Pizsamás konferencián született a rapallói szerződés

Nyolcvanöt éve, 1922. április 16-án írta alá Walther Rathenau német külügyminiszter és Georgij Csicserin szovjet külügyi népbiztos a Rapallói szerződést.

Érdemben tárgyaltak a vesztesek

Az 1918-ban befejezett első világháború addig soha nem tapasztalt veszteséggel zárult: a halottak számát húszmillióra, a négy évi háborúskodás költségeit százmilliárd dollárra becsülik. A fő vesztes Németországot teljesíthetetlennek tűnő, 290 milliárd aranymárka jóvátétel és háborús adósság megfizetésére kötelezték, ezen felül területi veszteségeket és hadseregének leépítését is el kellett elszenvednie. A forradalmak miatt 1917-ben fegyverszünetet kötő Szovjet-Oroszország is hasonlóan nehéz helyzetben volt: a polgárháborús időszak és a külföldi intervenció a tönk szélére taszította a már korábban összeroppant gazdaságot.

A szovjet delegáció Rapallóban

A háborút követő években fokozatosan felülkerekedett az a nézet, hogy Németországot a jóvátétel megfizetése érdekében gazdaságilag talpra kell állítani. Ehhez azonban rendezni kellett az európai államok közti gazdasági és politikai viszonyokat, amire a francia és az angol kormány 1922-ben látta elérkezettnek az időt.

A genovai nemzetközi gazdasági konferenciára az Egyesült Államok nem küldött delegációt, viszont a weimari német köztársaság egyenlő partnerként ült tárgyalóasztalhoz, s képviseltette magát a nagyhatalmak által hivatalosan el nem ismert Szovjet-Oroszország is. Utóbbi meghívása azonban a legkevésbé sem az ország (jövendő) politikai erejének szólt: a franciák a háború során nyújtott kölcsönöket, a britek a kőolajipar államosítása révén elszenvedett veszteségeiket akarták bevasalni a szovjet vezetésen.

A szovjet és német érdekek ezúttal egybecsengtek: mindkét állam elemi érdeke a diplomáciai kapcsolatok újjáélesztése és a nemzetközi kapcsolatokba való visszatérés volt, a német küldöttség emellett a német ipar feltámasztását segítő döntésekben is reménykedett. A tárgyalásokon azonban Walther Rathenau német külügyminisztert lekötötték az angolokkal és a franciákkal folytatott megbeszélések, s eredménytelenek maradtak a brit-francia-szovjet titkos tárgyalások is.

Április 15-én aztán Csicserin a diplomáciában szokatlan eszközökkel fordított a tárgyalások menetén: megbízottja, Szabanyin éjjel két órakor kért telefonon beszélgetést Maltzahn német követtel. Szabanyin azt javasolta, hogy a két ország diplomatái üljenek össze, hogy a félresikerült tárgyalásokat követően végre érdemben is megbeszélhessék az őket érintő problémákat. Maltzahn éjjel háromkor hívta Rathenaut, aki rábólintott a tárgyalásokra.

Győzött a diplomáciai pizsamaparti

A `pizsamás konferencia` utáni nap, április 16-án már alá is írták az egyezményt, amely szerint mindkét fél elengedi a másikkal szemben fennálló háborús adósságokat, valamint a hadifoglyok ellátására fordított kiadások megtérítését. Németország lemondott a német vállalatokat a szovjet államosítás miatt ért károk megtérítéséről annak fejében, hogy a szovjetek más követelő államok számára sem fizetnek kártalanítást. A szerződés harmadik cikkelye rendelkezett a diplomáciai és konzuli kapcsolatok azonnali felvételéről, a negyedik passzus pedig kimondta, hogy `a kétoldalú kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok általános szabályozására vonatkozóan a legnagyobb kedvezmény elve érvényesül`.

A rapallói szerződés igen negatív fogadtatásra talált, legjobban a németek megerősödésétől tartó Franciaország ellenezte. A francia diplomácia azt hangoztatta, hogy a szerződés nem titkolt célja Lengyelország újrafelosztása, s arra gyanakodtak, hogy a két fél fegyveres segítségnyújtásról is kötött titkos megállapodást.

Németország és Szovjet-Oroszország 1922. július 29-én titkos, a versailles-i békével ellentétes záradékot csatolt a szerződéshez, amely lehetővé tette, hogy a leépített német hadsereg katonái titokban a Szovjetunióba menjenek kiképzésre. 1922. november 5-én Németország a szovjet köztársaságokkal is szerződést írt alá, amely a rapallói szerződés hatályát Ukrajnára, Grúziára, Azerbajdzsánra és Örményországra is kiterjesztette. Németország így be tudta biztosítani a Kaukázus felől érkező olajszállítmányokat, s tovább függetlenítette magát a francia-brit tengelytől.

Eme záradékok aláírását a mérsékelt és józan politikusként ismert Rathenau már nem érhette meg: 1922. június 22-én a berlini utcán gyilkolták meg egy radikális jobboldali szervezet tagjai. Kollegája, Georgij Csicserin Lenin 1924-es halála után határozottan szembeszállt Sztálin külpolitikai nézeteivel, amelyeket hibásaknak tartott a német kapcsolatok kérdéseiben is. 1930-ban betegsége miatt leváltották, 1936. július 7-én halt meg Moszkvában.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Pietsch Judit, Sajtóadatbank)