Amikor Nagy-Britannia szigetté vált

2011. február 16. 10:12 BBC News

Az ősi Nagy-Britannia egy félsziget volt, egészen addig, mígnem egy hatalmas erejű szökőár több ezer évvel ezelőtt elszakította a kontinenstől, több évezredre meghatározva a szigetország nemzeti karakterét.

Korábban

A tengerpart és Nagy-Britannia modern kori tájképe 10 ezer évvel ezelőtt, az utolsó jégkorszak végén alakult ki. A hideg, száraz tundra egyre csapadékosabb és melegebb lett, az Ír-és az Északi-tenger, valamint a Csatorna ugyan még szárazföld volt, de a föld a tengerszint növekedésével kezdett alámerülni.

A félsziget a mezolitikum idején, i.e. 6100 körül vált le a kontinensről – a folyamatot egy norvégiai földcsuszamlás által előidézett, a Föld valaha volt egyik legnagyobb cunamija okozta. A szökőár akkora erővel érte el Nagy-Britannia észak-nyugat partjait, hogy a víz negyven kilométerre a partoktól beszökött a szárazföldre, elérte a mocsaras területeket (Csatorna), az alacsonyan fekvő alföldekből pedig tengert formált (Északi-tenger). A szigetet akkoriban ötezer, vadászó-gyűjtögető életmódot folytató ember lakta, akik az északra vonuló mamut- és rénszarvas csordákat követték.

„A hullámok legalább tíz méter magasak voltak” – mondta el David Smith geológus, az Oxford kutatója. „Bárki állt a lapályon, azzal végzett az ár, a víz óriási sebességgel hömpölygött” – tette hozzá. A kutató az északnyugat-skóciai partoknál, Montrosenál talált a természeti katasztrófára utaló jeleket: a leletek a Wight-sziget körül, a tengerből kerültek elő; a sósvíz által megőrzött fadarabok egy 8 ezer éves hajó maradványai lehettek.

A cunami valódi vízválasztó az ország történelmében – vallja Neil Oliver régész. „A szárazföldön élő emberek megváltoztak, ahogyan egy kicsit a sziget is átalakult” – tette hozzá. Mivel az emberek közel éltek a partokhoz, a hajóépítés és a tengerészet életmódjukká vált, a cunami után a britek évezreden át szelték az óceánt az új föld megtalálása reményében, s eközben világbirodalmat építettek ki.

A hajósnemzet ideája a valóságban gyökerezik – magyarázta Nigel Rigby, a Nemzeti Tengerészeti Múzeum igazgatója, aki szerint ennek egyik első propagálója egy 16. századi író, bizonyos Richard Hakluyt volt, az irodalomár ugyanis már ekkor Észak-Amerika betelepítését szorgalmazta. Hakluyt írásai Calais 1558-as elvesztése után értékelődtek fel. „Hakluyt Utak című könyve felmelegítette azt a régi eszmét, hogy az angolok mindig is felfedezők voltak” – nyilatkozta Rigby.

Mire I. Károly trónra került, az ország a tenger bűvkörébe került. „A király hadihajóját a Tengerek Szuverénjének nevezte – ez egy igazi szándéknyilatkozat volt a részéről” – magyarázta az igazgató. Ahogy az ország egyre jobban kimerészkedett, s egyre távolibb pontokra jutott el, úgy nyílt meg a vele kereskedelmi kapcsolatban levő külföldi hatalmak előtt, ami a sebezhetőség érzését keltette fel az emberekben. Az elméletet Alfred Thayer Mahan fogalmazta meg 19. században, s ez megerősítette a briteket abban a hitükben, hogy szülőhazájuk szigetország, amelyet minden oldalról veszély fenyeget.

Ezt – ahogyan Rugby nevezte – a „kulturális konstrukciót" Erskine Childers regényíró is alátámasztotta, aki a 20. század elején egy, az Északi-tengerről induló német támadásról értekezett egyik művében. Sokan úgy gondolják, Nagy-Britannia szigetországi státusa határozza meg az Európához fűződő viszonyát is. David Starkey történész például egyenesen úgy érvelt: VIII. Henrik azzal, hogy elszakadt Rómától, s megalapította az anglikán egyházat, az első euroszkeptikus uralkodóvá vált.