A kubai rakétaválság története

Szovjet terjeszkedés, amerikai dilemma

Hruscsov, miután elemezte a Disznó-öbölben történteket, arra a következtetésre jutott, hogy John Fitzgerald Kennedy fiatal kora miatt még nem rendelkezik kellő tapasztalattal a diplomácia világában, ezért feszült, és kiélezett helyzetben könnyű lesz befolyásolni. Nem véletlen, hogy az 1960-as elnökválasztás idején Kennedynek `szurkolt`. Richard Nixont egyébként is a pentagoni héják mccarthysta barátjának tartotta. A bécsi csúcstalálkozón, 1961. júniusában, személyesen is találkozott a két vezető. Kennedy meglehetősen alárendelt szerepet játszott a megbeszélések alkalmával, s ez újabb megerősítést jelentett Hruscsovnak, hogy helyesen térképezte fel ellenfele személyiségét. Természetesen ennyi azért még nem lenne elengedő, hogy megértsük, miért kezdett bele Hruscsov a kubai rakétabázisok telepítésének őrületes tervébe. Hazárdjátékot űzött a világ sorsával, jó pókerjátékoshoz méltóan blöffölt, de az utolsó pillanatban megremegett a keze, és bedobta lapjait.

A hatvanas évek nem kezdődtek túl jól Hruscsov számára. A mezőgazdasági termelés 1961-ben a megelőző öt év legrosszabb átlagát produkálta, köszönhetően a "szűzföldek" feltörése projektnek. A szovjet külpolitika sem a legszebb éveit élte, Kínával egyre feszültebbé vált a viszony, Albánia továbbra is a sztálini utat tartotta követendőnek. Berlin kérdésében sem sikerült döntő fordulatot elérni. A GRU (Glavnoye Razvedyvatelnoye Upravlenie) 1962 első felében két tökéletesen téves jelentést készített, amelyek szerint a Pentagon nukleáris első csapásra készül a Szovjetunió ellen. Nem nehéz kitalálni, milyen gondolatok kerítették hatalmába Hruscsovot a hír hallatán. Ráadásul azzal is szembe kellett néznie Nyikita Szergejevicsnek, hogy a rengeteg kudarc egy csapásra kipenderítheti a főtitkári bársonyszékből. A szovjet politikusok egyvalamit biztos megtanultak az idők folyamán: azt, hogy a hatalom megtartásának titka a sikerességben keresendő, nem pedig az adott realitásokban.

Fidel Castro és fivére, Raul

1962 nyarán Fidel Castro testvére, Raul - aki a védelmi tárcát vezette - váratlanul Moszkvába érkezett. A kérdésre, hogy mit is keresett Kuba második embere Moszkvában, a CIA szakértői nem rendelkeztek megbízható információval. Az viszont több mint gyanús volt, hogy a látogatást követően a tengerészeti felderítés egyre több szovjet felségjelzésű hajó jelenlétét észlelte a karibi térségben. Ekkor már biztos volt, hogy Raul nem a marxizmus módszertani kérdéseinek a megvitatására utazott Moszkvába. Néhány hónappal később a hírszerzési jelentések már egyértelműen arról számoltak be, hogy Kubában föld-levegő rakétákat telepítettek. Ennek tudatában küldtek a kubai légtérbe október 14-én egy U2-es kémrepülőt, hogy készítsen felvételeket a bázisokról.

A fotók elemzése nem várt eredménnyel járt. Rakétákat ugyan nem sikerült lencsevégre kapni, de az elkészült fotókon olyan közép-hatótávolságú rakétabázisok körvonalai rajzolódtak ki, amelyeket addig csak a Szovjetunióról készített kémfelvételeken lehetett látni. A hogyan tovább kérdése két táborra osztotta az elnök tanácsadóit. A harcias beállítottságúak azonnali légicsapást sürgettek Kuba ellen, míg a másik, kevésbé harcias csoport megelégedett volna a tengeri blokáddal. Kennedynek döntenie kellett, mert az idő nem neki dolgozott. A rakétákat bármelyik pillanatban aktivizálhatták, arról nem is szólva, hogy nem lehetett a végtelenségig eltitkolni az igazságot a közvélemény előtt. Iszonyú nyomás nehezedett az elnökre, akinek kezében volt a végső döntés. Kennedy viccesen megjegyezte egyik kollégájának: "Azt hiszem, jobb lenne, ha még a héten kikapnám a bérem."

Andrej Gromiko szovjet külügymi- niszter

Október 18-án Kennedy fogadta a Fehér Házban a szovjet külügyminisztert, Andrej Gromikot. Az elnök nem akart nyílt lapokkal játszani, ezért inkább kivárt, hátha Gromiko hozza szóba a rakétabázisok kérdését. De nem tette. Ráadásul a szovjet diplomata is vén rókának számított a szakmában, így egyetlen arckifejezésével vagy mondatával sem árulta el, hogy mit tud a rakétabázisokról. Október 20-án, szombaton Kennedy már nem kerülgethette tovább a forró kását, döntenie kellett. A délutánra összehívott tanácskozáson csak a legközelebbi munkatársai vettek részt, az elnök végül a tengeri blokád mellett határozott. Éjszaka megindult a mozgósítás. Hivatalosan a közvéleménynek hétfő esti tévébeszédében jelentette be Kennedy a blokád tényét. Egy órával a beszéd előtt Rusk külügyminiszter átadta Dobrinyinnak az elnöki beszéd szövegét. Kennedy nem sokat tétovázott beszédében: egyből "in medias res" a közepébe vágott. A blokád szükségessége melletti érvként említette a harmincas évek chamberlaini megbékélési politikájának ("appeasement") kudarcát.

1. Szovjet terjeszkedés, amerikai dilemma
2. Hruscsov taktikája csődöt mond
3. Kompromisszum, atomcsend, forródrót