Hunyadi Mátyás hátrányos helyzetből indult

Hogyan emlékezünk ma Hunyadi Mátyásra? Ennek a kérdésnek eredt nyomába Kristóf Ilona, az egri Eszterházy Károly Főiskola fiatal tanárnője a Mesél a történelem című előadássorozat legutóbbi alkalmával.

Halmozottan hátrányos helyzetből

Mátyás könyvtára, a Bibliotheca Corviniana felkerült az UNESCO Világemlékezet listájára

Kristóf Ilona, az egri Eszterházy Károly Főiskola történésze szerint Mátyás király "halmozottan hátrányos helyzetű uralkodóként kezdte pályafutását." Potenciális királyjelöltként éppen a cseh kormányzó, későbbi apósa, Pogyebrád György felügyelete alatt raboskodott a prágai várbörtönben. Felmérte, hogy az előző király, V. László és hívei mindent megtesznek azért, hogy a "Hunyadi-klánt megfosszák minden általa birtokolt javaktól és kedvezményektől". Azaz jókora ún. belső ellenséggel kellett számolnia. Regnálása a korabeli világban nem megszokott közjogi formában indult: választott királyként jutott az uralkodói címhez. Hatalma megszilárdításához a legfontosabb lépés az volt, hogy legitimálja, elfogadtassa trónrakerülésének módját.

Bár csak 15 éves volt, amikor az ország élére került, felkészültsége, öntudata hamar megmutatkozott abban, ahogy 1460-ra "kisakkozta Szilágyi Mihályt a magyar politikából". Unokabátyja (édesanyja testvére) 1458-ban a magyar rendek javaslatára, öt év időtartamra régensként került a legfőbb hatalom közelébe. Mátyás azonban képtelen volt elviselni a gyámságot, elég érettnek gondolta magát az önálló irányításhoz. Az ekkorra már második alkalommal ellene szervezkedő Szilágyit eltávolította Buda közeléből földrajzi értelemben is: a vidék védelme érdekében erdélyi vajdának és az alsó részek főkapitányának nevezte ki.

Ügyes személyi politika válságokkal

Mátyás egész uralkodása alatt "ügyes személyi politikát folytatott". Az egyik legelterjedtebb tévhit vele kapcsolatban, hogy mindig a köznemességet pártolta. Kristóf Ilona szerint erről "szó sincs", hiszen a vérpadra kerülőket csakis a köznemesség és a városi polgárság köréből válogatta. Birtok- és vagyonelkobzást természetesen alkalmazott a főrendek tagjaival szemben is; halálra azonban egyetlen egyet sem ítélt közülük.

Az 1464. évi koronázást követően az országgyűlés jogkörébe tartozó adómegszavazás és újoncozás szinte automatikussá vált, a gyűlés politikai szerepe a látszólagosságra süllyedt. (1478-ra odáig "fajult" a helyzet, hogy a rendek öt évre előre megszavazták az adókat, ebben a kérdésben tehát máris feleslegessé vált az összehívásuk.) 1467-es "adóreformja" mindössze a Károly Róbert óta életben lévő adónemek nevének megváltoztatását jelentette - miközben tartalmukban változás nem történt. A mélyen sértett kedvezményezetteknek ahhoz, hogy továbbra is élvezhessék a különböző adók alóli mentességet, hosszadalmas bürokratikus eljárás keretében újfent bizonyítaniuk kellett illetékességüket.

Ez a - minden érintett szemében rendkívül népszerűtlen - intézkedés, a mentességek eltörlése, leginkább is az erdélyi székelyeket sértette. A katonai szolgálatuk fejében adómentességben részesült székelyek  kötelezettségük alól nem kaptak felmentést. A dolog tehát úgy tetszett: "jobbágysorba taszítanák őket". A székelyek ezért a szászokkal összefogva  megnyerték maguknak a három erdélyi vajdát és az ő aláírásukkal megerősített levelet juttatták el Mátyáshoz. Tartalmilag a dokumentum "felért egy korabeli autonómiatörekvéssel". A három vajda szignója, amellyel kifejezték egyetértésüket az erdélyi helyzet tarhatatlanságára vonatkozólag, egyértelműen "komoly válságjelenségre utalt". Ennek ellenére Mátyás "lokális problémaként" kezelte a '67-es eseményeket. Az ezzel egyidőben kibontakozó délvidéki és felvidéki harcok sem tudták ráébreszteni, hogy helyi konfliktusnál azért jóval többről van szó. Megtorlásképpen végül "csak" az "erdélyi köznemesi vezetőket büntette meg (birtokelkobzás, lefejezés), az arisztokráciát bántatlanul hagyta. Kristóf Ilona szerint "mintegy száz évre kiírtotta az erdélyi nagybirtokos nemességet".

Dilettáns szervezkedés 1471-ben

Ransanus Mátyás előtt

Rendkívül érdekes jelenség Mátyással kapcsolatban, ahogy sorra elveszíti korábbi támogatóit. Szilágyi Mihály, Újlaki Miklós, a Hunyadi család régi barátja, aki Mátyás hatalomra kerülésekor a belső ellenségek táborát gazdagította (igaz, az 1471-es, országos támogatottságú királyellenes-összeesküvés után megint Mátyás oldalán állt), vagy jó példa a fent említettekre a két nagy humanista, Vitéz János és unokaöccse, Janus Pannonius esete is.

Köztudott, hogy Vitéz János igen komoly diplomáciai szerepekhez jutott. Korábban ő vezette például azt a krakkói követséget, amely felajánlotta Ulászlónak a magyar királyi címet. 1462-63-ban szintén hivatalos vezetőként vett részt a korona visszaszerzésében. Mindezért, sokáig egészen kicsiny jutalomban részesült: a nem túl jelentős váradi püspökséget 1465-ben kapta meg még Hunyadi Jánostól, esztergomi érsek pedig csak 1465-ben vált belőle.

Janus Pannonius, a Mátyás által kineveztetett pécsi püspök a "kánoni jog szerint ekkor még nem érett meg a tisztség betöltésére". A püspökség támogatása azonban egyet jelentett az uralkodó haderejének növelésével, hiszen az egyházkerületeknek akkoriban jelentős hadállítási kötelezettségeik voltak. Nem véletlen, hogy Mátyás minden fát megmozgatott annak érdekében, hogy a legfőbb egyházi méltóságokat az ő pártfogoltjai birtokolják.

Mátyás az igazságos - a Fővárosi Bíróság freskója

Hiába kapott a két "humanista isten" fontos klerikális szerepeket "politikailag nélkülözve voltak". Ez a mellőzés sodorta őket az 1471-es összeesküvők táborába. A személyes konfliktus komolyságát támasztja alá az - az egyébként vitatott hitelű - forrás, amely egyenesen azt állítja, hogy az 1470. évi királyi tanácsülésen Mátyás felpofozta Vitézt.

A "teljes dilettantizmusról árulkodó szervezkedést" még az éppen csehországi hadjáratát folytató Mátyás elől sem sikerült eltitkolni. A király hazajött (miközben persze úgy tett, mintha semmiről sem értesült volna) és pozíciókat osztogatott. Ekkor lett Újlaki bosnyák király, budai koronázással "megfejelve". Az 1471-re összehívott országgyűlésre ellátogató rendek behódoltak a ravasz uralkodói attitűdnek, Janus Pannonius és Vitéz János kivételével. Sorsuk példaértékű: Vitéz a visegrádi fogságban halt meg még ugyanabban az évben, a pécsi püspök Itáliába való menekülése közben egy évvel később.

Megbabonázott zsarnok

Mátyás ezután "egyre gyanakvóbb és magányosabb lett." Az 1480-as évekre kialakult az a szokása, hogy rendszeresen váltogatta az embereket egy-egy tisztség élén. Senki sem lehetett már biztos abban, hogy az állása két hét múlva is az övé lesz. Környezetében elterjedt az a hír, hogy "Mátyásnak nem lehet tanácsot adni, neki nem lehet ellentmondani". "Kortársai zsarnoknak nevezték" - összegez Kristóf Ilona.

Élete utolsó évtizedében "látványos baklövéseket" követett el. Volt, amelyikkel az őt "megbabonázó feleségének", Beatrixnek kívánt tetszelegni, volt, amelyik számára személyesen volt fontos. Beatrix unokaöccse, Estei Hippolit javára hatéves korában harcolta ki az esztergomi érseki kinevezést VIII. Ince pápától, nem kis "diplomáciai botrányt" okozva. A fiú 13 évesen bíborossá avanzsált - elképzelhetjük, mekkora szakértelemmel végezte feladatát.

Mátyást, uralkodásának utolsó öt évében szinte egyetlen cél vezérelte: törvénytelen gyermekéből, Corvin Jánosból királyt faragni. "Erről az álmáról soha nem mondott le." Pedig a realitás egyértelmű volt: amennyiben fiából trónutódot kreál, többoldali, visszaverhetetlen külföldi támadásnak teszi ki Magyarországot.

A cikkben felhasználtuk Kristóf Ilona előadását, amely a Mesél a Történelem című egri előadássorozat részeként történészhallgatóknak, potenciális történelemtanároknak szól a magyar történelem kiemelkedő személyiségeiről.