„Az utolsó előtti aranyágacska” – így élt a tragikus sorsú IV. Kun László

2018. július 10. 08:33 Németh Máté

A Bihar megyei Körösszeg váránál napra pontosan 728 évvel ezelőtt gyilkosság áldozata lett az utolsó előtti Árpád-házi királyunk, IV. László. A fiatalon, mindössze 28 éves korában életét vesztő uralkodó a magyar történelem egyik legérdekesebb és legszínesebb királya volt. László tízévesen került a trónra, regnálásának első éveiben azonban el kellett viselnie az egyre nagyobb hatalommal rendelkező főúri családok kényszerű gyámkodását, ami hol a Kőszegi-Gutkeled csoportosulás, hol a Csákok fogságát jelentette. De nem csak a nehéz külső körülmények vetettek árnyékot életére és uralkodására, Kun László nem tudta feloldani magában azt a belső feszültséget sem, hogy a keresztény magyar monarchia királyaként szeretett volna egy kötöttségektől mentes, szabad életet élni, mint tették azt az országban élő, nomád életmódot folytató kunok. Az Árpád-házi király szívesen tartózkodott köreikben - nem véletlenül kapta az utókortól a Kun melléknevet -, hányattatott életének sorsszerű tragédiája, hogy végül szeretett népéből kerültek ki gyilkosai.

Korábban

A bárók játékszereként

László 1262-ben látta meg a napvilágot a későbbi V. István magyar király és felesége, Kun Erzsébet gyermekeként, IV. Béla unokájaként. A fiúnak ekkor már öt nővére volt, így szülei örömmel vették tudomásul az újabb gyermekük nemét. A trón várományosa idejekorán belecsöppent az események sűrűjébe, hiszen apja és nagyapja egymás ellen dúló fegyveres harcai közepette került először fogságba Sárospatak várában. A kor szokásai szerint nem meglepő módon igen hamar házas ember lett, 1270-ben politikai érdekekből kellett elvennie a nápoly-sziciliai király hasonlóképpen gyermek lányát, Izabellát, akinek László a későbbiekben sok fájdalmat és megaláztatást okozott.

Édesapja halála után, 1272-től a tízéves magyar király hosszú ideig tehetetlen bábként vergődött a királyság báróinak kezei között úgy, hogy mindeközben édesanyja, az özvegy királyné is részt kívánt a hatalomból. Erzsébeten kívül a hatalmi játszma szereplője volt a Lászlót még apja életében foglyul ejtő, majd a királlyá koronázását elősegítő Gutkeled nembeli Joachim és a vele szövetkező Kőszegi Henrik, valamint a velük rivalizáló Csákok „pártja”, annak vezetői, Máté és Péter.

A főurak kötélhúzása öt évig tartott - nem véletlenül hívják az 1272-1277 közötti időszakot a feudális anarchia korának -, mindez idő alatt László több ízben cserélt "gazdát", ezzel együtt pedig az országos vezető testületek és tisztségek, a Királyi Tanács összetétele szinte félévente cserélődött. Tetézte a nehézségeket, hogy a nagyratörő cseh uralkodóval, az éppen közép-európai birodalmat építő II. Ottokárral kiéleződtek az ellentétek: a terjeszkedő király alkalmasabb időszakot nem is találhatott volna a belviszályoktól gyengített Magyar Királyság megtámadására és a nyugati vármegyék feldúlására. A szorongatott, kilátástalan helyzetből azonban volt remény a talpra állásra.

következő oldal 1 / 5