Sztójay Döme, a magyar Quisling

2016. március 22. 13:15 Múlt-kor

Hetven éve, 1946. március 22-én a budapesti népbíróság háborús bűnösként golyó általi halálra ítélte Sztójay Dömét, aki Magyarország 1944. március 19-i megszállása után lett miniszterelnök. Sztójay, aki 1944. március 22-től állt a kormány élén, s a külügyminisztériumot is vezette, a megszállókat szolgálta ki. Újabb honvédcsapatok indultak a keleti frontra "a háború győzelmes befejezése" érdekében, betiltották az ellenzéki pártokat és sajtóorgánumokat, számos politikust és publicistát tartóztattak le.

Korábban

Dimitrije Stojakovic néven született 1883. január 5-én a vajdasági Versecen (Vrsac) egy szerb biztosítási ügynök fiaként. A pécsi hadapródiskolát, majd 1910-ben a bécsi Hadiiskolát végezte el. A "nagy háborúban" vezérkari századosként, utóbb őrnagyként harcolt különböző hadszíntereken és alakulatoknál. 1917-ben a főparancsnokság hírszerző-kémelhárító osztályára helyezték, itt szolgált a forradalmak idején is. A vesztes világháború után belépett Horthy nemzeti hadseregébe, az 1920-as évek elején a Honvédelmi Minisztériumban a hírszerzés-kémelhárítás egyik vezetője volt. 1925-ben ezredesként a berlini magyar nagykövetség katonai szakelőadója lett, 1927-től katonai attaséként dolgozott a német fővárosban, nevét ekkortájt magyarosította. 1933-ban hazahívták, tábornokként két évig a Honvédelmi Minisztérium egyik osztályát vezette.

Horthy Miklós kormányzó 1935 decemberében altábornaggyá léptette elő, egyúttal nyugdíjazta, s rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter rangban a berlini külképviselet élére nevezte ki. Sztójay őszinte híve és csodálója volt a náci Harmadik Birodalomnak, posztján - melyet 1944 márciusáig töltött be - mindent megtett azért, hogy Magyarországot a német-olasz tengely mellé állítsa. Élvezte a német vezető körök bizalmát, sokan vélekedtek úgy, hogy nem annyira a magyar, sokkal inkább a német birodalmi külügyminisztérium, a Wilhelmstrasse szócsöve volt.

Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után Edmund Veesenmayer, Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja Kállay Miklós helyett Imrédy Bélát vagy Sztójayt javasolta miniszterelnöknek. Horthy inkább az utóbbit választotta, mert abban reménykedett, hogy gyenge, befolyásolható akaratú egykori tábornoka engedelmesen végrehajtja majd politikai elképzeléseit. Csalatkoznia kellett: Sztójay, aki 1944. március 22-től állt a kormány élén, s a külügyminisztériumot is vezette, a megszállókat szolgálta ki maradéktalanul. Újabb honvédcsapatok indultak a keleti frontra "a háború győzelmes befejezése" érdekében, betiltották az ellenzéki pártokat és sajtóorgánumokat, számos politikust és publicistát tartóztattak le.

A magyar gazdaságot a német hadigépezet szolgálatába állították, az úgynevezett háborús hozzájárulás formájában új alapokra fektették a Magyarország és Németország közötti árucsereforgalmat. A magyar és a német kormány megállapodása értelmében az SS-alakulatokba magyarországi németeket is toborozhattak.(1946-os perében Sztójay elismerte: tudott arról, hogy Magyarország németek lakta tolnai, baranyai és bácskai területeiből önálló délnémet államot kívántak létesíteni.) A Sztójay-kormány sorozatban léptette életbe a németek által régóta szorgalmazott zsidóellenes intézkedéseket: a zsidónak minősülő embereknek sárga csillagot kellett viselniük, megfosztották őket házaiktól, üzleteiktől, személyes tulajdonuktól, gettókba zárták őket, s megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása.

A Sztójay-kormány működését a korszak számos tekintélyes politikusa kritizálta, Bethlen István a kormányzó számára készített 1944. júniusi memorandumában azt írta, hogy Sztójay áruba bocsátja a németeknek az ország függetlenségét és gazdasági forrásait, korrupt és tudatlan kreatúrákat ültet vezető tisztségekbe, embertelen eszközöket alkalmaz a zsidókkal szemben, miközben terjed a "leghihetetlenebb korrupció és erkölcsi züllés". A kormányzó 1944 júliusában leállíttatta a deportálásokat, majd hat nappal a román kiugrás után, augusztus 29-én leváltotta Sztójayt, helyére Lakatos Gézát nevezte ki. A már nagybeteg Sztójay visszavonult a közélettől és a politikától, 1945 elején Németországba menekült. A háború végén amerikai fogságba került, 1945 októberében adták ki Budapestnek.

Hazatérése után a népbíróság előtt kellett felelnie tetteiért. A népügyész által megfogalmazott vád szerint "Sztójay cselekvősége abban állott, hogy a német utasításokat, parancsokat... alkotmányos mezbe öltöztette, haladéktalanul továbbította és végrehajtotta. Ezzel a tevékenységével végleg megfosztotta Magyarországot attól a lehetőségtől, hogy a szabad nemzetek közvéleménye előtt a valóságnak megfelelően, mint a német erőszak áldozata szerepeljen." Az 1946. március 4-én kezdődött perben bűnösnek találták, és március 22-én egykori kormánya tagjaival - Rátz Jenővel, Reményi-Schneller Lajossal és Szász Lajossal együtt - golyó általi halálra ítélték. Az ítélet megállapította: "Sztójayék bűne felér Szálasiék bűnével, az ő árulásuk segítette elő Szálasiék hatalomra jutását... A magyar Quislingek odadobták az országot a németeknek és idegen célok szolgálatában a pusztulás szélére vitték az országot." Az utolsó szó jogán elmondott beszédében Sztójay a "legőszintébben fájlalta" a kormányzata alatt történteket, de azokért a "külföldi erőszakot" okolta, és tagadta, hogy felelős lenne azért, amit nem sikerült megakadályoznia. A kivégzéseket 1946. augusztus 22-én hajtották végre a budapesti Markó utcai börtönben.