7 végzetes pillanat

90

2003. augusztus 16. 18:23 Ormos Mária

Alig néhány évig állt egyetemi katedrán. Mint maga mondja: nem alkotott `iskolát`. A történelem nagy barátjához kora történelme többnyire barátságtalan volt. Ha jól meggondolom, a mindenkori hazai állapotokkal szemben ő is ritkán viseltetett baráti érzelmekkel. Mégis, mire kiteljesedett az élete - milyen hallatlan közép-európai szerencse! - beérkezett saját korába, vagy talán inkább: a hazai óramutató jutott szinkronba vele.

A Kosáry család selmecbányai `menekültként` érkezett a lekicsinyített Magyarországra. Az otthon elvesztése után meg kellett kapaszkodni az új körülmények között, a fiatal, ekkor még kis gimnazista Domokosnak pedig nemsokára döntenie kellett életpályája irányáról. A családi hagyományok és a hazai értelmiségi szokások szerint sokminden szóba jöhetett: a természettudományok csakúgy, mint az orvosi, a mérnöki vagy a katonai pálya. A fiatalember azonban végül úgy döntött, hogy máris mutatta, hajlama van `kilógni a sorból`. A történelem (és mintegy kiegészítésképpen a latin) szak mellett szavazott, és valószínűleg csak később jött rá, hogy nagyon nehéz feladatra vállalkozott. Ő maga utóbb úgy érezte, hogy a legnehezebbre.

E döntést követően látszólag minden a legnagyobb rendben volt. Az egyetemen kiváló tanárokkal találkozott, az Eötvös Kollégium tagjaként inspiráló környezetben gyarapíthatta mind ismereteit, mind vitakészségét; nyelvtudásának, nagyszerű memóriájának és éles logikájának hála, kiragyogott az egyetemisták mezőnyéből, és a diploma megszerzését követően könnyedén jutott külföldi ösztöndíjhoz. Ekkor 1936-ot írtak. És mit tesz az ígéretes ifjú diplomás egy ugyancsak ígéretes pálya kezdetén? Kortársai nagy többségétől eltérően nem a `baráti` Németországba igyekszik, hanem Franciaországba és Angliába. A választás lehetett szakmai természetű, mivel három évvel Hitler hatalomátvételét követően Németországban már az egész szellemi élet gleichschaltolt volt, de ez a szakmai szempont egyszersmind magába foglalta az egész rendszer elítélését.

Az ösztöndíjas útnak jelentős szakmai hozadéka volt, mert Párizsban és Londonban találkozni lehetett a történész szakma jeles képviselőivel, többek között a virágjában álló Annales című folyóirat vezető gárdájával. Utóbb mind világosabban megmutatkozott, hogy a fiatal történész `nincs jóban` kora hazai és európai történelmi meghatározóival, mi több, a nemzetiszocialista Németországhoz való magyar igazodást veszedelmesnek tartja. Miután nagyon fiatalon, huszonnégy évesen az Eötvös Kollégium tanára lett, ennek életrajzi következményei egy ideig nem mutatkoztak, de amikor 1940-ben a miniszterelnök, Teleki Pál megkérte, hogy angliai és amerikai útja során tájékozódjék a magyar politika ottani megítéléséről, valamint arról is, hogy angol-amerikai vezető körökben miként ítélik meg Magyarország jövőjét, erre készséggel vállalkozott. Misszióját teljesítve Telekinek arról számolt be, hogy mérvadó személyiségek kizártnak tartják a német győzelmet, és a magyarokat arra intik, legyenek erre figyelemmel. Ami Telekit illette, ennek ő is tudatában volt, és amikor malomkövek közé került, életének kioltásával válaszolt az általa megoldhatatlan súlyos dilemmára.

A pályája kezdetén álló fiatal történész tehát minden látható jel szerint kívül állt a korszak meghatározó politikai irányán, de ez egyelőre nem idézett elő törést szakmai karrierjében. Sőt. Kollégiumi tanári állása mellett az újonnan, és részben éppen általa szervezett Teleki Pál Intézet keretébe tartozó Magyar Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese lett (1941), majd főszerkesztőként a Revue d'Histoire Comparé élén állt (1943-1949). Csakhogy mind az időközben általa alkotott művek, mind a Teleki Intézet tevékenysége és végül a Revue irányvonala, - mi több, már a folyóirat számára választott francia nyelv is - arról vallott, hogy Kosáry nem a múlandó jelennek dolgozik. A Görgey Artúrral foglalkozó kötetei ugyanúgy ellentmondtak a közvélemény által alkotott Görgey-képnek, mint annak idején a fiatal Szekfű Gyula írása a bujdosó Rákócziról, és a History of Hungary sem volt `konformistának` mondható. Jellemző, hogy magyar nyelven évtizedekig meg sem jelent. És ha feltesszük a kérdést, hogy 1943-ban miként juthatott valakinek egyáltalán az eszébe, hogy egy magyar történész folyóiratot francia nyelven jelentessen meg, a válasz csak az lehet, hogy a főszerkesztő már nem a mának, hanem a remélt jövőnek szerkesztett.

A megvalósult jövő és Kosáry Domokos azonban megint csak nem találkozott egymással. Az eltérés korábban is markáns volt, de - hála annak, hogy akadtak magas pozícióban is olyanok, akik vele hasonló nézetet vallottak - még nem torlaszolták el a szakmai érvényesülés útját, ám az 1945 után kialakuló politikai rendszerrel szemben ellenálló, renitens Kosáry karrierje végveszedelembe került. Eleinte, mint mindenki más is, remélhette, hogy egy valóban demokratizálódó Magyarországon mind ő maga, mind szakmája kiváló lehetőségekhez juthat, a kegyelmi idő azonban nagyon rövidnek bizonyult. E rövid időre esett, hogy a budapesti egyetemen tanszékvezető tanárként működhetett (1946-1949). A csapda azonban, amelybe a magyar társadalom, a tudomány, az egész magyar kultúra, és mindezekkel együtt ő maga is belekerült, egyre szűkült. Egymást követték a kemény összecsapások a `marxista-leninista` alapokon álló történetírás politikai hatalommal is rendelkező korifeusaival, élükön Andics Erzsébettel, és ebből a szellemi párbajból Kosáry nem kerülhetett ki győztesen.

Minden pozíciójától megfosztva, 1949-től kezdve Kosáry Domokos parkolópályán működött. A gödöllői Agrártudományi Egyetem könyvtárának lett a munkatársa, hogy azután a Nagy Imre által fémjelzett lágyulás idején az igazgatója legyen (1954). Logikusnak, sőt úgyszólván elkerülhetetlennek tűnik, hogy az 1956-os forradalom idején megválasztották a történész forradalmi bizottság elnökének. Meg az is, hogy ennek a forradalom leverése után megadta az árát. Két és fél év börtön után 1960-ban szabadult, hogy ezt követően ismét parkolópályán folytassa - amennyire a helyzet és főként a mindenkori `felsőbbség` megengedte - a szakmai munkát. Szerencse volt, hogy előbb a Pest Megyei Levéltárban, azután az MTA Történettudományi Intézetében bújhatott meg. Mindkét intézmény lehetővé tette ugyanis, hogy szürkén, a háttérbe húzódva ugyan, de történészként folytathassa tevékenységét. Úgy tűnik, mintegy húsz éven át nem is tett egyebet, mint művelte tanult mesterségét. Nem látszott ügyet vetni sem arra, ami közvetlen környezetében, sem arra, ami a politikában történt. A mindenkori versengések, kisebb-nagyobb hatalmi ütközetek hidegen hagyták. Elsősorban az érdekelte, hogy dolgozhasson - és dolgozott is. Nem egy megszállott, hanem egy magabiztos kutató fegyelmével. Részben e magatartásnak, részben a megváltozott időknek köszönhette, hogy a 80-as években a személyét körülvevő szürkeség kezdett kivilágosodni, miként egyébként az ég is kezdett kivilágosodni az egész ország fölött.

Már nem volt előírás, hogy Kosáry Domokos kizárólag a magyar történetre vonatkozó források és irodalom gyűjtögetésének áldozza idejét (Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. I-III. és utódkötetek), hanem megjelenhetett a Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (1980), a Széchenyi Döblingben (1981), majd a gyűjteményes kötet A történelem veszedelmei címmel (1987). Bármennyire szerette volna, a politika már nem tudta megakadályozni, hogy az MTA levelező, majd rendes tagjává válasszák. Ekkor már kinyílt valamelyest a határzár is, Kosáry Domokos pedig, mihelyt kapcsolatba léphetett a nyugat-európai kollégákkal, mihelyt szóhoz jutott a bárhol rendezett történészkonferenciákon, minden erőfeszítés nélkül azonnal bizonyította, hogy ebbe a csapatba (is) beletartozik. Magyar történész, a hazai történeti problematika kutatója, de fél lábbal Európa nyugati felében tartózkodik, és ezt a kapcsolatot több mint harmincéves karantén után ott tudta folytatni, ahol egykor megszakították.

A nyolcvanas évek végén már `csak` egy hatalmas közép- és kelet-európai robbanás hiányzott ahhoz, hogy Kosáry Domokos pályáján is hasonló történhessen. Egyszeriben utolérte az Állami Díj (1988), a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választották (1990), majd Széchenyi-díjas lett (1995). Ma pedig nem csak az egész szakma, de annak keretein túl is sok értelmiségi - író, költő, tudós, művész - és más történelemszerető ember üdvözli megbecsüléssel és szeretettel a 90. születésnapját ünneplő Mestert. Logikus és egyszerű.

Nem kellett hozzá más, mint a kilencven esztendő nagy részét a túlélés művészetének szentelni. Főként az a született optimizmus kellett hozzá, amely az önbizalmon túl bizalmat jelent a világ, a hazai társadalom és - ha úgy tetszik - a `jószerencse` iránt. `Nincs olyan rossz helyzet, amelyből ne lehetne tisztességesen kijutni` - mondta egy riporternek. Mindig is bízott benne, hogy nem csak egy személy, de egy nemzet is túl tud jutni a leggyászosabb korszakokon is (tatárjárás, török megszállás, önkényuralom, német bevonulás, szovjet `felszabadítás`, Rákosi-rendszer), sőt még okulhat is belőlük, és azt gondolta, hogy olykor még a vereséget is haszonnal lehet lezárni (például a Rákóczi vezette felkelés után, vagy az 1867-es kiegyezéssel). Kellő türelemmel és néha szerfelett fárasztónak tűnő kitartással le lehet győzni az ostobaságot. Bízott a nemzet és vele együtt az európai kultúra erejében. Ez az optimizmus azt is jelentette, hogy ép lélekkel és az alkotóerőt megőrizve, túl lehet élni mind a börtönt, mind a mellőzést.

Kosáry Domokos egész élete és egész eddigi életműve erről a megtörhetetlen bizalomról árulkodik. Szerinte az ember története és abban a magyarok története szükségképpen tele van buktatókkal, válságokkal, de az ember azért ember, hogy ezekből kikeveredjék. Hirdeti, s egyszersmind saját életútjával mintegy igazolja, hogy a történelemben nincsenek fatális végállomások. Az egyes ember és a társadalom élete, vagyis a történelem arról szól, hogy a meg-megismétlődő válságokat úgy oldják meg, hogy valamivel mindig változatosabb, színesebb, jobb lesz a világ. Kosáry meggyőződése, hogy a magyaroknak semmivel sem több az okuk akár az elkeseredésre, akár az önmutogatásra vagy erőfitogtatásra, mint bármely más nációnak.

Jól tudja azt is, hogy a történelem nem egyetlen fonálból áll (legyen az vörös vagy bármi más színű), hanem számtalan szál számtalan lehetséges összefonódásának mindenkori és mindenkor változó eredménye. Úgy véli, hogy a pillanatnyi eredmény külső (nemzetközi) és belső (nemzeti) hatások összességéből tevődik össze, és hogy éppen ezért nem lehetséges hol az egyiket, hol a másikat kizárólagossággal felruházni, még ha igaz is, hogy a túlsúlyt egyszer az egyik, máskor a másik tényező jelenti. Azt sugallja, hogy a történelmet nem lehet megérteni, sem megírni kizárólag a gazdaság, a társadalmi változások, a művelődés vagy a politika vonalán, mert ezek a vonalak nem (csak) önállóan léteznek, hanem szüntelen kölcsönhatásban (is) állnak egymással. A történetben kifejeződik az emberi viszonyok összessége, és ezért a történész dolga valóban mindenki másénál nehezebb.

Nos, igen, Kosáry Domokos pályájához szükség volt azért még szorgalomra, tanulásra, szüntelen kutakodásra, és - beszéljünk világosan - tehetségre, sőt bölcsességre. Ámde azt is jól tudjuk, hogy sok szorgalmas és tehetséges ember pályája tört meg vagy szakadt meg végleg azon, hogy kétségbeesetten igyekezett igazodni a mindenkori `konstellációkhoz`. Kosáry kilencven éve éppen azt sugallja, hogy ebben az országban, a mi időnkben, a szép karrierhez - ha szükséges, kiigazításokkal - kiegyensúlyozott ember is szükségeltetik. A Kosáry-életmű fontos sugallata, hogy a jelentős tudományos eredmény lelki-szellemi stabilitást kíván meg. A történelem bonyolultsága, szövetének árnyalata számára is fokról fokra átláthatóbb és értelmezhetőbb lett, de ez sosem jelentette, hogy színei tetszés szerint változtathatók lennének. `A kulisszákat tologatják, nem én változom` - mondta egy interjújában. Valóban. Kosáry Domokos körül a kulisszák többször megváltoztak, de a lényeget illetően sem ő, sem történeti látásmódja nem módosult. A kulisszákat szolgáltathatta a Horthy-korszak barokk-magyar ízlésvilága, a zöld diktatúra, a felemás fél-demokrácia, a Rákosi-féle mini-diktatúra vagy bármi más rendszer színpada, Kosáry Domokos a közéletben mindig távolságtartó maradt a jelen pillanatnyi követelményeivel szemben, mert egyedül a jobbulás és jobbítás lehetőségeit kereste. Mindig, mindenféle kulisszák között. Tudósként pedig a megtalálható, felfedhető történeti igazságot, és - lehetőleg - annak teljességét kutatta. Változott a tudás, az ismeret mennyisége, tágult a szerző látóköre, színesedtek az általa tárgyalt történeti eseménysorok, elmélyültek az értelmezett szereplők (Széchenyi, Kossuth, Görgey) általa felfedezett személyiségi vonásai. A tárgyalás azonban mindvégig szikár és racionális maradt, amely nem engedett sem romantikus csábításoknak, sem nemzeti mélabúnak, és nem engedett divat diktálta és politikai késztetéseknek sem.

Alig néhány évet töltött egyetemi katedrán, és mint maga mondja, nem hozott létre "iskolát". Nem adatott meg neki, hogy diákokkal, tanítványokkal vegye körül magát. Legalább formálisan nem. Ma mégis azt látjuk, hogy több generáció tagjai tekintenek rá mentorként és példaképként. Sokan tanultak, tanulnak tiszta, minden előfeltevéstől és ideológiai erőltetéstől mentes szövegeiből, áttekinthető, logikus szerkesztéséből, a széles horizontból, amely munkáit körülveszi. Mi ez, ha nem "iskola"? Lehet, hogy több. Ez talán egyetem.

Isten éltesse sokáig!

Forrás: Magyar Tudomány, 2003/8 1045. o.

2018. tél: 7 végzetes pillanat
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!