Emlékezetébe vésve mentette ki verseit a recski munkatáborból Faludy György
A 112 éve, 1910. szeptember 22-én született Faludy György leginkább alkotói nyugalomra vágyott, de élete jelentős részében üldöztetésre és állandó vándorlásra ítéltetett. A költő és műfordító, aki szembeszállt a fasizmussal és a kommunizmussal is, elmerült a 20. század poklában, amely lírájának legfőbb formálója volt.
Emigrációból börtönbe
A zsidó polgári családban született Faludy György egyetemi éveit külföldön, Bécsben, Berlinben, Párizsban és Grazban töltötte, így több nyugati nyelvet is elsajátított tanulmányai alatt. Az iskolapadot 1933–34-ben egyenruhára cserélte, a Magyar Királyi Honvédségtől zászlósként szerelt le. Első verseit a harmincas évek elején írta, publikálásukra a Magyar Hírlapban és a Független Szemlében került sor.
Országos ismertséget az 1937-ben megjelent Villon-átköltéseivel (François Villon balladái) szerzett. Faludy a reneszánsz vándorköltőjében találta meg inspirációját, hiszen az általa papírra vetett, tömény erotikával fűszerezett Villon-balladák nem szigorúan vett műfordítások voltak, hanem saját érzésvilágának, világképének kivetítései.
A sikerek ellenére a költőt fojtogatni kezdte az országban uralkodó háborús légkör. A müncheni egyezmény után a Felvidék déli részének visszacsatolását még katonaként érte meg a csehszlovák-magyar határra vezényelt Faludy. A felvidéki kaland után leszerelték, és ekkor úgy döntött, hogy elhagyja az országot.
Franciaországban, Párizsban folytatta életét, azonban nem sokáig maradt az országban, az 1940-es náci megszállást, a párizsi Diadalív alatt szürke egyenruhába parádézó német katonákat már nem várta meg. Dél-Franciaországon keresztül előbb Marokkóba, Casablancába menekült, majd onnan az Egyesült Államokba emigrált.
New Yorkban a külhonban élő, magyaroknak íródott Harc című hetilap szerkesztője lett, majd önkéntesként jelentkezett az amerikai hadseregbe. A költő később így indokolta döntését: „Folyton az járt eszemben: lehetetlen, hogy éppen én, aki a demokráciáért folytatott küzdelmet a magaménak, tulajdon erkölcsi kötelességemnek tartottam, aki versben és prózában, de még élőszóban is a szabadság eszméit hirdettem, aki a nácik esküdt ellensége vagyok, (…) nem tehetem, hogy a szabadságért és a hazám felszabadításáért folyó küzdelemből kivonjam magamat.”
Faludy a csendes-óceáni hadszíntérre került és egészen 1945 decemberéig katonaként szolgált. A fegyvert ragadott költő megszerette Amerikát, de a háború lezárása után mégis úgy döntött, hogy hazajön. Jól tudta, hogy egy romokban álló országba tér vissza, a szíve mégis hazahúzta. A hazájához kapcsolódó bajsejtelmeinek a Búcsú Amerikától című költeményében adott hangot: „ó Amerika, boldog, ó Amerika, ifjú, ó Amerika, melyhez / a föld, ahová megyek, hőbörgő gyötrelem lesz, / rút omladék, penészes rom, patkányok tanyája, / dühöngő félbolondok s megszálltak ispotálya”.
1946 tavaszán Faludy megérkezett Budapestre, ahol a kommunisták rögtön megpróbálták beszervezni, de ő a felkérésre nemet mondott, és inkább Kéthly Annához és a szociáldemokratákhoz közeledett. A Népszava kulturális rovatába írt, 1947-ben megjelent az Őszi harmat után című verseskötete.
A normális alkotómunkát azonban kettétörte a többpártrendszer felszámolása és a kommunista hatalomátvétel. A kirakatperek, a sorozatos letartóztatások mély ellenszenvvel töltötték el Faludyt, és amikor a szociáldemokrata vezetőket letartóztatták, tudta, hogy ő maga is veszélyben van. 1950 júniusában kémkedés vádjával tartóztatták le, és hamarosan Budapesten az Andrássy út 60-ba vezetett útja.
Börtönből emigrációba
A börtönben verték és kínozták, majd végül a sorozatos ütlegelések hatására megtört, és „beismerte”, hogy beszervezték. A költőt ekkor sem hagyta el a humorérzéke, vallatói „magas szellemi színvonalát tapasztalva” két amerikai ügynököt nevezett meg, bizonyos Edgar Allan Poe századost, és Walt Whitman őrnagyot, mint amerikai kémeket, akik beszervezését irányították.
Az „amerikai bérencet” előbb Kistarcsára, majd a „magyar Gulágra”, a recski kényszermunkatáborba internálták. Visszaemlékezéseiben Faludy leírta, hogy a megalázások, az ütlegek, az alultápláltság és a kényszermunka horrorisztikus egyvelegében csak a szellemi tevékenység gyakorlásával lehetett életben maradni. Papírt és ceruzát a foglyok nem kaphattak, így a versírás fejben történt, ezáltal Faludy kénytelen volt megtanulni a verseit. Később így emlékezett vissza a túlélésért folytatott küzdelemre:
„Legfőbb gondom az volt, hogy verseimet emlékezetembe véssem; eladdig mindig szenvedélyemnek ismertem más verseinek megtanulását, de a magaméit figyelmen kívül hagytam. Ha az első négy sort elkészítettem, elmondtam magamnak nyolcszor-tízszer; a következő négy sorral ugyanezt tettem, aztán a nyolcat ismételtem ötször-hatszor, és így tovább, míg a napi, átlagos 40 sor penzummal elkészültem. Reggelenként felmondtam magamnak mindazt, amit addig írtam: száz sort, ötszázat, ezret.”
Faludy semmit nem bízott a véletlenre, mert az általa a legjobbnak tartott verseit fogolytársaival memorizáltatta. A csontsovány költő nem sok reményt látott arra, hogy túléli Recsket, ezért megpróbált mindent elkövetni, hogy művei fennmaradjanak az utókor számára.
1953-ban Nagy Imre miniszterelnökként felszámolta a recski kényszermunkatábort, így a versek nem vesztek el, bár megjelenésükre még évtizedeket kellett várni. A Börtönversek 1950–1953 ugyanis csak 1983-ban, Münchenben került az olvasóközönség elé. A nyomtatásig azonban hosszú és kalandos volt az út:
„Amikor a recski tábort feloszlatták, engem az utolsó csoporttal engedtek ki. Így költeményeim egy része előttem érkezett a szabadba. Egyik fogolytársam, Gábori György szabadulása után mindjárt felment feleségemhez és elmondta neki a Zsuzsának a tömlöcből című versem első három szakaszát. „Tovább nem tudom” – mondta. – „De holnap szabadul Egri Gyurka, az is feljön hozzád és elmondja néked a következő öt szakaszt.”
Faludy szabadulása után visszatérhetett a Népszavához és az Írószövetségbe is, de az 1956-os forradalom leverése után már nem akart újra a börtöncellák szűk falai közé kerülni, és újból az emigrálás mellett döntött. Sokáig Angliában élt, 1961 és 1962 folyamán megírta önéletrajzi regényét, a nagy sikerű Pokolbéli víg napjaimat.
Ez is érdekelhet
1967-től Kanadában telepedett le, ahol egyetemeken tartott előadásokat. Második emigrációja alatt írt verseiben felsejlik egy új, szellemileg sivár világ rémképe, amelyet a pénz és ösztönszerű élvezetek mozgatnak.
A Kádár-rendszerben tiltólistán lévő költő 1989 tavaszán tért haza Magyarországra. Az 1990-ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével, 1994-ben Kossuth-díjjal kitüntetett költő 2006. szeptember 1-jén Budapesten hunyt el.
