Sztálin, a gyáva

Sztálin és a papi pálya

Sokáig úgy tudta a világ, hogy 1879. december 9-én (a gregorián naptár szerint december 21-én) született Joszif Dzsugasvili. Az elmúlt évtizedekben előkerült egyházi anyakönyvek szerint viszont 1878. december 6-án látta meg a napvilágot a Tifliszi (ma Tbiliszi) kormányzóság Gori nevű városában - olvasható a diktátorról a História márciusi számában.

Jövőjét illetően a szülők nem egyeztek: apja cipésznek szerette volna taníttatni, míg anyja - a felemelkedés lehetőségét keresve - papnak szánta. Az apa korán meghalt, a magára maradt asszony fia taníttatása érdekében sok áldozatot vállalt magára.

Joszif 1894-ben beiratkozott a tifliszi papi szemináriumba, de nehezen viselte a szigorú fegyelmet, idősebb is volt társainál, és a tandíjat sem tudta rendesen fizetni. Többször kijelentette: nem bírja tovább. 1899 tavaszán nem jelent meg az esedékes vizsgákon, így kimaradt a szemináriumból.

1899 decemberében állást szerzett a tifliszi obszervatóriumban, amit hamarosan - 1901 tavaszán - feladott. Illegalitásba vonult: csoportokat vezetett, május elsejei tüntetéseket szervezett, majd megjelentek első cikkei a szociáldemokraták Brdzola (Harc) című illegális lapjában. Tekintélye egyre nőtt a helyi szociáldemokraták között, idővel beválasztották a szociáldemokrata párt tifliszi bizottságába. Pártfeladattal Batumiba küldték, ekkor vette fel a Koba nevet. (A Koba egy kamaszkorában olvasott regény főhősének a neve volt.) 1902 áprilisában letartóztatták. Börtön, majd kelet-szibériai száműzetés lett a sorsa. Szibériából hamar, 1904 januárjában megszökött.

1905 végén részt vett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) I. összoroszországi konferenciáján. Itt találkozott először Leninnel. Sztálin a vitában - Leninnel ellentétben - elutasította a duma (parlament) munkájában való részvételt. Nem bízott a demokratikus intézményekben, inkább harci osztagok szervezését ajánlotta a lakosság körében.

1907-ben a párt Bakuba küldte Sztálint, 1908. március 25-én letartóztatták, majd ismét száműzték, ezúttal az észak-oroszországi Vologdába. Innen is megszökött. Újra elfogták és visszatoloncolták. Száműzetése 1911 nyarán járt le.

Az 1912-es esztendő fordulatot jelentett Sztálin politikai karrierjében: bekerült a párt központi bizottságába. Sztálin 1912 áprilisában részt vett az újonnan induló Pravda szerkesztésében. Az első szám vezércikkében amellett foglalt állást, hogy egy mozgalom nem létezhet véleménykülönbségek nélkül. Az ez időben megjelent írásait kezdi Sztálin (acél) álnévvel szignálni.

1913 januárjában Bécsbe utazott, hogy Lenin felkérésére tanulmányt írjon a nemzeti kérdésről. Bécsben ismerkedett meg Trockijjal és Buharinnal. (Utóbbi nagy segítségére volt, mivel Sztálin az oroszon kívül nem tudott idegen nyelveket.) A marxizmus és a nemzeti kérdés című brosúra elutasította az ausztromarxisták kultúrnemzet- és kulturálisautonómia-felfogását, támogatta viszont a nemzetek önrendelkezési jogát. Az egy hónapos bécsi tartózkodás után Sztálin visszatért Szentpétervárra. 1913. február 23-án ismét letartóztatták. Júliusban Szibériába száműzték. Ez volt élete leghosszabb száműzetése, csak 1917-ben szabadult.



Az októberi felkelés napjaiban Sztálin háttérben maradt. Az, hogy mivel foglalatoskodott, nem ismert. A fordulat után létrejött bolsevik vezetésű Népbiztosok Tanácsában a nemzetiségügyi tárcát kapta (1923-ig töltötte be). 1918-tól közel két évig a polgárháború különböző pontjain tűnt fel. Először a gabonaellátás szempontjából fontos dél-oroszországi területekre küldi a Népbiztosok Tanácsa. Hamarosan sikerül útnak indítania az első, gabonával megrakott szerelvényeket. Ennél azonban többre tört. Júliusban az Észak-kaukázusi Körzet Katonai Tanácsának elnöke lett, és gyakran szembeszállt a katonai vezetőkkel. Hamarosan nyilvánvalóvá vált: képes határozottan cselekedni, rendet teremteni. 1919 májusában Petrográd védelmét irányítja, majd szeptemberben a déli frontra megy. 1920 tavaszára Gyenyikin csapatait felmorzsolják. Ezután részt vett a szovjet-lengyel háborúban, szembeszállt a parancsnokság határozatával, és nem bocsátotta csapatait Tuhacsevszkij rendelkezésére. A szovjet offenzíva összeomlott (ha nem is emiatt), a szovjet hadsereg nem tudta Varsót elfoglalni. Sztálin engedetlensége különösebb következmény nélkül maradt. A polgárháború idején mutatott szervezőkészsége azonban nagy szerepet játszott Sztálin politikai emelkedésében.

Sztálin szövetségesei Lenin egykori közeli munkatársai voltak: Grigorij Jevszejevics Zinovjev, 1919-26 között a Komintern vezetője, valamint Lev Boriszovics Kamenyev, 1922-től Lenin helyettese a Népbiztosok Tanácsában. Utóbbiak meg voltak győződve, hogy nem kell tartaniuk Szálintól. (Életük tragikus vége azután megmutatta: nagyot tévedtek.)

Sztálin Lenin örököseként lépett föl. A vita ideológiai síkra terelődött, aminek az volt a célja, hogy bebizonyítsák: Trockij nem leninista. Sztálin A leninizmus alapjai című művében meghirdette, hogy a szocializmust fel lehet építeni egy országban is, vagyis az orosz forradalom önmagában is életképes. Trockij a permanens forradalom elméletét vallotta, mely szerint a forradalom nem állhat meg Oroszország határainál. A Trockij-ellenes kampány azzal zárult, hogy 1925 januárjában leváltották a hadügyi népbiztosi posztról. Trockij háttérbe szorítása után a "trojka" felbomlott, Sztálin a PB-ben ismét talált magának embereket, akikre támaszkodhatott (Buharin, Rikov, Tomszkij). Az 1925. decemberi XIV. pártkongresszuson Zinovjev és Kame- nyev az ún. leningrádi ellenzék oldalára állt. 1926 márciusában Zinovjev és Kamenyev szövetségre lépett Trockijjal, és másokkal együtt megalakították az "egyesült ellenzéket". Fokozott iparosítást és keményebb fellépést követeltek a parasztokkal szemben, nyílt vitát hirdettek. Sztálin ismét mérsékeltebbnek látszott: az ellenzéket "kispolgári elhajlással" és "frakciózással" vádolták meg. A harc olyan véget vett, hogy 1927 őszén Zinovjevet leváltották a Komintern éléről, Trockijt eltávolították a PB-ből, majd végül azon a címen, hogy ellenzéki platformot szerveztek, kizárták őket a pártból. Trockijt végül 1929 elején a Szovjetunió elhagyására kényszerítették. Kamenyev és Zinovjev megfelelő "önkritika" gyakorlása után még visszakerült a közéletbe. Ekkor még távol állt Sztálintól, hogy ellenfeleit börtönbe vettesse vagy kivégeztesse. Nem sok idő telt el azonban, és ez is bekövetkezett. Mindenesetre 1929-re Sztálin megszabadult az egykori bolsevik vezetőktől, akik riválisai lehettek volna, és most már megfelelő vezető testületet alakíthatott ki magának.

A következő években Sztálin - szibériai útja után - jelentős lépésre szánta el magát a gazdaság és társadalom átalakítása terén. Szakított azzal a gazdasági alapelvvel, amely bizonyos teret engedett a piaci viszonyoknak, és amely a hadikommunizmus után egyfajta kiegyezést hozott a parasztsággal (NEP). A gabonaválság után (az állam nem tudott a városok ellátásához szükséges mennyiségű gabonát felvásárolni) megindította a mezőgazdaság kollektivizálását. Most Sztálin kezdett kemény kézzel fellépni a parasztság ellen.



Az új jelszó: a Nyugat utolérése. E célból hatalmas ipari beruházásokba kezdtek. Az önerőből való iparosítást - külföldi befektetők hiányában - csak a parasztság és lakosság jólétének rovására lehetett végrehajtani. Ily módon azonban számolni kellett a rendszer támogatói bázisának csökkenésével, a párton belüli ellentétek kiéleződésével. Ez meg is történt. Sztálin viszont eltökélt volt az átalakítás tekintetében. Politikájában saját hatalmát és a Szovjetunió fennmaradását összekötötte, ami a diktatúra erősödéséhez, keményedéséhez vezetett.

Ebben az időben fejlesztették fel a büntető kényszermunkatáborok hálózatát. Ezekben a táborokban lényegesebben szigorúbban fogták az elítélteket, mint a cári idők száműzötteit. Ha hinni lehet azoknak az adatoknak, amelyeket az SZKP KB hivatala állított össze 1954-ben, a következő kép tárul elénk: 1921-54 között ellenforradalmi tevékenység vádjával 3 777 380 főt ítéltek el, ebből 642 980 halálos ítélet született.

A német támadás 1941. június 22-én váratlanul érte a Szovjetuniót, hadserege - részben a tisztogatások következtében - felkészületlen volt. Sztálin összeomlott: napokig nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Hamarosan azonban magára talált, és ösztönösen jó stratégának bizonyult. Hatalmas szervezőmunkát végzett, a győzelem érdekében kérlelhetetlennek bizonyult.

1941 májusában átvette a Népbiztosok Tanácsának elnöki tisztét és a hadügyminiszteri posztot, augusztustól ő töltötte be a főparancsnoki tisztet. A szovjet győzelmek és a Szovjetunió részvétele a Németország elleni koalícióban megnövelte mind a Szovjetunió, mind Sztálin tekintélyét. Sztálin személyesen vett részt a szövetséges nagyhatalmak vezetőinek konferenciáin (Teherán, Jalta, Potsdam), amelyeken meghatározták a feladatokat a háborúban, és a békekötés utáni rendezés alapelveit, az új érdekszférákat. (És amelyeken nagy nemzetközi tekintélyt szerzett személyes képességeivel.)

Visszaszerezte a Szovjetunió befolyását az egykori orosz területekre (ennek érdekében Lengyelországot például "arrébb tolták"), sőt még egy védelmi zóna is jutott a közép-európai államokból.

1952 végén Sztálin feltehetőleg újabb tisztogatásra készült. Öregkori üldözési mániája ekkorra már elhatalmasodott, mindenütt összeesküvést szimatolt. (Egy idő után már orvosokat sem engedett magához.)

A készülő orvosperben lefogottak zöme zsidó származású volt, így arra lehetett számítani, hogy a felső vezetés zsidó tagjait hamarosan támadás éri. Mielőtt azonban az akció kiteljesedett volna, 1953. március 5-én Sztálin meghalt. A halálhír hallatán emberek milliói fakadtak nyilvánosan sírva, és legalább ennyien könnyebbültek meg titokban. Örökségről, amit folytatni kellene, mint Lenin esetében, nem beszélt senki.

Sztálin az orosz valóságból nőtt ki, örökölte több nemzedék vágyát, hogy Oroszország utolérje a Nyugatot - végül is Nagy Pétert sem érdekelte, mennyire humánus eszközökkel lehet azt elérni. Ezzel együtt örökölte a birodalmi tudatot is: Oroszországnak - még ha egy ideig a Szovjetunió álruháját ölti is magára - nagynak, erősnek és világpolitikai tényezőnek kell lennie. Ez vezérelte, amikor az 1920-as években a korábban az Orosz Birodalom érdekszférájához tartozó déli területeket bekényszerítette a Szovjetunióba, sutba dobva a nemzetek önrendelkezéséről szóló korábbi elveit. És erre gondolt akkor is, amikor - a nyugati hatalmak megbékíteni akarták Hitlert, kihagyva Sztálint a játékból - a Szovjetunió váratlanul különalkut kötött Németországgal, és felosztotta Lengyelországot. A közép-európai országok becsatolása a szocializmus táborába szintén a birodalomnövelést is szolgálta. - Írja Bíró László történész, a Diktatúra és a Nyugat "utolérése" című cikkében.

"Utolérés", "humánusabb, emberibb társadalom" - néhány a hangoztatott jelszavak közül. Mekkora áldozatot hoztak ezért az itt élő népek, és mit kaptak érte cserébe? Az erre adott válaszok mutatják meg az igazi örökséget.

1. Soha sem merészkedett a tűzvonal közelébe
2. Sztálin és a papi pálya