Botrányos és igen véres illusztrációkkal jelentek meg Japán első bulvárújságai
2018. május 23. 12:04 Múlt-kor
Japán sajtótörténetének egyedülálló, különös és véres fejezetét jelentették az első bulvárlapok. A régies eljárással „nyomtatott” anyagok csekély hírértékkel bírtak, de annál polgárpukkasztóbbak voltak.
Korábban
1875-ben Tokió lakosai egy gyilkosságról értesültek. Több száz kilométerre a várostól, a távoli hegyekben, egy Gitaró nevű magányos férfit meglátogatott egy helyi nő, aki régi ruhákat árult. A nő azt kérte, hadd maradjon éjszakára, a férfi pedig barátságosan beinvitálta. Ezután a szomszédok vigyázó tekintetétől távol leszúrta és megölte a nőt, elvette pénzét és ingóságait, továbbá levágta a fejét. Néhány hónappal később egy kutya a nő fejével a szájában sétált végig a falun. A holttestet is megtalálták, a férfi házában egy gyékényszőnyegbe tekerve. A gyilkost letartóztatták.
Az e fajta történetek – szörnyűek, szenzációhajhászok és erőszakosak – voltak Tokió korai bulvársajtójának gerince. Az 1870-es években az ország legtehetségesebb művészei készítették őket, a hagyományos japán fametszetes nyomtatással. Sokáig erős kombináció maradt: az ország legpikánsabb történetei gyönyörűen illusztrálva és bekeretezve, mint egy könyv borítója. Körülbelül 1000 kiadásuk készült, mielőtt a változó technika hatására megszűntek volna.
A sinbun nisiki-e („újság brokátkép”) műfaj volt az ugyanebben a korban nyugaton elterjedő olcsó bulváranyagok, mint például az angol „penny dreadfulok” japán megfelelője, némi moralizálással kiegészítve. Ahogyan a fent említett példány végződik: „Ah, a mi isteni földünk erkölcsi ereje. Az, hogy az ég egy kutyát használt arra, hogy egy rossz ember rejtett gonoszságát megmutassa, félni és tisztelni való dolog.”
A 19. század korábbi szakaszában a japán emberek híreik többségét a kavaraban nevű egylapos nyomtatványokból kapták. Ezek gyilkosságok és öngyilkosságok obszcén történeteit mesélték el, természeti katasztrófákról tudósítottak, vagy szörnyekről és az ismeretlenről szőttek meséket. A rendszeres nyomtatás helyett a kavarabanok csak akkor jöttek ki, ha volt mit mondani – egyszínű, gyors, igénytelen kiadásban. A lapok körülbelül kétszer akkorák voltak, mint egy mai A4-es lap, és nagy halmokból árulták őket titokzatos árusok az utcasarkokon – négy darabot lehetett kapni egy tál metélt árából.
Az 1870-es években azonban forradalom következett be a japán médiában. Egymás után jelentek meg azok a kiadványok, amelyeket ma az első modern japán hírlapoknak tartunk. Ezek megbízhatóbb híreket adtak az eseményekről – nem mindenki tudta azonban elolvasni őket. Komplex kandzsi (kínai eredetű) írásjelekkel voltak írva, minimális illusztrációval, így az iskolázatlanabb emberek számára megfejthetetlenek voltak. E piaci rés betöltésére jött létre a sinbun nisiki-e műfaja, és még bevételt is hozott a nehéz helyzetbe került hagyományos fametszetes nyomdászoknak.
A kavarabanokhoz hasonlóan a sinbun nisiki-ek is bulváros történeteket meséltek, sokszor a „nagy” újságoktól átvéve és akár azok nevével is újranyomva. Továbbra is tartalmaztak kandzsi szöveget, de az egyszerűbb, fonetikus hiraganából is volt bennük, amelynek olvasása kevésbé bonyolult. Emellett mindegyiken volt egy élénk illusztráció a lakosság teljességgel analfabéta 60%-a számára. A sinbun nisiki-ek arra voltak tervezve, hogy mindenki által fogyaszthatók legyenek, így igen népszerűek is voltak.
E lapokon a tárgyalt témák a szenzációhajhászás felé hajlottak – tiltott szerelem, szellemek, torzszülöttek, bosszú. Még amikor volt is valós alapja a történeteknek, a beszámolók alig voltak jobbak a kavarabanokénál, és ugyanannak az eseménynek több, egymásnak ellentmondó változata is keringhetett egyszerre. Némelyik eseményt hetekkel vagy akár évekkel megtörténte után írhatták le, egyszerű, didaktikus stílusban, sokszor tanulsággal kiegészítve.
Valójában a hatalmon levők számára nem is volt gond, ha kiszínezett vagy kitalált történetek keringtek, írja Rebecca Salter „Népszerű japán nyomtatványok: A fogadalmi cetliktől a játékkártyákig” című könyvben. „A hatóságok, akik tudhatták a teljes igazságot, elégedettek voltak a zavarral, amelyet ez a bizonytalanság előidézett, amíg egyik változat sem kezdett egyértelműen igaznak tűnni.”
Mivel semmiféle cenzúra nem létezett, a képek igencsak explicitté váltak: egy barátnő tömeges megerőszakolása, vagy egy felesége által megmérgezett férfi véres szája. Más képek határozottan politikai jellegűek voltak: legyőzött lázadók, avagy a szamuráj férjének holttestét kereső nőnek segítő kormánykatona. Az egyik legellentmondásosabb számban egy nő szasimi formájában szolgálja fel férjének szeretője nemi szerveit – ez aztán akkora felháborodást keltett, hogy nyomtatását abba is hagyták (az, hogy ez a férj magas rangja vagy a kép durvasága miatt volt-e, máig rejtély).
Minden véres tartalmuk ellenére maguk a képek igen szépek. A vonalak és színek gyakran annyira finomak, mint amennyire témájuk sokkoló. Az őket készítő művészek közül sokan az ország legjobbjainak számítottak, például Cukioka Jositosi, aki többnyire a „Jubin hocsi sinbun” nevű kiadványba rajzolt, vagy Utagava Josiiku, aki főként a „Tokió nicsinicsi sinbun” számára dolgozott, amelynek társalapítója is volt. A városba látogató emberek ezeket vitték haza szuvenírként vidékre, hogy barátaik és családjuk elképedhessen a városi élet botrányosságán és bonyodalmain. „Istenem!” – írta egy látogató. „Micsoda civilizációs jel! Micsoda jele a kultúrának!” A külföldiek számára kevésbé voltak tetszetősek: a szöveget nem tudták elolvasni, és a képek jóval kevésbé voltak elragadóak, mint a „japánosabb” gésák, cseresznyevirágok, és bukolikus jelenetek.
A sinbun nisiki-ek soha nem a művészet kedvéért születtek. Amikor csökkent a bevétel, egyszerűen megszűntek. Az „igazi” újságok egyre jobban voltak illusztrálva, és a nyugati nyomdatechnika térhódítása mellett elavultnak tűntek a hagyományos fametszetes nyomatok. Ráadásul lassú és munkaigényes feladat volt összeállítani őket – főleg, ha aztán senki sem vette meg. A modern nyomtatási eljárás gyorsabb volt, a nyugati papír tartósabb volt, ráadásul a távírógéphez és a gőzmozdonyhoz hasonlóan mindkettőt a haladás szimbólumának látták. Az 1870-es évek végére a sinbun nisiki-e színes lapok alighanem eltűntek, egyedi illusztrációik az elavult hírekkel váltak egyenértékűvé.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Nyugdíjba vonulás után is rendkívül népszerű maradt Both Béla 09:50
- Csaknem húsz évet kellett várni az Erzsébet híd újjáépítésére 09:05
- VIII. Henrik egyházszakadási törekvéseiért kis híján I. Jakab bűnhődött tegnap
- Vasmarokkal irányította Spanyolországot Francisco Franco tegnap
- Koncertjeinek bevételét gyakran fordította jótékony célokra Anton Rubinstein tegnap
- 10 meglepő tény a vasút történetéből tegnap
- Bátyjához hasonló tragikus sors várt a „remény jelöltjére”, Robert F. Kennedyre tegnap
- Jókai Mór egész családja ellenezte Laborfalvi Rózával való házasságát tegnap
