A Közel-Kelet száműzött „Jackie Kennedyje”: Farah Pahlavi, Irán utolsó császárnéja

Az önállóságra nevelt királyné

Farah Diba 1938-ban született Teheránban a franciaországi St. Cyr akadémiáján végzett katonatiszt Szohrab Diba és felesége, Farideh Ghotbi egyetlen gyermekeként. A Diba-család felmenői között diplomaták és műgyűjtők sokasága volt, és szilárdan az iráni elit részének számítottak.

Farah Teherán francia és olasz iskolájában egyaránt tanult, és viszonylag gondtalan gyermekkora volt. Ennek az idillnek a lány nyolcéves korában édesapja korai halála vetett véget – annál is inkább, mert kettejük kapcsolata rendkívül közeli volt.

Halála előtt Szohrab alaposan elültette a francia nyelv és kultúra iránti szeretetet gyermekében, édesanyjától pedig leginkább önállóságát és előrelátását örökölte. Farideh döntése volt az is, hogy lányának nem kellett az iszlám hagyomány szerint eltakarnia arcát, és a korai kényszerházasság helyett arra biztatta, tanuljon építészetet Párizsban ösztöndíjasként.

Hallgatótársai éltanulóként írták le, aki éjszakába nyúlóan tanult, és sosem lógta el az órákat. A kevés szünet egyike, amelyet megengedett magának Párizsban, egy 1959 tavaszi fogadás volt az iráni nagykövetségen, amelyet az uralkodó, Mohammad Reza Pahlavi sah számára tartottak.

A teheráni elit körében már egy ideje terjengett a szóbeszéd arról, hogy meddő második feleségétől való válása után a sah ismét új hitvest keres.

A nála 19 évvel fiatalabb Farah Diba neve is felröppent már, maga a sah pedig később úgy emlékezett vissza: „Tudtam, amint megismerkedtünk (…) hogy ő az a nő, akire oly régóta vártam, és a királyné is, akire az országomnak szüksége volt.” A pár még az év vége előtt összeházasodott.

A sahnak grandiózus elképzelései voltak Irán számára. Modern államról álmodott, amely az ország hatalmas olajtartalékai által megerősítve a szabadság és a demokrácia bástyája lehet a Közel-Keleten.

Az 1960-as években megindította „fehér forradalom” névre keresztelt átfogó programját, amely a nők jogainak kiterjesztésén (például szavazati jog) és a földreformon kívül nagyobb részesedést ígért a munkásoknak a vállalati bevételekből, az állami gyárakban lehetővé tette a polgárok számára is részvények vásárlását, és növelni kívánta az írni-olvasni tudást az ország elmaradott vidékein.

Mohammad Reza Pahlavi 1967-ben már 26 éve uralkodott sah („király”) címen, október 26-án azonban felvette a perzsa uralkodók ősi „sáhánsáh” („királyok királya”) címét, azaz voltaképpen császárra koronáztatta magát.

Állítólag korábban nem gondolta magát méltónak erre a címre, továbbá egyesek szerint olyat is mondott, hogy „nincs abban becsület, ha az ember egy szegény ország császára” – ezzel azt fejezhette ki, hogy ekkor már gazdag országnak tartotta Iránt.

Tény, hogy a perzsa állam ekkoriban a világ egyik leggyorsabb gazdasági növekedést produkáló országa volt, és az 1950-es évek közepe óta béke és nagyfokú stabilitás uralkodott. A sah már kapcsolatuk kezdetén nyilvánvalóvá tette Farah Diba számára, hogy szerepe a korábbi uralkodói feleségekkel ellentétben nem csupán jelképes lesz.

Pahlavi részben azért is vonzódott annyira Dibához – a nő természetes szépségén és kedvességén kívül –, mert nyugaton tanult, független gondolkodót látott benne.

Diba abban is különlegesnek számított, hogy az iráni elit más tagjaitól eltérően párizsi ösztöndíjasként szembesült az anyagi nélkülözéssel, így másoknál jobban megértette a szegények gondjait. Nyíltan ki is jelentette, hogy az uralkodó feleségeként „az iráni nép szolgálatának” szenteli magát. A pár együtt kívánt egy új aranykort hozni az országra.

Habár Farah már 1960-ban világra hozta a trónörökös Rezát, a sah nem csupán császárnévá („sáhbánu”) koronáztatta őt, de ki is nevezte kormányzóvá saját halála esetére, amíg a leendő II. Reza 21. életévébe nem lép.

Farah császárné a maga részéről leginkább a művészetek pártolásával segítette elő férje puha forradalmát. A modern művészetet részesítette előnyben: habár sokak számára fontosabb lett volna a történelem során külföldre került iráni kincsek visszavásárlása, a császárné inkább Renoir, Gauguin, Pollock, Lichtenstein és Warhol műveiből halmozott fel gyűjteményt – jó előrelátásáról tanúskodik az, hogy a gyűjtemény mai értéke körülbelül hárommilliárd dollár.

Ízlése, karizmája és művészetpártolása miatt Farahot egyre többen kezdték „a Közel-Kelet Jackie Kennedyjének” nevezni. 1976-ban maga Andy Warhol is Iránba utazott, hogy a császárnéról is elkészítse híres szitanyomott festményei egyikét. Warhol kíséretének egy tagja, Bob Colacello később úgy emlékezett vissza, „Észak-Teherán engem Beverly Hillsre emlékeztetett.”

A császárné számos külföldi útra elkísérte férjét, Magyarországon kétszer is jártak: 1966-ban, illetve 1978-ban (utóbbi alkalommal mindkettőjüket díszdoktorrá avatta az Eötvös Loránd Tudományegyetem).

A Kennedy-házaspáréhoz hasonlóan azonban a Pahlavi-család mesebeli királyságának víziója is egy szempillantás alatt semmivé foszlott: kevesebb mint három évvel Warhol látogatása után az iráni főváros már nemigen emlékeztetett a hollywoodi sztárok lakhelyére.

1. Az önállóságra nevelt királyné
2. Egy korszak vége

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tél
Múlt-kor magazin 2014

• Elhagyott kastély a 19. századi "Chicagóban"
• Rembrandt, a titokzatos
• Híres történelmi csókok
• Ilyen volt Hitler magánélete egy hódolója szerint
• A budai zsidóság az oszmán hódoltság idején
• A Horthy-Hitler-találkozók históriája
• Meghökkentő múltbéli fogások
• A Horthy-kultusz és a magyar zsidóság
• Az életébe került a mexikói kaland Ferenc József öccsének