A környezetszennyezés rövid története

Küzdelem a hulladékkal

Az emberi ürülék és az egyéb szerves hulladékok problémájának megoldása átnyúlt a tizenkilencedik századba a gyarmatosító országokban és a Harmadik Világ országaiban egyaránt. Clive Ponting leírja, hogy 1366-ban a párizsi mészárosokat arra kötelezték, hogy az állati eredetű hulladékot a városon kívül helyezzék el. Arról is ír, hogy a polgárok a forradalom előtt a Tuileries parkban egy sor tiszafát használtak pissoir-ként, Madridot pedig úgy takarították, hogy az utcákra hordókból vizet öntöttek, hogy a víz sodorja el a szemeteket. A vízöblítéses WC-t egy angol költő, Sir John Harrington találta fel 1589-ben. Mivel azonban az Erzsébet-kori Angliában a higiénia nem tartozott a leghangsúlyosabb kérdések közé és nem volt még csatornarendszer sem, senki sem figyelt fel erre a találmányra. Végül jóval később, 1778-ban Joseph Bramah kezdte el árusítani az általa szabadalmaztatott vízöblítéses WC-t. Európában századokon keresztül megszokott volt, hogy a városok bűzlöttek a mocsoktól. Egy utazó a tizenhetedik század közepén a franciaországi Narbonne városát "Latrina mundi, cloaca Galliae"-nek nevezte el. 1772-ben Pierre Patte leírja, hogy Bordeaux, Lyon és Toulouse városaiban mindenféle szemét a nyitott kanálisokban hömpölyög a csatornák felé, és a vágóhidakból a vér az utcákon folyik. Néhány évtizeddel korábban Jonathan Swift panaszt tett közzé arról, hogy Londonban a nagy esőzések idején gusztustalan hordalék áramlik ki a csatornákból. Ár a hentesüzletekből kisepert hulladékról, trágyáról, belekről, vérről, vízbefojtott kiskutyákról, bűzlő halakról, döglött macskákról és zöldséghulladékról, mindez sárral keveredve.

Közel két évszázaddal később Anna Hastings írja le a Hamburgot ivóvízzel ellátó vízvezetékrendszer állapotát (a tizenkilencedik század végén az Elba vizét tisztítás nélkül használták fel). "A nagyvárost ellátó vízvezetékek belsejét csaknem teljesen elborítják a szivacsok és a puhatestűek, amelyek jó élőhelyet biztosítanak a héjas állatoknak és a férgeknek. A vezetékekben angolnák úszkálnak." A víztisztítást 1892-ben vezették be a poroszországi Altonában, amely város teljesen egybeépült Hamburggal: a két város közötti határ az egyik utca közepén húzódott. Amikor 1892-ben Európában kitört az utolsó nagy kolerajárvány, az utca hamburgi részén lakó családok megbetegedtek, míg az altonai részen élő embereket, akik tisztított ivóvizet fogyasztottak, teljesen megkímélte a betegség. Ez az eset világossá tette az egészség és a tisztított ivóvíz közötti kapcsolatot, és a hamburgi városatyákat arra indította, hogy Hamburgban is tisztítsák az ivóvizet.

A közegészségügyi viszonyok ebben az időben sem voltak ilyen siralmasak a világ minden részén. A kínaiaknak már régen volt kidolgozott hulladékgyűjtési rendszerük és a fekáliával történő trágyázás már évezredekkel ezelőtt is lényeges része volt a mezőgazdasági termelésnek, 4000 éve így tartják fenn a Kína keleti részén fekvő hordalékos síkságok talajának termékenységét. Kína több részén ma is követik ezt a hagyományt. Han Suyin írta, hogy "Chengtu városában a tizenkilencedik században és e században is 1949-ig a város leggazdagabbjai közé tartoztak azok a családok, amelyeknek a tulajdonában volt a városi csatorna és így a csatornában összegyűlt ürüléket eladhatták vidéken". Egy hasonló, de kevésbé jövedelmező foglalkozást találhatunk meg a tizennyolcadik századi Londonban. Robert Hughes beszámolója szerint "idős asszonyok vödrökben összegyűjtötték a kutyaürüléket, és néhány penniért eladták a bőrcserző műhelyeknek".

A kolera elleni küzdelem nagy lökést adott az európai közegészségügyi reformoknak a tizenkilencedik században. A kolera Észak-Amerikát és Európát először az 1830-as években érte el. Először Bengálban alakult ki járvány, különösen azokon az útvonalakon, amelyeken a zarándokok a Ganges alsó folyásához mentek. A brit katonák terjesztették tovább a betegséget 1816-tól, először a szárazföldön, úton Nepál és Afganisztán felé, majd hajókon utazva vitték el a betegséget Ceylonba, Indonéziába, Kínába és Japánba. 1831-re a kolerajárvány elérte Mekkát, majd a muzulmán zarándokok továbbterjesztették a kórokozókat. Kilenc évvel később a Brit Parlament egyik bizottsága, amelyet a városok egészségügyi helyzetének vizsgálatára hoztak létre, kimondta, hogy kapcsolat tételezhető fel a rossz higiéniai körülmények, a rossz szellőzés, a csatornázás és a megfelelő vízellátás hiánya, valamint a fertőző betegségek - tífusz, kolera, tüdővész - terjedése között. Az 1848-ban pusztító kolerajárvány Angliában 62000 halottat hagyott hátra. A The Times folyóirat megjegyzi, hogy "a betegség volt a legjobb közegészségügyi reformer, amely nem nézett el semmiféle hibát és nem bocsátott meg semmilyen tévedést".

A Viktória korban a természetes vizeket nem csupán a fertőzéseket terjesztő szennyvíz veszélyeztette. Parlamenti bizottság alakult a folyók szennyezettségének vizsgálatára. 1867-ben két angliai folyó, az Aire és a Calder állapotáról számoltak be, elmondták, hogy "a folyókat a bányákból, a vegyi, a festék, a tisztítószer gyárakból, a vágóhidakból és a városi háztartásokból származó, a gyapjú és a gyapot feldolgozása során és az állati bőrök tisztítása és cserzése során felhasznált anyagok maradványai szennyezik, mérgezik és a szabad folyásukat akadályozzák". Három évtizeddel később a Tawe folyóban, amely Swansea városán folyik keresztül, a következő szennyeződéseket találták: lúgokat, kénsavat, vasszulfátot, hamut, széndarabokat, a rezet és az ónt előállító és feldolgozó gyárakból származó anyagokat, és a városi háztartásokban keletkező hulladékokat. Wales déli része az ipari környezetszennyezés valódi pokoli üstje volt. A tizenkilencedik század elején a Vivian család és Thomas Williams bányatulajdonos a Tawe folyó völgyében 75 hektár területen létrehozta az akkori világ legjelentősebb fémipari központját. A üzem virágzása idején körülbelül 400 kémény okádta a füstöt a kis völgyben. 1861-ben a közeli Llanelliben állították fel a világ legmagasabb kéményét (960m), hogy vigye el a füstöt a parányi város hatalmas rézüzeméből. Az 1880-as években Walesben a rézipart fokozatosan a cink, ólom, nikkel, arzén, ezüst, majd a huszadik század elején az ón és acél előállítása és feldolgozása váltotta fel.

A környezetszennyezés következtében a folyókból kipusztult az élővilág és az erdők meghaltak. A farmerek már az 1830-as években beszámoltak arról, hogy a szarvasmarhák elpusztultak és 1888-ban Swanseában az emberek átlagéletkora mindössze 24 év volt. Hasonlóan lehangoló statisztikákat lehetett volna idézni az ország más területéről is, az ipari környezetszennyezés hatása úgy terjedt el Anglia tájain, mint egy környezeti ekcéma. Azonban annak ellenére, hogy a rossz közegészségügyi viszonyok és az ipari környezetszennyezés kettős problémája az élet minden területét áthatotta, Nagy-Britanniában az első közegészségügyi törvényt csak 1875-ben fogadták el. Ezt 61 évvel később , 1936-ban követte a második, amely felsorolja a "kellemetlen foglalkozásokat": vérfeldolgozó, belező, csontfőző, zsiradék és faggyú feldolgozó, szappanfőző és ragasztókészítő. A Parlament törvényei azonkívül, hogy védték az emberek egészségét, az angliai vizek élővilágánál is pozitív változást idéztek elő. 1895 és 1901 között megfigyelték, hogy a Temze torkolatához újra visszatértek a lazacok, lepényhalak, angolnák és másfajta halak. Richard Fitter természettudós véleménye szerint "a halak visszatérése a London Megyei Tanács csatornázási bizottsága erőfeszítésének köszönhető, amit annak érdekében fejtett ki, hogy ahelyett, hogy a londoni szennyvizet Barkingnál és Crossnessnél kezelés nélkül beleengednék a folyóba, különítsék el a szilárd szennyeződést és ezt vigyék ki a tengerhez".

A mai környezetvédők, akik fellépnek az ellen, hogy Nagy-Britannia (az Északi-tenger partján fekvő országok közül egyedül) továbbra is a tengerbe önti a csatornákban leülepedett szilárd szennyeződést, nem ünnepelhetik túlságosan a csatornázási bizottság rendelkezéseit.

Valami van a levegőben

A levegőszennyezés Nagy-Britanniában közel 800 éve politikai kérdés. Amikor Eleanor királynő 1257-ben meglátogatta a nottinghami kastélyt, a kellemetlen szagú, szén-füsttel teli levegő miatt inkább átköltözött a Tutbury kastélyba. Már a tizenharmadik és a tizennegyedik században számos kísérletet tettek arra, hogy szabályozzák a szén égetését és a szabályok megsértőit megbüntessék, de ezek a törekvések általában sikertelenek maradtak. Maga I. Erzsébet királynő is "nagyon szomorú és elégedetlen" volt amiatt, hogy a Westminster Palotában szén-füstös a levegő. A királynő panasza miatt a helyi sörkészítők a szén-tüzelésről áttértek a fa-tüzelésre.

A tizenhetedik század első éveiben a növényzet nagymértékű pusztulásáról számoltak be és arról, hogy az otthonokban a bútorok és a falakra függesztett tárgyak hamar porossá válnak. 1659-ben John Evelyn azt írta, hogy Londont "olyan füstfelhő borítja, amely a Földet a pokollal teszi hasonlatossá". 25 év múlva sem volt jobb a helyzet, 1684 januárjában Evelyn a következőket írta: Londonban a hideg levegő megakadályozza, hogy a füst felszálljon, ezért a kormos füst úgy beborítja a várost, hogy alig lehet átlátni az utca túloldalára. A füst az emberek tüdejét durva szén-szemcsékkel tölti meg, ez gátolja a tüdő működését, ezért mindenki nehezen lélegzik.

Még később, a tizennyolcadik század végén Gilbert White természettudós megfigyelte, hogy az általa nagyon szeretett Selborne városát "kék színű köd borítja, aminek olyasféle szaga van, mint a kőszén-füstnek, és akkor észlelhető, amikor észak-keleti szél fúj, tehát feltételezhetően Londonból jön a füst. Erős szaga van és valószinűleg káros az egészségre". J G Kohl 1840-ben írja, hogy Manchesterben "a számtalan utcai lámpa gyönge, beteges, melankólikus fényt küld át a vastag, sárga ködön." Egy másik kortárs, Engels beszámolójában arról ír, hogy "a kellemetlen füst miatt Manchesterből mindenki elköltözik, aki megengedheti magának, hogy valahol máshol házat béreljen." Charles Dickens a Sivár ház című elbeszélésének nyitó bekezdéseiben leírja, hogy a novemberi "füst lesüllyed a kéményekből, puha fekete koromszemcsék szóródnak szét a levegőben, némelyik olyan nagy, mint egy jól fejlett hópehely - gyászolnak, talán a Nap halálát."

Hasonló színhelyeket lehetne feltárni bárhol az ipari világban. A világ húsiparának központja, Chicago, az istállókkal és a vágóhidakkal hátborzongató hely lehetett. Upton Sinclair, a novella író miután meglátogatta ezeket a helyeket, 1904-ben így ír a Packingtown kéményeiből szálló füstről: úgy tört elő, mintha önmagát is veszélyeztetné, mindent maga előtt űzve, olyan volt, mint egy szakadatlan robbanás. Kérlelhetetlen volt, az ember csak nézte és várta, hogy vége legyen, azonban újabb füstfolyamok gomolyogtak elő. Fent hatalmas felhővé terebélyesedtek, tekeregve és kavarogva; azután egyetlen folyamba egyesültek és továbbfolytak az égen, fekete füstfátyolt terítve szét, ameddig a szem ellát.

1945-ben Richard Fitter írta: "Amikor a levegő füsttel és más mérgező anyagokkal szennyeződik, annak megelőzhető okai vannak, olyanok, amelyek teljesen emberi ellenőrzés alatt állnak…. Nincs még egy tényező, amely ennyire közvetlen hatást gyakorolna az ember életlehetőségeire….és amely olyan könnyen orvosolható lenne, mint a levegőszennyezés".

1990-re, több mint három évtizeddel azután, hogy elfogadták a tiszta levegő törvényét, London levegője nagymértékben kitisztult és a gyilkos téli londoni ködök is megszűntek. Azonban Chris Rose környezetvédő arról írhat még mindig, hogy "Az Egyesült Királyság olyan hatalmas erőművek egész hálózatával dicsekedhet, amelyeknek hatalmas kéményei vannak. A magas kéményeket azért építették, hogy Nagy-Britannia megszabadulhasson a szmogtól, így azonban a savas esőt exportálja". A savas eső még mindig átjárja Britannia levegőjét, átitatja a talajt, megbetegíti az erdőket és sok területen lassan megfojtja a vízi életet. A levegőben lévő mérgező anyagok töretlen és szennyezett kapcsolatot jeleznek múlt és jelen között.

Markham, Adam: A Brief History of Pollution (London, Earthscan, 1994) című könyvének első fejezetét fordította dr. Adorjánné Farkas Magdolna.

1. Bevezető
2. Küzdelem a hulladékkal

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

16. A modern demokráciák 17–18. századi gyökerei
IV. Politikai berendezkedések a modern korban

• A lámpásokból kifogyó olaj mentette meg Whitehaven kikötőjét a „rebellis” amerikaiaktól
• Hogyan kerültek franciák vagy éppen magyarok az amerikai függetlenségi háború csatatereire?
• Bibliáját és sakk-készletét vitte magával a vesztőhelyre I. Károly angol király
• Nem tartotta tiszteletben az angol alkotmányosság alapját Földnélküli János
• 10 tény az amerikai függetlenségi háborúról
• 10 arcpirító adónem a brit történelemből – a gyufaadótól a tudásadóig
• Mániákusan igyekezett kijavítani műveltségbeli hiányosságait az első amerikai elnök
• Az egyetlen nő, aki aláírta az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatát
• Ilyenek voltak Amerika pajzán alapító atyái