II. György (Hannoveri-ház)

György, II., teljes nevén GYÖRGY ÁGOST, angolul GEORGE AUGUSTUS, németül GEORG AUGUST, más néven (1706-27) CAMBRIDGE MÁRKIJA ÉS HERCEGE (szül. 1683. nov. 10. Herrendhausen Palota, Hannover - megh. 1760. okt. 25. London, Anglia), angol király és hannoveri választófejedelem 1727-től. Bár józan politikai ítélőképessége volt, önbizalom híján nagymértékben minisztereire hagyatkozott, akik közül kiemelkedett Sir Robert Walpole.
György Lajos hannoveri választófejedelem (1714-től 1727-ig I. György angol király) és Cellei Zsófia Dorottya egyetlen fia volt. Hannoverben nőtt fel, és ott vette feleségül (1705) a szép és okos Ansbachi Karolinát. Amikor apja az angol trónra lépett, Györgyből walesi herceg lett.
I. György és fia nem szívelték egymást, és 1717-ben már nyíltan veszekedtek. A walesi herceg londoni rezidenciája, a Leicester House a Walpole és Charles Townshend vikomt vezette szakadár whigek (liberálisok) találkozóhelye lett. 1720-ban I. György és a herceg ímmel-ámmal kibékült egymással, s ennek eredményeként Walpole helyet kapott I. György kormányzatában. Amikor előlépett a király egyik vezető miniszterévé, kiesett a walesi herceg kegyeiből. Miután a herceg II. György néven trónra lépett, felmentette volna hivatalából Walpole-t, ha Karolina közbe nem lép a miniszter érdekében.
Uralkodásának első két évtizedében György szorosan figyelemmel kísérte a bel- és külföldi eseményeket. Támogatta Walpole béke- és konszolidációs politikáját, és megengedte miniszterének, hogy a korona segítségével szerezzen magának többséget a Parlamentben. Walpole érdeme, hogy számos befolyásos, egykori jakobita tory - és száműzött Stuart trónkövetelő híve - elismerte Györgyöt. Ezért aztán az 1745. évi sikertelen Stuart-párti felkelés idején egyetlen számottevő politikus sem fordított hátat a királynak. Mindazonáltal erősödő ellenállás mutatkozott meg Györggyel és Walpole-lal szemben, ahogy a helyzet I. György uralkodásának mintája szerint kezdett alakulni: II. György és fia, Frigyes Lajos, a walesi herceg, vitába keveredtek, s a herceg egy kormányellenes klikk vezetője lett. Az ellenzékiek 1742-re, annyira megerősödtek, hogy Walpole-t lemondásra kényszerítették.
II. György csakhamar újabb mentort talált magának John Carteret (a későbbi Granville earl) személyében, akit dölyfös magatartása rendkívül népszerűtlenné tett politikai körökben. A király és az earl belesodorta Angliát az osztrák örökösödési háborúba (1740-48), s alkalmat adtak ellenfeleiknek arra, hogy megvádolják őket: Anglia érdekét György németországi érdekeltségeinek rendelik alá. 1744 novemberében György engedett a Parlament nyomásának, elfogadta Carteret lemondását. Tizenöt hónappal később a király miniszterei testületileg (ideiglenesen) lemondtak, így vették rá Györgyöt arra, hogy hivatalba iktassa Carteret legfőbb ellenfelét, William Pittet.
Életének utolsó évtizedében lanyhult II. György politikai érdeklődése. A Franciaország ellen viselt hétéves háború (1756-63) eseményeinek jóformán csak megfigyelője volt; Pitt tervezte meg azt a ragyogó stratégiát, amely végül Nagy-Britannia győzelméhez vezetett. Amikor György váratlanul meghalt, a trónon III. Györgyként unokája (Frigyes Lajos fia) követette.
II. György egész életében megőrizte a katonaság, a hadi dolgok iránti szenvedélyét. A franciák ellen vívott dettingeni csatában, 1743-ban személyes bátorságról tett tanúbizonyságot - ekkor fordult elő utoljára, hogy brit uralkodó megjelent a csatatéren. Minden egyes napját egy kiképző őrmester pontosságával szervezte meg. Érdeklődésének másik fő tárgya a zene volt; szerette az operát, és pártfogolta Georg Friedrich Händel német zeneszerzőt.