A Szputnyik-pánik gyorsította fel az amerikai űrkutatást

Pókerbajnokok az űrközpontban

A pasadenai Jet Propulsion Laboratory (JPL), űrkutatási laboratóriumban is nagy volt a csalódottság, hiszen a terveiket sorra visszadobták. Dr. Van Allen, az Iowai Egyetem fizikusa, a Földet övező sugárzás mérésével foglalkozott. Ő készítette azokat a műszereket, amelyeket a szonda később magával vitt. 1957. novemberében, a második Szputnyik fellövésekor, a hadsereg és a JPL végre engedélyt kapott a munka folytatására. A Vanguard decemberi katasztrófája még sürgetőbbé tette a sikert.

A pasadenai mérnökök "Osztás" névre keresztelték a titkos projektet. A nevet Jack Froehlick projektmenedzser adta, aki nagy pókerjátékos volt. A Szputnyik fellövése után ő mondta a következőket: "Ha a kártyában valaki nyer, üldögél, és rossz vicceket mesél, a vesztes pedig így kiált: 'Osztás!'" "Akkoriban nem tudtunk sokat, de jól éreztük magunkat, mert valamit felépíthettünk. Tetszett nekünk, hogy különbség van a mi műholdunk és a Szputnyik között. A miénk tudományos méréseket is végzett, Van Allen műszereinek köszönhetően" - emlékezett vissza Carl Raggio, a csapat egyik mérnöke.

Több mint 100 mérnök, elektronikai szakember és gépész dolgozott Dr. Pickering irányítása alatt a negyedik fokozatú rakéta felső részének műholddá történő átalakításán. A felső rész egy 16,5 cm átmérőjű és kb. 2m hosszúságú lövedék volt, amelyben a rakétamotor helyezkedett el. A kihívást a 8,3 kg-nyi műszer elhelyezése jelentette. A nettó súlyba beletartozott két rádióadó elemtartókkal, hőmérséklet-érzékelők, mikrometeorit-erózió mérő, és a Van Allen Geiger-Müller számlálója a kozmikus sugárzás mérésére.

"Nagyon pontosan dolgoztunk. Fiatalok voltunk, lelkesek, összedugtuk a fejünket, és megcsináltuk" - emlékszik vissza Henry Richter, a tervezők egyik vezetője. A fellövésnél dr. Richter ott volt a Cape Canaveral-i irányítóközpontban. A Jupiter-C fokozatai fokozatosan váltak le. Az utolsó fokozatnál azonban, amikor az Explorer 1-nek el kellett érnie a Föld körüli pályáját, az Antiguán lévő nyomkövető állomás nem tudta fogni a jeleket. És amikor a szondának el kellett volna érnie Kaliforniát, akkor sem érkezett semmilyen jel.

Amint később kiderül, a JPL antennák vételét magasfeszültségű elektromos távvezetékek zavarták. A Temple City közelében lévő amatőr rádióállomások sem hallottak semmit a megadott időpontban, de végül megérkeztek az első jelek. A műhold magasabb, lassabb pályára lépett, és nyolc perces késésben volt.

A következő héten sikerült fenntartani a kapcsolatot az űrszondával, de a jelekben volt egy furcsaság: a sugárzásmérő a Föld minden egyes megkerülésénél egy pár percre elhallgatott. Dr. Van Allen végül rájött, hogy a műszer nem hibás, csak túl van terhelve. Néhány hónappal később az Explorer 3 adatai megerősítették, hogy a túlterhelést a Földet övező sugárzási öv okozta, amelyet Van Allen övnek neveztek el. Ez volt az űrverseny első tudományos felfedezése. A JPL később átkerült a NASA hatáskörébe, a mérnököket pedig a NASA Marshall űrrepülési központja alkalmazta.

1. Kis lépésektől a nagy ugrásokig
2. Pókerbajnokok az űrközpontban