7 végzetes pillanat

Moderata durant: az önmérséklet megedz

2018. december 1. 15:16 Antall Péter – Nyakas Szilárd

„Ha ma nem is, de később biztos méltányolják, amit tettem.”

Antall József
A képgalériáért kattintson a fotóra

Apám színes egyéniségét az akkori tömegsajtó nem tudta, és a nyomasztó szociálliberális média túlsúlya miatt nem is akarta eljuttatni az emberekhez. Igaz, ő sem volt kitárulkozó típus. „Nem vagyok az a folyosón hercigeskedő kedves fiú, aki a diákok közt keresi az olcsó népszerűséget” – jellemezte magát a „pizsamás” interjújában. Ideje sem igen volt ilyesféle közszereplésre. Határozott elképzelése volt viszont arról, milyennek kell lennie egy magyar miniszterelnöknek. Ebbe nála az érzelmek ki- és megnyilvánításai nem fértek bele. És nem csupán azért, mert őt így nevelték, hanem azért is, mert szakítani akart azzal az atyáskodó politikával, amely a Kádár-korszakot jellemezte. Gyakran láttam iratai rendezése közben. Rendet akart maga után hagyni. Ötven százalék túlélési esélyt adott magának 1993 nyarán, a kölni sejtbeültetés előtt – „Ha ma nem is, de évtizedekkel később biztos értik, méltányolják, amit tettem.” Az élet igazságot szolgáltatott neki. Ha megkérdik, vagyont akar-e inkább vagy azt, hogy az EU Parlament épületszárnya egyszer majd viselje a nevét, csakis az utóbbit választotta volna.

Szólt a rádió

Soha nem állt le, mindig pörgött az agya valamin. Csak altatóval tudott elaludni. Vádolták, hogy nem ért a gazdasághoz. Nem neki, a szakembereknek kellett volna igazán megszabni a kiút forgalmi rendjét. Az irányt ismerte, hirdette. Egy Ludwig Erhard szintű közgazdászt keresett, a német a szociális piacgazdaság atyjához mérhetőt. Igaz, ilyen szintű gazdasági-társadalmi átalakulásra addig sehol nem volt példa. Ugyanakkor nem engedett a szirénhangoknak. Magyarországot szabad és cselekvőképes államnak akarta tudni. Jelentkeztek un. adósság-átvállalók, külföldi magyar érdekeltségű tőkések, hogy az átvállalás fejében a privatizálást majd ők végzik el. Apám nem kívánta a magyar gazdaságot senkinek sem kiszolgáltatni. Az ország kettészakadását, a weimarizálódást mindenképpen el akarta kerülni. Tisztánlátónak ismertem. „A következő – 1994-es – választásokon arról dönt majd Magyarország, hogy visszaszavazza-e a hatalomba a korábbi pragmatikus politikai elitet. Az MDF 12-14 százalékra esélyes” – állapította meg 1992 végén. (Az MDF 9,84 százalékot kapott.)

Rendszeres újságolvasó volt. A hetvenes-nyolcvanas években vasárnap délutánonként nálunk az egész család a napilapokat bújta, mellettük az Új Tükröt, az ÉS-t, valamint a Valóság c. folyóiratot forgattuk. Öniróniával „falusi olvasókörnek” hívta a családunkat. Kormányfőként minden szombat reggel 8 és 9 között végig böngészte az aznapi lapokat. Utána felhívta minisztereit, hogy olvasták-e a tárcájukat érintő cikkeket. Ha nem, akkor olvassák el, és „tessék rá reagálni!”    

Miniszterelnöksége előtt is elfoglalt ember volt – tanított, konferenciákra járt, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot vezette –, így a családra a hétvégék és a nyaralások jutottak. Felnőtt korunkig minden évben együtt nyaraltunk. A családot összeforrasztották ezek a külföldi utak. Apámat 1976-ig nem engedték a családdal együtt Nyugatra. Először 1974-ben léphette át a nyugati országhatárt – akkor is csak miniszteri engedéllyel. Ezért '76-ig Magyarországot vagy a Felvidéket fedeztük fel együtt. Ezeken az utakon és a hétvégeken rengeteget beszélgettünk. Humortalan ember – többször vádolták ezzel, pedig társaságban szellemes, szarkasztikus humoráról volt híres. Igaz, ezzel politikusként, miniszterelnökként óvatosabban kellett volna bánnia.

Nevelésünk egyik alapelve szerint gyerekkorunktól minden felnőtt társaságban részt vehettünk. Ennek köszönhetően elsajátítottunk egy viselkedési normát, valamint hamar megtanultunk idegen szavakat, kifejezéseket. A számunkra ismeretlen szó jelentését bármikor megkérdezhettük tőle. Ilyenkor apánk kezünkbe nyomott egy több száz oldalas könyvet, és megmutatta, hol nézzünk utána. Így aztán már általános iskolás korunkban megtanultunk lexikont, szótárt használni, ami óriási előnyt jelentett. Ő mindig azt mondta, hogy „mindenből keveset, ám egyvalamiből sokat”. Nagyon tetszett neki, ha valamivel elmélyülten foglalkoztam.

Egész nap szólt nálunk a Szabad Európa Rádió, és más külföldi adókat is hallgattunk. A Kádár-rendszer zárt társadalmában nehezen lehetett korrekt információforráshoz jutni. Mindazt, amit a SZER-en, az Amerika Hangján vagy a BBC-n hallottunk, megbeszéltük. Többször említette, hogy az „X-napra kell készülni”, mert a rendszer megbukik, s alkalmasnak kell lenni arra, hogy felelős politikai szerepet játszhasson. Úgy vélte, hogy akkorra ő már nyugdíjas lesz, túl az aktív periódusán. Apám persze mindig figyelmeztetett, hogy ezekről mások előtt hallgassunk, és – főleg március 15-e körül – ne üljünk fel provokátoroknak. Emigráns irodalmat akkor adott kezünkbe, amikor Nyugatra utaztunk, és több 1956-os könyvet is akkor kaptam tőle először.

Sokszor beszélt az '56-os élményeiről. Talán túl is dimenzionálta az akkori szerepét, hiszen a „nagy öregek” előtt neki, a frissen végzett 24 éves tanárembernek még nem volt politikai súlya. Az én korosztályom tagjai nem igazán ismerték ezt a kort, a mi családunk viszont igen tájékozott volt. Sokat hallottunk a háború utáni koalíciós időkről, nagyapám tevékenységéről. Úgy nőttünk fel, hogy tisztában voltunk vele: apám, nagyapám, dédapám mikor, milyen történelmi körülmények között, mit cselekedett, az Antall család felmenői a különböző történelmi helyzetekben milyen nézeteket vallottak. Dédapám – dr. Szücs István – nagy hatással volt apám gondolkodására, személyiségére. Sokat beszélgettek. Volt is miről, hiszen Szücs dédpapa – Apponyi Albert titkáraként – egyik megalkotója volt a Lex Apponyi néven ismertté vált 1907-es közoktatási törvénynek. Mint képviselő és mint Klebelsberg Kunó helyettes államtitkára jól ismerte a XIX–XX. századforduló neves politikusait, és számos történettel gazdagította a családi legendáriumot. Családunk egy budai szubkultúra polgári, értelmiségi életét élte. Környezetünkben általános iskolás koromig alig találkoztam kommunista párttaggal.

Belülről fakadó hazafiság

A rendszerváltoztatás után előkerült iratokból kiderült, hogy végig lehallgatták, rendszeresen megfigyelték apám telefonját; megismertük a ráépített ügynökök névsorát is. Szomorú olvasmány volt. Nem hitte, hogy a hálózat ennyire hatékonyan működik. A barátok, ismerősök között akadt olyan, akiről sejtette, hogy besúgó. Nagyon megviselte, hogy olyanok is akadtak ezek között, akiket tisztelt, szeretett. Furcsa, de talán bűntudattal gondolt azokra az emberekre, akiket éppen azért zaklattak és szerveztek be, mert az ő barátai voltak. Többeket zsarolással, megfélemlítéssel igyekeztek rávenni arra, hogy jelentsenek róla. Az ügynökügyben tanúsított magatartását is ez befolyásolta: „Ameddig Horn Gyula és Gál Zoltán ülhet velem szemben a Parlamentben, nem fogok megalázott, meggyötört embereket pellengérre állítani”.

Az ő hazafisága nem a kimutatott érzelmekről szólt. Belülről fakadt, természetes volt. Minden világpolitikai eseménynél először azt gondolta végig, hogyan hathat az Magyarországra. Kisgyermekkorunktól kezdve minket is hazaszeretetre nevelt. Az akkoriban velünk megosztott gondolatai néha évekkel, évtizedekkel később nyertek értelmet. Ebbe beletartozott az is, hogy a határon túli magyarokról ne csupán tudjunk, de ismerjük is meg őket. Ezért például több alkalommal utaztunk együtt a Felvidékre. Megjegyzem, fontosnak tartotta, hogy elvigyen minket Auschwitzba is.

Édesapjának a II. világháború alatti menekültügyi tevékenységét szó szerint testközelből kísérte végig. Ellátogatott a lengyel menekültek táboraiba. Vele volt a hamis papírokkal bújtatott lengyelországi zsidó menekültek szálláshelyén. Nagyapám rajta volt a Gestapo körözési listáján. Szakasits Árpád telefonon figyelmeztette, hogy meneküljön. Ő mégis feladta magát, mert úgy vélte, ha nem találják, a családján állnak bosszút. Mélyen átélt patriotizmusához apám a politikában is hű maradt. Jó példa erre a korábbi izraeli miniszterelnökkel, Ariel Sharonnal való találkozása. Eszmecseréjüket Sharon annak előrebocsátásával kezdte, hogy ő izraeli hazafi, és mindent ezen keresztül lát. Apám azt felelte: „Én pedig magyar hazafi vagyok, és én is ez alapján cselekszem.” Sharon meglepődött, majd elnevette magát: „Akkor meg fogjuk érteni egymást.”

Id. Antall József emléktábláját a „Világ igazainak falán” 1991 májusában avatták fel Izraelben. Apám ekkor kapott meghívást a közel-keleti országba. Ő volt az első magyar miniszterelnök, aki Izraelbe látogatott. Testvéremmel mi is készülődtünk az útra. Apánk közölte velünk, hogy szó sem lehet arról, hogy a kormánygépen utazzunk. Ha ott akarunk lenni, váltsunk a menetrend szerinti gépre jegyet s gondoskodjunk a saját szállásunkról is: „Nem élünk családi életet a kormánygépen!”

Az érzelmi életét megpróbálta háttérbe szorítani, ami nem igen sikerült. Ha egy második világháborúról szóló filmet vetítettek, amiben a kín, az emberi szenvedés jelent meg, nem is nézte végig. Azt mondta: „Én élőben láttam ezt, és nem tudjátok elképzelni, milyen az, amikor százasával úsznak a holttestek a Dunán.” Annak a világháborús generációnak volt a tagja, amelyik látta a romos, éhező Budapestet. Gyerekkorunkban megkövetelte, ha kiszedünk valamit a tányérunkba, azt együk is meg, „Ne vesszen kárba”.

A búcsú

Két rövid történet a rá jellemző előrelátásról. Német képes magazin fiatal fotósokat keresett a délszláv háború idején tudósítónak. A mészárlásos polgárháborúból való helyszíni riportért magas fizetség járt. Családom nem volt, s mert akkoriban fotósként dolgoztam, gondoltam, megpróbálom. Összecsomagoltam. Már indultam volna Eszékre, az összecsapások közeli helyszínére, amikor apám hazaérkezett. „Hová készülsz? – Eszékre, harctéri tudósítónak. Tízezer márkát ajánlottak egy háborús fotóriportért - feleltem. Ekkor behívott a szobájába, leültetett, és elmagyarázta: ha engem ott elkapnak, akkor velem fogják zsarolni az első független magyar miniszterelnököt. „A te utad nem magánügy!” Maradtam.

Korábban már volt részem polgárháborús körülményekben. Az MDF segélyszállítmány-konvoját kísértem 1989 karácsonyának másnapján Romániába, Székelyföldre. Időről-időre fegyverropogást hallottunk, bár minket nem támadtak. Visszafelé mégis egyetlen döntésen múlott, hogy megúsztuk. Kolozsvárt elhagyva az éjszakai úton fényjelek adták tudtunkra, hogy álljunk meg. Nem tudtuk, kik jeleznek és miért. Hárman ültünk a kocsiban. „Megálljunk vagy hajtsunk tovább?” – tanakodtunk izgatottan. Végül a megállás mellett döntöttünk. Katonák voltak. Kiszállítottak s átnézték a kocsinkat. Továbbengedtek. Alig mentünk vagy 100 métert, a fényszórónk az előttünk lévő híd feljárójának két oldalán géppuskafészkeket világított meg. Ha mégis továbbhajtunk...!

Később, már 1990 májusa után is többször utaztam Erdélybe. Diplomataútlevélért folyamodtam a határon való átkelés megkönnyítéséért. Apám lebeszélt róla. „Használd a saját útleveledet. Antall nevű magyar állampolgárból sok van. Nem figyelnek föl rád. Ám ha diplomataútlevéllel utazol, egyből rád áll a titkosszolgálat. Barátaidra, ismerőseidre irányítod a figyelmüket.”

Az 1990 októberi, sikeres amerikai út során a Fehér Házban hallgatja a Himnuszt, miközben nehezen megy a „vigyázzállás”, nagyon fáj a bal hónalja. Már 1990 tavaszától érzett valami furcsa fájdalmat, de nem ért rá vele foglalkozni. Milyen tragikus: eléri élete egyik csúcspontját, szabadon választott magyar miniszterelnökként vendége a Fehér Háznak, szólnak a Himnusz hangjai, mellette az amerikai elnök – közben már jelentkezik a halálos kór, fájdalom hasogatja. Ezt követően vonul be a kórházba, és 1990 novemberének elején elmondja nekem, hogy ha nem vállalja a kemoterápiás kezelést, akkor három hónapja van hátra. Személyesen arra kért, hogy éljek sokkal tudatosabban, mivel teljesen bizonytalan, meddig lehet még velünk.

Három éven át küzdött a halálos kórral. Emlékszem, 1993. augusztus 20-án délelőtt alig tudott lemenni a lépcsőn. Attól tartottam, hogy a Várban, a Szent István-szobor előtt nem tudja végigmondani az ünnepi beszédet. Egyik legjobb beszédét mondta el akkor: megidézve a magyar történelmet szólt a családról, az összetartozásról. Ahogy hallgattam, az jutott eszembe: „Te jó Isten, apám most búcsúzik az országtól! Csak mások észre ne vegyék!”

2018. tél: 7 végzetes pillanat
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
Antall József már a miniszterelnöksége előtt is elfoglalt ember volt, a családra leginkább a hétvégék és a nyaralások alkalmával jutott időId. Antall József az unokájávalAntall József mindössze húszéves volt, amikor 1952-ben feleségül vette Fülepp Klárát. A házasságból két fiú született.A szülők és a gyerekek (azok felnőtté válásáig) minden évben együtt nyaraltak. A családot összeforrasztották ezek a közös utak.Az utolsó együtt töltött karácsonyId. Antall József emléktábláját 1991-ben avatták fel Izraelben. Az eseményre Antall József  is meghívást kapott. Ő volt az első magyar miniszterelnök, aki a közel-keleti országba látogatott.A miniszterelnöknek élete és politikai pályája csúcspontján kellett szembenéznie a halálos kórral. Miközben a Fehér Házban a Himnuszt hallgatta, testét már a fájdalom hasogatta.Antall József utolsó, nagy nyilvánosság előtt megtartott beszédére 1993. augusztus 20-án került sor a budai Várban

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!