna rá oka. Amikor visszatért Spanyolországba, már idős volt, 61 éves, és alig beszélt erről az időszakról. Csak néhány karácsony estén. Soha nem tudtam miért, de megértettem, hogy egyszerűen tovább akart lépni" – meséli García Santamaría.
Elfeledett sors
Kutatásai során García Santamaría rájött, hogy nagyapja esete nem egyedi. Vicente, a galíciai Puebla del Caramiñalból származó tengerész, 1894-ben született és a Juan Sebastián Elcano Köztársasági hajón szolgált a spanyol polgárháború alatt. Ő és társai a Köztársaság megbízásából élelmiszert és fegyvereket szállítottak a Szovjetunióból, de a szovjet hatóságok Odesszában jogtalanul letartóztatták őket. Több mint 15 évet töltöttek Szibéria legkeményebb munkatáboraiban.
Akik túlélték és visszatértek, szintén mindig készenlétben tartottak egy bőröndöt, mintha bármelyik pillanatban újra elhurcolhatnák őket. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy azok kínozták őket, akik állítólag szövetségeseik voltak a fasizmus elleni harcban. Ennek köszönhetően a rabok fele meghalt a gulágban.
Sztálin halála és a táborok felszámolása után nyolcan a Szovjetunióban maradtak, félve a spanyolországi megtorlástól. Tizenkilencen 1954 áprilisában tértek haza, a Semíramis nevű hajó fedélzetén, ahol a Kék Hadosztály foglyul ejtett tagjai is utaztak. A különbség az volt, hogy míg a Kék Hadosztály katonáit hősként fogadták, a köztársasági tengerészek két diktatúra – Franco és Sztálin rendszere – között rekedtek. Az ő tragédiájuk a 20. századi spanyol történelem egyik legszomorúbb és leginkább elfeledett epizódja.
Bűntelen büntetés
A spanyol polgárháború során a köztársasági oldal támogatást kapott a Szovjetuniótól Franco és külföldi szövetségesei – a náci Németország és a fasiszta Olaszország – ellen. Fegyvereket és élelmiszert szállítottak nekik, amelyeket hűséges hajótársaságok juttattak el a Köztársaságnak. Összesen 51 hajó járta ezeket az útvonalakat, 250 000 tonna élelmiszert szállítva.
1937 őszén azonban Sztálin váratlanul elrendelte, hogy a szovjet kikötőkben horgonyzó spanyol hajókat kobozzák el, és csatolják a szovjet flottához. Egyes történészek szerint a diktátor ezzel akarta behajtani a Köztársaság támogatásáért járó hadizsákmányt, de hivatalos magyarázat soha nem született. Ennek következtében kilenc spanyol teherhajó került szovjet kézbe, köztük Vicente Juan Sebastián Elcano hajója. Ötszáz tengerészt pedig mindenféle tárgyalás és ítélet nélkül elfogtak.
A legtöbb tengerész 1938-ban visszatérhetett Spanyolországba, de ötvenen ezt nem merték vállalni, mert attól tartottak, hogy otthon Franco megtorlása vár rájuk. Közülük sokan szakszervezeti tagok vagy baloldali pártokhoz kötődtek, és inkább Latin-Amerikába menekültek volna, de Moszkva ezt megtiltotta. Ehelyett a gulágra küldték őket, ahol rabszolgamunkát végeztek, egészen 1954-ig, egyesek 1956-ig.
Elárult tengerészek
"A nagyapám történetének megismerése megrázó volt, mert olyan politikai pártok szerepét kellett felülvizsgálnom, amelyekről azt hittem, hogy közel állnak az ő nézeteihez. Meglepő volt látni, hogy például a Spanyol Kommunista Párt (PCE) nem bánt jól ezekkel a köztársasági tengerészekkel, csupán azért, mert nem voltak a párt tagjai, hanem olyan szakszervezetekhez tartoztak, mint a CNT vagy az UGT" – mondja García Santamaría.
A fogságban lévő tengerészek végül 1954 áprilisában szabadultak, amikor Vicente és társai a Semíramis fedélzetén Barcelonába érkeztek. "A nagybátyám a Katonai Kórházban várta a nagyapámat régi fényképpel a kezében, hátha nem ismeri fel őt, hiszen 17 év telt el az utolsó találkozásuk óta. A folyosón találkozott vele, csendben és letörten állt. Az első dolog, amit nagyapám mondott, hogy vigyék el cipőt venni és egyenek szardíniát. Azután a legidősebb fiáról kérdezett... A nagybátyám azt mondta neki, hogy nem tudott eljönni, de másnap közölnie kellett vele, hogy valójábanban meghalt tuberkulózisban. Nagyapám ekkor omlott össze" - emlékszik vissza García Santamaría.
Az abc.es cikke alapján.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Napjainkig nincs konszenzus Károlyi Mihály megítélésében 20:20
- Az elfeledett Erdélyi Károly 18:05
- Hősök a Köztársaságban, rabszolgák a Szovjetunióban 16:55
- Feltérképezik az 1572 óta elveszett Vilcabamba városát 16:25
- Tragikus körülmények között végződött Jim Clark autóversenyző karrierje 15:05
- Dózsa tüzes koronája és egy elefánt talpa – hét kegyetlen kivégzés a múltból 14:20
- Shakespeare-szonett politikai átiratára bukkantak Oxfordban 13:19
- A korabeli Budapest majd minden kabaréjában fellépett Salamon Béla 09:50
