Hogyan került amerikai jég Indiába?

Mit tehettek a mérsékelt éghajlathoz szokott európaiak a légkondicionálás feltalálása előtt az olyan helyeken, mint az indiai szubkontinens? A gyarmatosító britek tucatnyi módszerrel próbálták hűteni magukat a forró nyári időszakban, a megoldást azonban egy amerikai üzletember hozta el nekik.

Zseniális üzleti modell

Amikor a britek megkezdték berendezkedésüket Indiában a 18. században, hamar szembesültek a nyáron tapasztalható rekkenő hőséggel, amelyre nem kínálkozott azonnali megoldás. Aki tehette közülük, a magasabb fekvésű területekre húzódott vissza a meleg elől, azonban a városokban ragadtak számára csak a panaszkodás maradt. Ahogy egy bizonyos Reginald Savory leírta, „a szél eláll, a nap élesebbé válik, az árnyékok feketévé válnak és az ember tudja, hogy öt hónap következik a legteljesebb fizikai kényelmetlenségből.”

A britek sokféle megoldással kísérleteztek az időjárás hatásainak mérséklése érdekében: csuromvizes ruhákban aludtak, óriási költségen hozattak Észak-India folyóiból jeget, helyieket béreltek fel, hogy salétrommal hűtsenek le vizet, bort és sört, valamint átáztatott, vetiverből készült szőnyegeket aggattak ablakaikra és ajtajaikra. Emellett ástak jégvermeket is, amelyekbe a téli estéken kihelyezett edényekben megfagyott vizet próbálták tárolni – ez a jég azonban az esetek többségében túl koszos volt ahhoz, hogy fogyasztásra alkalmas legyen.

Itt lépett a színre Frederic Tudor, egy igen találékony bostoni vállalkozó. Tudor üzleti álma az volt, Új-Anglia tavaiból kivágott jéggel látja el a melegebb éghajlatú helyeket, egy hatalmas flotta segítségével. Az évek során hátráltatta csődhelyzet, az időjárás, és szkeptikus környezete felől jövő becsmérlés – igen kevesen hitték csak el, hogy a jég túlélhet hosszú hajóutakat. „Nem vicc” – írta a Boston Gazette című lap Tudor első útjáról, „egy rakományaként 80 tonna jeget szállító hajó hagyta el e kikötőt Martinique felé. Reméljük, nem lesz belőle elcsúszott spekuláció.”

Nem volt az. Tudor megoldott minden problémát, amely felmerülhetett a folyamat során: a jég beszerzését, szigetelését és nagy távolságra történő szállítását. Mire Indiára tévedt a tekintete, már kiépítette vállalkozását a Karib-tengeren és New Orleansban is. 1833-ban indította első hajóját Kalkutta felé, benne 180 tonna kristálytiszta jéggel, amelyet Massachusetts állam tavaiból vágtak ki a tél során. A jeget fűrészporba temették, és dupla falú fa dobozokban helyezték a hajó rakterébe. A jég mellett a kor egyik legfőbb (és legmegbízhatóbban kelendő) amerikai exporttermékét, számos hordónyi Baldwin almát is szállított a hajó.

Négy hónappal később a Tuscany nevű hajó kikötött Kalkuttában, 1833. szeptember 6-án. Lakosok egész tömege tódult a kikötőbe, hogy részese legyen a különös, idegen anyag látványának. Állítólag az egyik helybéli azt kérdezte, fákon terem-e a jég Amerikában. Egy másik több percen keresztül a jégen tartotta tenyerét, majd az ilyenkor óhatatlanul keletkező vízhólyagok láttán kiabálni kezdett, hogy a jég megégette, akár a tűz.

A The Englishman nevű helyi brit lap főszerkesztője, J.H. Stocqueler éppen ágyban feküdt, amikor szolgája kiáltásaira ébredt, aki határtalan izgalommal viseltetett az újdonság iránt. Megfeledkezett azonban ruhába tekerni vagy jól zárható tartóban elhozni az általa vásárolt jeget, így mire visszaért, csupán egy körömvastagságú, aprócska darab maradt belőle. A jég gyors eltűnése miatt több indiai is megpróbálta visszakövetelni pénzét.

Mindazonáltal hatalmas sikerré vált a jégüzlet Indiában is. Tudor kiterjesztette vállalkozását Madrászra (ma Csennai) és Bombayre (ma Mumbai) is. A jéggel együtt Tudor piacot nyert egyéb amerikai importtermékeknek is, mint a már említett új-angliai almák, vagy az amerikai vaj. A helyi kormányzat által támogatott monopóliumon Tudor igencsak meggazdagodott, Kalkutta, Madrász és Bombay városaiban pedig egyre több hatalmas jégtároló épületet húztak fel.

Tudor üzletének sikere hazájában is egyre nagyobb érdeklődést keltett – még Henry David Thoreaux is megemlítette Walden című világsikerű könyvében. Tudor lett a milliomos Jégkirály, aki 50 évesen egy 19 éves menyasszonyt vett el – a házasságból hat gyermek származott.

E forgalom legfőbb katalizátorai az Indiában létrejött exkluzív szalonok voltak, amelyek a brit úri klubok világát hozták el a gyarmati kormányzat elitje számára – egyenruhás felszolgálók hordták az asztalokhoz a marhasültet és a főtt birkát. E klubok voltak a jégtároló épületek legnagyobb befektetői, ennek megfelelően étkezőasztalaikat jeges italok és jól tartósított húsok töltötték meg. Bombayben például a Byculla Club 1840 májusára, a nyár kezdetére 40 tonna jeget rendelt.

Helyi hatások

A jeget emellett bajok egész sorára alkalmazták csillapítóként, a láztól és emésztési problémáktól egészen a vesebetegségekig. A „jégaszályok” idején (amikor a hajók késtek, és fogytán volt a jég), a megengedett adagnál több jég vásárlásához orvosi papírra volt szükség. A könnyen hozzáférhető jég olyannyira természetessé vált, hogy egy 1850-es hiány Bombayben akkora felzúdulást keltett, hogy még a Telegraph & Courier című újság is tüntetésre szólított fel.

Habár a jég igazi áldás volt a brit gyarmatosítók számára, az indiaiak számára egy újabb terhet jelentett csupán. A legtöbb indiai túlságosan szegény volt ahhoz, hogy az importált fagyott amerikai vízből tudjon vásárolni, és az eleve súlyosan adóztatott lakosság nyakába újabb adókat aggattak a jégtárolók építése, majd bővítése céljából. További negatív hatást jelentett, hogy a korábban a folyadékok lehűtésére alkalmazott helyiek, az „abdarok” így elveszítették munkájukat. A nagyobb kórházakban előfordult, hogy indiai páciensek is kaptak jeget, a legtöbb helyi lakos azonban alig érhetett egyáltalán hozzá életében.

Ez alól is voltak természetesen kivételek. A legelső jégszállítmány például egy párszi társasághoz, a Jehangir Nusserwanji Wadia nevet viselő kereskedőkhöz került (a párszik egy iráni eredetű népcsoport Indiában, akik az iszlám előtti iráni vallást, a zoroasztrizmust gyakorolják). Ez a társaság adta aztán el a brit vásárlóknak a jeget.

Egy másik helyi jégkereskedő a szintén párszi Sir Jamsetji Jeejeebhoy volt, aki egyben az első indiai, aki baroneti címet kapott. A gazdag filantróp Jeejeebhoy volt az első, aki fagylaltot kínált Indiában, egy nagyméretű nyilvános fogadáson. A vendégek valósággal lakmároztak az édességből – néhány nappal később a Bombay Samachar című lap meglehetős önteltséggel írta, hogy mind a házigazdákat, mind a vendégeket azóta megtámadta a megfázás, amelyet meg is érdemeltek azok, akik az idegen étket megkóstolták.

Az 1860-as évekre azonban a jeget már Indiában sem tekintették különlegességnek. „Ahogyan a legtöbb komfort, amelyet a megszokás ismerőssé tesz, a jég is gyakorlatilag megszűnt luxus lenni” – írta Colesworthy Grant brit rajzművész édesanyjának egy levélben Kalkuttából, „és habár a kisgyermekek még mindig keresik, és cukorkaként szopogatják, már nem tartják akkora újdonságnak, mint akkor, amikor először fogták csaknem lebénuló ujjaik között, majd elképedve kijelentették, hogy megégette őket!”

Tudor egyeduralma a jégpiacon is az 1860-as évekig tartott, amikorra már megöregedett, és nem tudott lépést tartani a korral. Massachusetts állam tavait beszennyezte az új gőzmozdonyok füstje, így a belőlük kinyert jég sem volt már kívánatos, ezzel egy időben pedig teret hódítottak a mesterséges jéggyártó gépek (elsőként a Bengal Ice Company égisze alatt), és az egyre növekvő vasúthálózat megkönnyítette a jég szállítását India-szerte.

Napjainkban a jégkereskedelem ötlete szinte őrültségnek tűnik. Ma már Indiában is elterjedt a hűtőszekrény és a fagyasztó, amelyek ugyanolyan hűtést biztosítanak, mint bárhol máshol, emellett a légkondicionálás is létrejött a 20. században. Egyetlen „jégház” még áll Csennai Presidency College nevű felsőoktatási intézménye közelében. Az egykoron hatalmas jégtömböket tartalmazó épület később egy bíró otthonaként, majd szegény diákok szállásaként, végül Vivékánanda szvámi hindu szerzetes és tanító lakhelyeként is. Napjainkra Frederic Tudor nyomai eltűntek, és az épület Vivékánanda nevét viseli, aki világszerte ismert vallássá tette a hinduizmust.