2019. tél: Fagyos téli ütközetek

Amikor Scottot és csapatát a világ legelhagyatottabb helyén a norvég zászló várta

2019. december 14. 10:20 Múlt-kor

„Azt hiszem, nem tudok tovább írni. Zárszó: Az Isten szerelmére, gondoskodjanak szeretteinkről” – olvasható Robert Falcon Scott utolsó, 1912. március 29-én kelt naplóbejegyzésében, amelyben a „feleségem” szót „özvegyemre” javította. A felfedező és társai két hónappal korábban, 1912. január 17-én érték el a Déli-sarkot abban a tudatban, hogy a világon elsőként jutottak el a megközelíthetetlennek hitt területre. A helyszínre érve azonban a döbbenet lett úrrá rajtuk: Roald Amundsen jóvoltából a norvég zászló már 1911. december 14-e óta ott lobogott.

Scott és társai

Scott 1910 júniusában kelt útra, hogy meghódítsa a Föld utolsó ismeretlen pontját, a Déli-sarkot. Melbourne kikötőjében egy szűkszavú távirat várta, amelyben Amundsen tudatta vele: ő is a Déli-sarkra tart. Minden idők legnagyobb sarkkutatója eredetileg az Északi-sarkra készült, ám miután azt 1909-ben elérte az amerikai Peary, az utolsó pillanatban célt változtatott.

Mindkét expedíció a déli pólushoz legközelebb eső Ross-jégmezőnél, egymástól látótávolságra kötött ki, s még vendégül is látták egymást a hajójukon. Amundsen 1911. október 20-án, Scott néhány nappal később, november 1-jén indult a végső rohamra. Amundsen és négy társa kutyaszánon, 52 kutyával egy ismeretlen, de rövidebb utat választott és az időjárás is kegyes volt hozzájuk. Két hónap után, 1911. december 14-én délután három órakor a világon elsőként elérték a Déli-sarkot, ahol egy sátorra felhúzták a norvég lobogót, belsejében pedig Scottnak szóló üzenetet helyeztek el.

Scotték számára a Déli-sarkig megtett út jóval viszontagságosabbnak bizonyult, mint Amundsenék esetében; a brit különítmény a híres felfedező, Ernest Shackleton által korábban már kitaposott útvonal mentén indult el. Utólag egyértelmű: döntésük helytelen volt. A hó-és jégviharokban botladozó szánhúzó kutyák és szibériai pónik nem bírták tovább a megterhelést, így a kalandorok kénytelenek voltak leölni őket. Mivel a motoros szánok is lerobbantak, a felfedezők ekkortól kezdve – óriási erőfeszítések árán – saját maguk húzták a szánokat. 1912 januárjának elején értek a 87. szélességi fokhoz, ahonnan csak Scott és négy társa folytatta az utat, a többiek visszafordultak. 1912. január 17-én emelkedett hangulatban értek a Déli-sarkhoz, ahol azonban mérhetetlen csalódás és az Amundsen által kitűzött zászló várta őket.

A hitehagyott csapatnak a visszaúton gyakran - 33 celsius fokos hideggel és hóvaksággal kellett szembesülnie. Az élelem fogytán volt, ráadásul többen a kiszáradás szélére kerültek. Az expedíció egyik tagja, Edgar Evans már februárban meghalt, március 16-án pedig a korábbi háborús sérülése miatt már lépni is alig tudó Lawrence Oates is feladta a küzdelmet. Bár a háromfősre olvadt csapat már közel volt a következő raktárállomáshoz, végül ők sem bírták tovább. Fagyott holttestükre novemberben találtak rá a kutatók.

Az utókor azonban hálásan tekint vissza a brit felfedezőkre, a tragikus végkimenetelű út során ugyanis mintegy négyszáz állatfajt fedeztek fel. A kalandorok sokak szemében hőssé váltak, tetteiket számos irodalmi alkotás megörökítette. Scottot halála után lovaggá ütötték, nevéről pedig többek között templomokat és városokat is elneveztek.

A tragédia azonban elkerülhető lett volna, ha megfogadják Scott tanácsait a vele tartó társak - legalábbis ezt állítja az a nemrégiben napvilágot látott kutatás, amely szerint a felelősség nem a kapitányé, hanem a neki ellentmondó, s végül a felfedezés sorsát megpecsételő embereié. A Cambridge-i Egyetem és a Scott Polar Research Institute szakembereiből verbuválódott csapat arra a következtetésre jutott, hogy ha a táborban hagyott emberek követték volna Scott legfontosabb utasításait, a felfedezők épségben hazatérhettek volna.

Karen May, az intézet által kiadott Polar Record című kiadvány szerzője úgy látja: Scott emberei hibáztak, mikor negligálták a kapitány írásos utasításait, s nem küldtek utánuk szánhúzó kutyákat az alaptáborból. A táborban maradtak ugyanis nem akarták kockára tenni a misszió tudományos céljait, ez azonban megpecsélte sorsukat. Scottot eddig azért hibáztatták, mert nem használt szánhúzó kutyákat, pontosabban csak addig a pontig küldte őket, ahol az élelmiszerraktár működött.

May kutatási eredményei alapjában cáfolják meg azokat az állításokat, miszerint Scott döntésképtelen lett volna, s lényegében miatta fulladt tragédiába a déli-sarki expedíció - ezek az állítások végül oda vezettek, hogy egyik életrajzírója 1979-ben "minden idők egyik legrosszabb felfedezőjének" nevezte őt. May szerint inkább arról van szó, hogy a történészek összekeverték az írásos parancsok dátumait, de a kutató azt is megcáfolja, hogy Scott a kutyák életét akarta volna megmenteni.

2019. tél: Fagyos téli ütközetek
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!