Európai állatkertekben mutogatták az eszkimókat

`Berlin nem szép hely. Állandóan hallom a járókelők és a kocsik zaját, a házunk pedig pillanatok alatt megtelik kíváncsi látogatókkal`. Ezekkel a szavakkal kezdődik Abraham, egy inuit férfi 1880-ban írt naplója, amely angol nyelvű megjelenését követően hamarosan németül is olvasható lesz. Abraham családjával és három másik társával a Völkerschaunak nevezett néprajzi bemutató, egy korabeli show-műsor keretében járta végig Európa nagyvárosait. A tizenkilencedik század végétől a kontinensen turnézó, amerikai, ázsiai és afrikai Völkerschau-résztvevők közül Abrahamé az egyetlen fennmaradt személyes visszaemlékezés arról, hogy miként élte meg valaki, hogy állatkertben egzotikumként mutogatják.

Gyermeki koloniális függésben

Abrahamot és az inuit csoport többi tagját egy norvég utazó, Adrian Jacobsen vitte el a hamburgi állatkereskedő, Carl Hagenbeck megbízásából Európába. Jacobson eredetileg Grönlandon keresett inuitokat Hagenbeck állatkertjébe, azonban a dán hatóságok nem engedélyezték a szerződéskötést. Továbbhajózva 1880 augusztusában a labradori Hebronban kötött ki, ahol a herrnhuti morva testvérek missziója működött. Jacobsen megkeresését a német nyelvű herrnhutiak sem fogadták örömmel, attól tartva, hogy a `nyáj` rossz erkölcsi hatás alá kerülhet Európában.

Abraham és családja. A naplóban egy októberi bejegyzése egy ilyen jelenetről számol be: "A sok ember miatt lehetetlen felmosni a házunk padlóját. Mihelyt a mester kidob néhányat a házból, mások nyomulnak helyükre. Valamennyien látni akarják a lakhelyünket, de lehetetlen, hogy mindenki bejöjjön. A házunk gyakran összeomlott a tömegtől. Mikor a mesterek sem tudtak már parancsolni a tömegnek, kiküldtek, hogy vezessem ki a tömeget. Megtettem, amit tudtam. Fogtam a korbácsot meg a grönlandi fókaszigonyt és borzalmasnak tettettem magam. Az egyik úriember úgy bőgött, mint egy gyerek. Mások a kezemet rázták, amikor ki akartam zavarni őket. Néhányan mentükben átugrották a kerítést, annyian voltak. Sokan megköszönték, hogy így tettem, még a mesterek is. Ulrike bezárta belülről az ajtót és elbarikádozta a bejáratot, hogy ne jöhessen be senki, és aki be akart lesni az ablakon, egy darab bottal elhajtotta".

Hiába hangoztatták fenntartásaikat, megtiltani nem tudták Abrahamnak, a harmincöt éves, intelligenciájáról és mély vallásosságáról ismert inuit férfinak, hogy családjával kövesse Jacobsont Németországba. Abrahamot nemcsak a kíváncsiság hajtotta, adósságai megfizetését is remélte a vállalkozástól. Ő volt az is, aki egy másik inuit, nem keresztény családot is beszervezett, így augusztus 26-án nyolcan szálltak fel a Hamburgba tartó Eisbär fedélzetére. Sem Hebronban, sem a megérkezést követően nem látta orvos az inuitokat, és ez később végzetes hibának bizonyult.

A hamburgi, majd októbertől a berlini közönség az inuitokat a helyi állatkertekben láthatta, amint szigonyt vetnek, kutyaszánon járnak, kajakkal közlekednek. Kunyhóikba, amelyek az otthoni lakhelyüket imitálták, szabad bejárása volt a kíváncsi publikumnak. A tolongó tömegtől, az állandó lármától, a közszemlére tett családi élettől valamennyi inuit szenvedett. Európai utazásuk kevés boldog pillanatát a hittestvéreikkel való találkozás, misén való részvétel és a közös ima jelentette. Írásában, haza küldött leveleiben fontos szerepet kapnak a vallás gyakorlását leíró részletek. Nem jutott ilyen kapaszkodó a körülményektől hasonlóan szenvedő nem keresztény családnak. Míg ugyanis Abrahamék kapcsolatban álltak németországi hittestvéreikkel, akik szemmel tartották elhelyezésüket és rendszeresen tájékoztatták a hebroni missziót hogylétük felől, a sámán Terrianiaknak, feleségének, Paingónak, valamint tizenéves lányuknak Noggasaknak nem akadt ilyen jóakaró látogatója, ők magukra maradtak gondjaikkal.

Hagenbeck

A herrnhutiak kérésére Hagenbeck elkülönítve helyezte el a két családot, elkerülendő a "vademberek" - a misszió szerint  - káros befolyását. A testvérek egymásnak küldött leveleiből az is kiderül, a misszió csak saját tagjainak állatkerti kiállítását ellenezte, a nem keresztény család érdekében nem emelt szót. Egy Kretschmer nevű misszionárius levelében némileg atyáskodva hívta fel Jakobsen figyelmét, nehogy alkohollal kínálja az inuitokat és ügyeljen arra, ne lássanak "ördögi dolgokat". Hogy a herrnhutiak ilyen, szinte gyermeki, koloniális függésben tartották a közösséghez tartozó inuitokat, annak minden bizonnyal nem csak az volt az oka, hogy aggódtak a lelkükért.

Az inuitok állatkerti szerepléséről beszámoló újságcikkek egyikéből kiderül: a misszó, akárcsak a dán kormány, attól tartott, az inuitok európai útjuk során talán felismerik vadásztermékeik és népművészeti tárgyaik valódi értékét és árát, amely nagyban különbözik attól a juttatástól, amit e termékekért eddig kaptak. A kijárási tilalom nem egyedül Abrahamra és társaira vonatkozott. A Völkerschauk szervezői általában szigorúan szabályozták és leszűkítették a helyiek és a néprajzi bemutatók szereplői közötti kapcsolatok kialakulásának lehetséges alkalmait és helyszíneit. Egészen az első világháborúig jellemző volt, hogy csak engedéllyel hagyhatták el az állatkertet vagy a kiállítás helyszínét. A tilalommal egyrészt a nemkívánatos viszonyok kialakulását próbálták megakadályozni, másrészt "védeni" akarták az "idegen" hatásoktól a szereplőket.

Betegségek, verések, nehezen viselt állandó zaj

A Frankfurter Nachrichten egy cikke 1880. december 3-án arról számolt be, hogy alig lehetett rávenni a keresztény inuit családot, vessék le európai ruházatukat és hordják a hagyományos inuit viseletet. Hasonló konfliktus zajlott le később az indián Völkerschau-résztvevők és a szervezők között is. Az Európába érkező indián csoportok jónéhány tagja ugyanis rövidre vágva viselte a haját, angol neve volt és inget-nadrágot hordott. A May Károlyon felnőtt európai állatkert-látogató azonban nem így képzelte el `Winnetout`.

A teljes csődöt elkerülendő, a Völkerschau szervezői leparancsolták az indiánokról az öltönyt, hatalmas tolldíszeket aggattak rájuk, és elkeresztelték őket Ülő Bikának vagy Fekete Sasnak. Ma is találni olyan felvételt, amelyen indián asszony hatalmas tollas, harci fejékben takarítja állatkerti kunyhóját. A Völkerschauk az európaiak indiánokról (inuitokról, hindukról, núbiaiakról stb) való képének akartak megfelelni. Legkésőbb ennél a pontnál bizonyosan megkérdőjelezhető, valóban volt-e oktatási igénye a néprajzi bemutatóknak, mint ahogy azt többek között Hagenbeck vallotta.

Szuvenír az állatkertből: Tobias az inuit

Az angolul beszélő, hegedűlni, írni-olvasni tudó Abraham sem illett az "eszkimókról" alkotott képbe. Korabeli újságcikkek szerint a "pogány eszkimó család" "érdekesebb", mert "természetességükre nem volt hatással a kultúra".

"Terrianiak egy ideje már nem olyan vidám. Elfáradt a sok embertől. Mi itt a másik kunyhóban eddig nagyon türelmesek voltunk, pedig már mi is nagyon fáradtak vagyunk"- folytatódik Abraham bejegyzése. Jakobsen az inuitok kedvetlenségét furcsa módszerrel próbálta elűzni, derül ki ki a naplóból. "Újabb gondok. Mesterünk, Jakobsen kutyakorbáccsal verte meg a nőtlen Tobiast. Nagyon mérges, mert azt mondja, Tobias soha nem engedelmeskedik és mindig befűt neki. Ha Jakobsen úr mégegyszer ezt csinálja, meg fogom írni Angliába. Utána nagyon kedves volt velem, úgyhogy most nem írok...Az eset után Tobias nagyon beteg volt". A hideget, az egyhangú étkezést, a bemutatókat, az állandó zajt nehezen viselő inuitokra hamarosan újabb csapás várt. Előbb Noggosak, majd Paingo betegedett meg, és néhány nap múlva elhunytak. December végén Abraham lányánál, Saránál diagnosztizáltak himlőt.

Abraham utolsó naplóbejegyzésében ez áll: "Noggasak anyja után a kis Sara is meghalt a kiütések miatt. Két nappal késõbb eltávozott tőlünk, Krefeldben. Míg élt, kórházba vitték, én is mentem vele. Amikor még nála voltam, tudatánál volt. Nagyon kedvesen imádkozott. Amikor indulnom kellett, üdvözletét küldte az anyjának és a testvérének. Amikor kimentem, aludt. Nem ébredt fel többet." Mikor Abraham és a család többi tagja úton volt Párizs, a következő bemutató helyszíne felé, Sara a kórházban haldoklott. Jakobsen ekkor beismerte, elmulasztotta beoltatni az inuitokat himlő ellen. A csoport többi tagja is ágynak esett, de a gyors orvosi kezelés sem tudta megmenteni az életüket. Abrahamot Ulrike csak pár nappal élte túl.

Az inuitok halála után Hagenbeck nem akart újabb néprajzi bemutatót szervezni. Két hét múlva mégis megbízást adott Jakobsennek, hozzon tűzföldieket Hamburgba. 1882-ben öten haltak meg a tűzföldi csoport tagjai közül tüdőgyulladásban, kanyaróban és tüdővészben. Újabb fogadalma ellenére Hagenbeck egy év múlva még két Völkerschaut szervezett. Hagenbeck visszaemlékezéseiben hosszasan ír a nagy anyagi hasznot hozó első, 1877-es grönlandi inuit bemutatóról, Abrahamék útjáról ezzel szemben nem tesz említést.

Abraham naplóját néhány más hátramaradt tárggyal együtt visszaküldték Hebronba. A misszó egyik tagja, Kretschmer testvér fordította le németre az inuit nyelven írt szöveget. A napló eredetije elveszett, a német fordítást a greifswaldi egyetem anglisztika szakos hallgatói és az egyetem tanára, Harmut Lutz ültették át angolra. A naplót korabeli újságcikkekkel, hirdetésekkel, levelekkel, tanulmányokkal és képekkel kiegészítve helyezték kontextusba. Abraham naplója az inuit irodalom első ismert önéletrajzi írása.

The Diary of Abraham Ulrikab. Text and Context. Szerk. Hartmut Lutz. University of Ottawa Press, 2005.