A szikhek Thermopülaija: 21 katona 10 000 afgán harcos ellen

A 19. század végén egyre növekedett a feszültség Nagy-Britannia és Oroszország között, ahogy mindkét nagyhatalom Közép-Ázsiában terjeszkedett. A brit erők stratégiailag kiszolgáltatott állásokat foglaltak el a Brit-India és Afganisztán között húzódó határvonalon, amelyeket egyszerre fenyegettek az orosz erők és az afgán törzsek. 1897. szeptember 12-én aztán olyan harc bontakozott ki ezen a vidéken, amely visszhangot keltett az egész Brit Birodalomban.

Birodalmi terjeszkedés

A brit fennhatóság alatt álló India (amely ekkor tartalmazta a mai Bangladest és Pakisztánt is) és Afganisztán közötti határ, ahogy napjainkban is, igen vadregényes és veszélyes hely volt. 1897-ben egy Saragarhi nevű őrhelyen, 65 kilométerre a legközelebbi brit helyőrségtől (amely a mai Pakisztán területén lévő Kohat városában volt), 21 szikh katona állt helyt 10 000 afgán törzsi harcos ellen. A végsőkig küzdöttek, és bátorságukról a britek emlékművek sorával, emléknappal, és két szikh templommal emlékeztek meg. Miért tartották ennyire jelentősnek ezt a csatát?

A küzdelem időpontja jelentős szerepet játszik: a 19. század legvégén, a „nagy játszmának” nevezett korszakban történt, amikor Nagy-Britannia és Oroszország egyszerre terjeszkedett Ázsia belseje felé. 1881 és 1885 között, ahogy az oroszok egyre mélyebbre hatoltak az akkoriban Turkesztánnak nevezett régióba, mindkét fél igyekezett elkerülni a nyílt konfliktust.

Tényleges kompromisszum 1885-ben született: Brit-Indiában felállt egy határbizottság, amely Afganisztán emírje, Abdur Rahman Khan beleegyezésével egy véglegesnek szánt határt húzott a brit és afgán területek közé. Ez vált későbbi nevén Durant-vonalként ismertté, és napjainkig viták tárgyává. Az egyezmény megkötése után a britek elkezdtek „előretolt politikát” folytatni, azaz a határon túl lévő, főként pastuk által lakott területeken is csapatokat állomásoztatni.

Új brit állás Saragarhinál

1891-ben Sir William Lockhart, a brit hadsereg dandártábornoka két expedíciót vezetett a Miranzai-völgybe és környékére a Samana-hegységbe, hogy az ottani törzseket brit fennhatóság alá vonja – azzal a végső céllal, hogy idővel brit erődítményeket hozzon létre a stratégiailag kedvező helyzetű Mastan-fennsíkon. Az év májusában India főparancsnoka, Sir Frederick Roberts (később Kandahár bárója) jegyzéket adott ki az oda vezető úton felépítendő támaszpontokról és őrhelyekről.

A két legfontosabb pontra nagyobb erődítményeket helyeztek, Lockhart és Gulisztán névvel, a közelükben pedig kisebb védett helyeket alakítottak ki, köztük a hegység fő vonulatának magasabb részein, a Saragarhi nevű falutól nyugatra. Roberts utasítása úgy szólt, hogy ennek az állásnak – amely a Lockhart erődítménytől 2,5 kilométerre, a Gulisztántól pedig 2,8 kilométerre volt – mindkét fő pozícióból láthatónak kell lennie.

Habár a távíró már 1835 óta létezett Samuel Morse-nak köszönhetően, itt a határvidéken a csapatok legfőképpen az úgynevezett tükörtávíróra hagyatkoztak a nagyobb távolságú kommunikációban – ezzel fényjeleket lehetett morzekódos üzenetekké rendezni. Működő távíróvonal csak a Lockhart és a Gulisztán erődök között volt, a többi megerősített állás felé tartó vezetékeket a helyiek rendszeresen elvágták.

Egy ezred a „törzsi agitáció” ellen

A helyzet javítására a bengáli gyalogság 36. (szikh) ezredét vezényelték a térségbe. Az egység 1887-ben lett létrehozva, kimondottan a nehezen uralható északnyugati határvidék pacifikálására. Az egység parancsnokai (a testvérezreddel, a 35. szikhekkel együtt) Jim Cooke ezredes és a hírhedt Henry Holmes százados voltak, utóbbi az egész indiai hadsereg legnagyobb és legerősebb embere volt a korszakban. Az anekdota szerint a Pandzsáb tartománybeli Ludhijána városában Holmes kihívta a helyi fiatalokat, hogy próbálják meg legyőzni őt birkózásban – azzal a feltétellel, hogy ha veszítenek, akkor belépnek az ezredbe. Ezzel az új toborzási módszerrel igen sok fiatal férfit sikerült az egységhez csábítani. Ezzel egy időben más egységektől is átvezényeltek több mint 200 embert, ezzel 1888-ra 912 fő volt az ezred létszáma.

Az ezredet 1897 januárjában John Haughton alezredes vezette a Samanába, állásaik elfoglalására. Haughton azonos nevű édesapja szintén az afganisztáni konfliktusok veteránja volt. Amíg a katonák  elkezdték végezni teendőiket, a helyieket egyre jobban dühítette, hogy határokat húznak a területükön. A közeli Tirah térségben élő afridi törzs felkelést robbantott ki, amivel a britekkel 16 évvel azelőtt kötött békét rúgták fel. 1897 augusztusára Haddah mollája, egy befolyásos hitszónok dzsihádot hirdetett „a szent próféta vallásának védelmében”, és az afridik meggyőzték a szomszédos orakzai törzset is, hogy csatlakozzanak hozzájuk.

A hegység legmagasabb csúcsára, a Samana Sukra kiküldött felderítők szeptember 9-én nagyszámú törzsi harcost láttak Khangarbur település közelében. Összesen 29 hadi zászlót számoltak, így volt némi fogalmuk az ellenség számáról. A következő napon további fegyveresek érkeztek, ezzel egyes becslések szerint akár 25 000 is lehetett a teljes számuk.

Haughton 36. ezrede az apróbb állások és az erődítmények között volt szétosztva: 168 katona volt a Lockhartban az ő személyes parancsnoksága alatt, míg 175-en voltak a Gulisztánban Charles Des Voeux őrnagy alatt. A Dharnál lévő megerősített állásban 37-en voltak, Sartopnál és Saragarhinál  pedig 21-21 ember volt, utóbbinál plusz egy Dadh nevű civil, aki főzött és mosott az ezredre.

Körbevett állás

Az ellenséges erők szeptember 12-én vették körbe Saragarhit, tudván, hogy ezzel elvágnák a kommunikációt és a csapatmozgásokat a Lockhart és a Gulisztán erődök között, valamint hogy a csapatok szétosztottsága miatt Haughton nem fog tudni erősítést küldeni. A bent lévőknek Havildar Ishar Singh őrmester parancsolt, aki sikeresen öntött lelket embereibe, hogy védjék állásukat.

A pastuk délelőtt kilenc óra körül támadást indítottak, a szikhek azonban sűrű tömegükbe belelőve mintegy 60 főnyi veszteséget okozva visszaverték ezt. A törzsi harcosok nagy része kövek mögé és a talaj mélyedéseibe bújva keresett fedezéket, kettőnek azonban sikerült a kis erődítmény falához közel érve a védők holtterébe kerülni, ahol nem látták őket és nem tudtak tüzelni rájuk. Itt zavartalanul elkezdtek ásni, hogy a falak alatt bejussanak a szikhek állásába.

Ezt követően az afgánok felgyújtották a környező száraz növényzetet, hogy annak füstje alatt közelebb merészkedhessenek. Fegyvereik tűzerejét az erődítmény fa bejárati kapujára összpontosították, amely az átgondolatlan tervezés következtében igen nagy gyenge pontot jelentett. Ezalatt a szikhek egyik jeladója, Gurmukh Singh a tükörtávíróval közölte a Gulisztán erőd felé a történteket, azonban Des Voeux őrnagy válaszait nem tudta feljegyezni – így is egyedül végezte három ember munkáját.

A tükörtávíró használatához három emberre volt szükség: egy ember kezelte magát a tükröt, és adta le az üzenetül szolgáló jeleket, egy másik olvasta le a bejövő jeleket, és egy harmadik mindezt leírta papírra. Ha bár nem feltétlenül lehetetlen mindhárom dolgot egy embernek végezni, a helyzet igencsak stresszes mivoltát tekintve nem meglepő, hogy Singh nem tudott mindenre odafigyelni.

Haughton megpróbálta a Lockhart-erőd felől többször is egy csoport lövésszel elterelni a pastuk támadását a Saragarhiról, azonban az afgánok puszta száma miatt nem tudott messzire jutni anélkül, hogy bekerítés fenyegette volna őket. A szikhek ezalatt tovább tartották magukat az apró erődítményben, délre azonban egyikőjük elesett, és három puskájukat is működésképtelenné tették ellenséges lövedékek.

A csata csúcspontja délután három óra körül érkezett el, amikor a falnál lévő pastuk ásása következtében annak egyik szakasza elkezdett beomlani, és a harcosok egy utolsó kiáltással özönleni kezdtek a létrejött résen keresztül. Miközben az ellenség saját halottjain és sebesültjein átmászva igyekezett bejutni Saragarhiba, a néhány megmaradt szikh elszántan védekezett, de végül az erődítmény belsejébe kellett húzódniuk.

Visszavonulásukat a leírások szerint egy Ishar Singh nevű katona fedezte, aki ezután közelharcba bocsátkozott az ellenséggel. Egy másik szikh katona belülről eltorlaszolta az őrszoba ajtaját, és bentről folytatta a tüzelést, azonban a támadók végül felgyújtották a helyiséget, ő pedig bennégett. A jeladó, Gumurkh Singh állítólag engedélyt kért felszerelése összepakolására, mielőtt csatlakozott volna a harchoz. Az afgánok magas árat fizettek a kicsiny állás bevételéért: körülbelül 180-ra becsülték a halottak számát.

„Bátor katonák”

A sors fintora, hogy a tükörtávíró, amelynek védelmében a szikhek oly elszántan küzdöttek, lett hírnevük közvetítője is: hőstetteik részleteit előbb ilyen eszközzel közvetítették a brit ellenőrzésű területek belseje felé, majd onnan vezetékes távíróval Londonba, a Times szerkesztőségébe. A brit lap beszámolója nyomán szerte a világon elterjedt hírük. India akkori főparancsnoka, George Stuart White altábornagy nyilvánvalóvá tette „csodálatát a hősiesség iránt, amelyet ezek a bátor katonák tanúsítottak.”

A britek a szikhek elszántságáról szóló történetben meglátták a lehetőséget arra, hogy még több indiait inspiráljanak a seregükhöz való csatlakozásra, így két gurdvárát (szikh templomot) is építettek emlékükre: egyet az amritszári Aranytemplom közelében, egy másikat pedig Firozpurban. A 36. szikh ezredet kitüntették a Samana-hegységben való helytállásért, és szeptember 12-ét az ezred ünnepnapjává nyilvánították.

Saragarhiról napjainkban már Nagy-Britanniában is megemlékeznek hivatalosan, ahogy egyre több elfeledett határvidéki konfliktus kap több figyelmet. 2017-ben a csata 120. évfordulója alkalmából az ország legelső első világháborús szikh emlékművének otthont adó National Memorial Arboretumban tartották az éves megemlékezést, gondolva mindazokra, akik az elfeledett határvidéken estek el.