A Kárpátalja kifejezést 1918–1919-ben még csak elvétve használták a köznyelvben, akkor is főleg csak földrajzi értelemben Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros történelmi vármegyék megnevezésére. A négy vármegye területének északi hegyvidéki részén szláv (ruszin), déli síkvidéki részén döntő többségében magyar nemzetiségű lakosság élt 1918-ban. Az első világháborút lezáró békeszerződések jóváhagyták az antant katonai intervencióját, melynek következtében cseh és román megszállás alá került a terület, ezáltal a kárpátaljai tömbmagyarság csakúgy, mint a hegyvidéki területen élő szórvány addig példátlan módon államalkotó, többségi nemzetből „hirtelen” kisebbségi létbe került. Az egyik napról a másikra bekövetkező politikai, gazdasági változásokkal a kárpátaljai magyarság számára a később „Trianonnal” fémjelzett trauma már 1919 áprilisában kezdetét vette.

A csehszlovák lobbi

A háborús vereséget követően a Magyarországon végigsöprő forradalmi megmozdulások a négy északkeleti vármegyét sem kerülték el. A hazatérő katonák által vezetett, az erőszaktól, rendbontó tevékenységtől sem mentes események célpontjai elsősorban a nem funkcionáló állami hivatalok voltak, gyakran pedig a védtelen zsidó lakosok. Jegyzők, egyházi vezetők, papok, zsidó kereskedők voltak kénytelenek menekülni a háború szülte nyomor miatt kialakult népharag elől. Miután a budapesti Károlyi-kormánynak sikerült az országnak ezen a vidékén is erélyes karhatalmat felállítania, a lázongások alábbhagytak, és a wilsoni elvek értelmében – különböző orientációjú magyar, ukrán és cseh – nemzetiségi nemzeti tanácsok szerveződtek 1918 novemberétől. A ruszin nemzetiségű lakosság megnyerése érdekében a magyar állam december végén önrendelkezést adott, és Ruszka Krajna néven autonóm területté nyilvánította a négy vármegye ruszinok lakta részét. Ezzel párhuzamosan vette kezdetét a párizsi békekonferencia, amely – mint kiderült – a magyar kormány elképzeléseitől teljesen eltérő tervekkel rendelkezett a terület sorsáról, egyáltalán nem függetlenül a csehszlovák „lobbitól”.

Az 1918. október 28-án létrejött Csehszlovákia ugyanis – antant támogatással – több fronton indított támadást a ruszinok által is lakott négy történelmi vármegye elcsatolása érdekében. Először katonailag lépett fel: már 1919. január 12-én megszállta Ungvárt és az Ung folyó völgyét. Másodszor erőteljes propagandába kezdett 1918 őszén az amerikai ruszinok körében. Ennek eredményeként elérte, hogy 1918. november 12-én a Ruszinok Amerikai Néptanácsa Scrantonban megszavazta „az ősi ruszin terület” Csehszlovákiához való csatolását széles jogkörű autonómia ellenében. Harmadszor pedig – a scrantoni szavazással a zsebben – az 1919 januárjában a Párizsban megkezdődő békekonferencián Edvard Beneš mindent elkövetett a ruszinok által lakott terület megszerzéséért. Beszédeiben főleg azt hangoztatta, hogy a kárpátoroszok nem akarnak magyar uralom alatt élni, és föderációra szeretnének lépni Csehszlovákiával. A párizsi békekonferencián már 1919 márciusában tudomásul vették a Kárpátaljára vonatkozó csehszlovák követeléseket. Miközben zajlott a békekonferencia, és elkészültek a Magyarország új határait tartalmazó tervek, 1919. március 21-én Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot. E nem várt fordulat több fontos következménnyel járt Magyarország számára, amelyek közül a legfontosabb az volt, hogy mivel a nyugati hatalmak nem nézték jó szemmel a kommunista eszmék terjedését, ezért ezt megakadályozandó nem fogták vissza a román és cseh katonai alakulatok térnyerését. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2020. nyár számában olvasható.