A környezetszennyezés rövid története

2002. november 12. 10:18

A környezetszennyezés régebben létezik, mint a civilizáció: őseink megjelenése óta. Mióta fajunk első példányai a Földön járnak, azóta termel az emberi tevékenység fizikai és kémiai hulladékot, amely megváltoztatja a levegő, a talaj és a természetes vizek eredeti összetételét.

Az Édenkert bepiszkolása

Amikor a sárkány előretör, a világ elsötétül.
Korom- és füstfelhőt okád, minden élőt elborít tüzes leheletével.
/Folke Isaksson/

Paul Janssens, paleopathológus véleménye szerint a gyógyítás megelőzte a vallást. A fajfenntartás és az egyéni élet megőrzésére való törekvés minden élőlénynél veleszületett ösztön. Ennek az ösztönnek az egyik megjelenési formája már a legkorábbi ember esetében is a gyógyító eljárások keresése volt. Ez megelőzte a vallásos érzés megjelenését, mivel a betegségek minden bizonnyal hamarabb léteztek, mint ahogy az ember úgy tekintett rájuk, mint a haragvó istenség büntetésére.

Sok korai betegségért a környezetszennyezés volt a felelős. A környezetszennyezés legelső oka az emberi ürülék lehetett. Az emberi szervezetben élő bél-baktériumok, mint például az Escherichia coli, a fekáliából az ivóvízforrásokba kerültek és megfertőzték a korai embert. Ez a környezetszennyezés ma is milliók megbetegedésének okozója. A por-szennyeződés is korán megjelent. Janssens feltevése szerint az új-kőkorban a kőbányákban, pl. Obourgban, dolgozó emberek, akik naponta faragták ki a kovakövet a mészkőből, szilikózisban szenvedhettek. Egész nap, minden lélegzetvételükkel a tevékenységük nyomán felszálló kőport szívták be. Néha a földrajzi helyzet volt az oka valamilyen betegség fellépésének. Vizsgálatok tárták fel, hogy Broken dombnál, a mai Zambia területén 200000 évvel ezelőtt élt emberfélék (Hominidae) ólommérgezésben szenvedtek, mert ólom szivárgott be a közeli ércérből a lakóhelyül szolgáló barlangnál lévő vízforrásba.

Az emberi történelem legalapvetőbb változásának tekinthetjük azt a folyamatot, amikor az új-kőkorban az emberek a vadászó-gyűjtögető életmódról áttértek a nomád álattartásra, majd fokozatosan a növénytermesztésre. Így növekedett az előállított élelmiszer mennyisége, majd megjelent a magántulajdon fogalma is. Az élelmiszer-többlet előállításával a mezőgazdasági termelés teremtette meg az alapot egy jelentős társadalmi változáshoz. Az élelmiszer-többlet tette lehetővé, hogy a közösségekben kialakuljon a mezőgazdasági termelést nem-folytatók - a papság, a katonaság, a kézművesek - rétege.

A hatalom és a gazdagság alapját az élelmiszer összegyűjtése és szétosztása jelentette. Mivel kisebb területen nagyobb mennyiségű terményt állítottak elő, megindulhatott a népesség növekedése. Elkezdtek nőni a települések. Először kis falvak alakultak ki, majd városok, végül város-államok. Jerikó fallal körülvett városa i.e. 6500-ban négy hektáron terült el, Uruk templomvárosának Mezopotámiában i.e. 3000-ben 50000 lakosa volt. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy a franciaországi Toulouse városának majdnem 5000 évvel később, 1789-ben 55000 lakosa volt. A városok gyors ütemű növekedése vezetett el a környezetszennyezés korszakához.

Az emberek nem használtak mindig gyűjtőfogalmat a piszokra, mocsokra, miazmára, füstre, sárra, iszapra, szennyvízre és általánosságban a kellemetlen és veszélyes anyagokra, amelyek szennyezik a világunkat. Csak 1783-ban határozta meg Dr. Johnson a szennyezést, mint "a bemocskolás műveletét" vagy a "megszentelésnek az ellentétét". Johnson szerint ez a fogalom azt jelenti, hogy "vallási értelemben tisztátalanná tesz", vagy "bűnös módon bepiszkol". A szennyezés fogalmát a mai értelemben a XIX. századtól kezdve használják az emberek.

1972-ben a brit biológus, Kenneth Mellanby úgy határozta meg a környezetszennyezést, hogy az "a mérgező anyagok jelenléte, amelyeket az ember juttatott a környezetébe", azonban ezen felül még jelenti a természetes talaj és vízrendszerek tönkretételét azáltal, hogy a természetes anyagok máshová kerülnek az eredeti helyükről. Erre a jelenből vett klasszikus példa: az erdőirtások és a helytelen mezőgazdasági tevékenység következtében talaj és iszap mosódik be a természetes vizekbe; ez károsítja a folyók és a part menti területek élővilágát. A talaj sóssá válása is ebbe a kategóriába tartozik. Ez a környezeti probléma rombolta le a sumér civilizációt. Az i.e. 3500-tól 1800-ig terjedő 1700 éves periódus alatt a sumér mezőgazdaság hatékonysága egyre romlott és a gabonatermelés csökkent amiatt, hogy a talaj sóssá vált. Amikor egy sík területet öntöznek, ahogy ez Mezopotámia déli részének esetében is történt, a víz beszivárog a talajvízbe és megemeli annak szintjét, hacsak megfelelő csatornával nem vezetik el a fölösleges vizet. Ahogy a talaj átitatódik vízzel, a benne lévő sók kioldódnak. A talaj felső rétegéből elpárolog a víz, a só pedig a talaj felszínén marad és kérget alkot. A sumérok úgy írták le ezt a folyamatot, hogy "a föld fehérré változott". Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az Egyesült Nemzetek Környezeti Programja (UNEP) szerint "a só-koncentráció növekedése még napjainkban is a legjellemzőbb és minden bizonnyal a legszélesebb körben elterjedt formája a talaj szennyezésének." A talaj sótartalmának növekedése a világ öntözött gabonatermelő vidékeinek 7%-át érinti. A leginkább érintett területek Indiában (a gabonaterelő terület 24%-át öntözik), az USA-ban, Pakisztánban, Iránban, Irakban és Egyiptomban találhatók. Tehát közvetlen környezetszennyezési kapcsolat áll fenn az ősi sumérok és a mai Közép-Kelet népei között.

Nem-higiénikus körülmények

A világon az első csatornarendszert, a Cloaca Maximát a Római Birodalomban építették fel, az i.e. VI. században a Tarquinius etruszk dinasztia uralkodása idején. Elsődlegesen azért készítették ezt a hatalmas építményt, hogy lecsapolják a Palatinus és a Capitolium dombok között elterülő mocsarat, amellyel végül is megteremtették a lehetőséget arra, hogy ezen a helyen létrejöjjön a Forum Romanum, amely először a köztársaság, később pedig az egész birodalom központja lett. Az ókori Római Birodalom vízügyi úttörői egész csatornahálózatot és szövevényes vízvezetékrendszert építettek a városok ellátására. Annak ellenére, hogy már az ókori Római Birodalomban létrehozták a csatorna- és vízvezetékrendszert, egészen a tizenkilencedik századig a legtöbb országban nem élvezett elsőbbséget a közegészségügyi problémák és a tiszta ivóvízellátás megoldásának kérdése.

A városokban végül általában azért oldották meg a szerves hulladék eltávolítását és a csatornázást, mert az emberek már nehezen viselték el a bűzt, tiszta ivóvízre vágytak és kényelmetlennek találták, hogy az utcákon a mocsokban kell járniuk. Csupán a XIX. század második felében nyert bizonyítást, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn a vízszennyezés és a betegségterjesztő mikroorganizmusok között, amikor a baktérium elmélet hirdetői bebizonyították az igazukat a miazma elmélettel szemben.

A középkori Európa városai nem lehettek kellemes szagú helyek. A hulladék eltávolítására disznókat tartottak, és ami hulladékot a disznók nem ettek meg, azt végül is lemosta az eső. Fokozatosan több városban hoztak kezdetleges hulladékeltávolítási szabályokat és alkalmaztak utcaseprőket a szemét eltávolítására. Azonban a víz kezelésének az ókori rómaiak által bevezetett módszerei hosszú időre feledésbe merültek. Azonban egyes városokban a vezetők már a tizennegyedik század elején próbáltak megbirkózni a vízszennyezés problémáival. Egy hivatalos vizsgálat, amelyet 1307-ben a londoni Fleet folyó állapotának felmérésére végeztek, kimutatta, hogy leginkább a bőrcserzésnél használt vegyszerek maradványai és a Smithfield piacon dolgozó hentesektől származó hulladék szennyezi a folyóvizet. Ugyanebben az évben elkészítettek egy csövet, ez a király mosdóját kötötte össze egy már régebben felépített csatornával, amely a királyi konyha szennyvizének elvezetésére szolgált. Felesleges mondani, hogy ez a privilégium nem jutott a közönséges halandóknak, így az árnyékszékekből a szennyvíz továbbra is a nyitott árkokban és vízmosásokban folyt a patakok és folyók felé. Bár készítettek csatornákat és emésztőgödröket is, ezek azonban nem működtek túlságosan hatékonyan. A csatornák gyakran eldugultak és emellett a tartalmuk minden esetben a legközelebbi folyóba vagy patakba ömlött; az emésztőgödrök gyakran telítődtek és a szennyvíz a szomszédos kutak vizébe szivárgott. Ebben az időben Londonban már büntetéseket is kilátásba helyeztek környezetszennyezésért. 1306-ban kihirdették, hogy komoly pénzbírságot kell annak fizetnie, aki szénnel szennyezi a levegőt. 1345-ben a háztulajdonosoknak két shilling bírságot kellett fizetniük, ha a házuk elől nem takarították el a szemetet. A XV. század végén a velencei nagykövet titkára elképedve írt egy rendeletről, amely megtiltja, hogy bárki megöljön egy hollót vagy héját, ugyanis ezek a madarak eltakarítják a szemetet az utcákról.

A környezetszennyezés és a pestis

A legtöbb szakértő véleménye szerint a középkorban jobban ügyeltek a higiénére, mint a késő reneszánszban, azonban ez nem volt elég ahhoz, hogy megmentse Európát a bubópestis pusztításától. Philip Ziegler a Fekete Halál című, klasszikussá vált könyvében leírja, hogy hogyan sepert végig Európán a hatalmas pestisjárvány. A pestis 1347-ben terjedt el Európában. A fertőzést baktérium okozza, amely bolhacsípéssel kerül az ember szervezetébe. A baktérium köztesgazdája a patkány. A járvány akkor kezdődött, amikor Európában éheztek, sőt nagy számban éhenhaltak az emberek. Az éhínséghez az vezetett, hogy sok helyen kimerült a talaj tápanyagtartaléka, míg a népesség száma növekedett; valamint szokatlanul hideg és csapadékos volt az időjárás. A patkányok valószinűleg a keresztesvitézek hajóin érkeztek a Közép-Keletről, majd elszaporodtak a középkori városok túlzsúfolt és piszkos viszonyai között. A középkori Európában az éhezéstől legyengült népesség, valamint az utcákon folyó szennyvíz ideális feltételeket biztosított a Fekete Halál elterjedéséhez. Bár nem jegyezték fel a pestis terjedésének adatait, úgy becsülik, hogy a járvány egy csupán két és féléves periódus alatt Európa lakosságának egyharmadát elpusztította el.

A középkorban a tudomány nem volt képes arra, hogy megmagyarázza a pestis okát, azonban az orvosok széles körben elfogadták a levegő "megromlásának" elméletét. Ziegler hitelt adott a granadai Ibn Khatimah magyarázatának, miszerint "a levegő eredeti tulajdonságai rothadás következtében tartósan megváltoztak". Alfonso Cordoba úgy vélte, hogy valaki "szándékosan megfertőzte a levegőt". Az ördögi tettesnek csupán az volt a dolga, hogy előkészítse a gonosz keveréket egy üvegben, majd összetörje a tárolóedényt, így annak tartalma kiömlött és szétterjedt a levegőben. Ziegler szerint "csaknem minden tizennegyedik századi orvos természetesnek vette, hogy a Fekete Halál kiváltó oka a légkör megromlása". Bár teljesen hibás volt a magyarázat, akár a második századi görög orvos, Galenus hasonló elmélete, mégis ezek a középkori doktorok fektették le a láthatatlan levegőszennyezés tanulmányozásának elméleti alapjait.

A pestisjárvány zsidók elleni pogromot is kiváltott. Annak ellenére, hogy az emberek úgy gondolták, hogy a betegség a levegőn keresztül terjed, mégis a zsidókat vádolták azzal, hogy a kutak vizét szándékosan megmérgezik. 1348 telén és a következő évben Közép-Európa városaiban meggyilkolták a zsidókat. Baselben faépületekbe zárták őket, majd az épületeket felgyújtották; Brüsszelben 600 zsidót öltek meg és hasonló kegyetlenségek történtek Stuttgardban, Freiburgban, Drezdában, Erfurtban, Barcelonában és egy sor más városban. Philip Ziegler próbálja megmagyarázni, hogy miért érték ezek a brutális támadások a zsidókat: sok kút vizét fertőzte meg a közeli emésztőgödörből beszivárgó szennyvíz. A zsidók, akik az átlagnál nagyobb figyelmet fordítottak a higiénére, az ivóvizet a kutak helyett inkább a nyílt patakokból merítették…. Ez a szokás, amelyen a szokásos körülmények között csupán csudálkoztak volna az emberek, a járvány miatt gyanússá vált.