Kockázás, állatviadalok, lottó és totó: a szerencsejátékok története

Fortuna szerencsekereke már az idők kezdetétől játékra csábította őseinket. Legyen szó kockavetésről, állatviadalokról vagy futballról, az emberiségben szunnyadó játékszenvedély – bár szofisztikáltabbá vált az évezredek során – nem hunyt ki soha. Kardhegyen pörgő pajzsok, katapulttal kilőtt állattetem-sorsjegyek, játékszenvedélytől tüzelt uralkodó, mesés totónyeremény az 1956-os forradalom tébolyában – néhány kiragadott epizód a szerencsejátékok több ezer éves történetéből.

Nem újkori szenvedély

A játék élvezete nem újkori találmány. Az emberi elmébe genetikailag kódolt versengésnek a szerencsejáték egy olyan formája, amelynek során a végeredmény bizonytalan, ám a „jó” kimenetel dicsőséggel és óriási adag adrenalinlökettel kecsegtet.

A játékelmélet meghatározása alapján ez a szórakozási forma zéró összegű játék, mert az interakcióban nem kap szerepet a kooperáció, a „győztes” csak a fogadótárs vagy – ma már – egy fogadóiroda kárára juthat hozzá nyereményéhez.

A bonyolult kelléktárat nem igénylő szerencsejátékokat már az őskorban is űzték, erről árulkodnak a régészek felfedezései kockaszerű tárgyakról és barlangrajzokról. Az örökség az ókorban élt tovább, a Hellász aranykoráig visszavezethető rulett ősével már görög katonák is játszottak: a több cikkelyre osztott pajzsot kardhegyen pörgetve tehették meg tétjeiket, majd a győztes pozíciót eltaláló katona örvendhetett nyereményének.

A kenó eredetére utaló nyomok egészen az ókori Kínáig vezetnek vissza. A játék már a Han-dinasztia idején, a Kr. e. 3. század végén nagy népszerűségnek örvendett, és gyakran „fehér galamb játék” néven hivatkoztak rá, mivel a nagy távolságok miatt postagalambokkal értesítték a győzteseket. A bevételeket nem dorbézolták el, a fogadók vagyonának egy részét a kínai nagy fal építésére fordították.

Tudtad, hogy a bankok már a civilizáció hajnalán kinyitottak? Vajon hogyan működött az ókorban a hitelezés? Miként dőzsölt a századfordulón egy magyar bankár? Hogyan zajlott a kölcsönfelvétel évszázadokkal ezelőtt? Az OTPédia oldala könnyed stílusban, szórakoztató módon mutatja be modern életünk egyik legfontosabb szegmensét, a bankjegyek és a pénzintézetek világát. A-tól Pénzig.

A craps, és annak középkori őse a hazard (ha valaki hazardírozik, mindent kockára tesz – szintén árulkodó kifejezés –, és vakmerő, felelőtlen döntése nyomán akár egész vagyonát elveszítheti) egy angol kockajáték volt, amelyről az első feljegyzést az angol nyelven elsőként alkotó költő, Geoffrey Chaucer készítette a 14. században megjelent Canterbury mesék című művében.

A nagy világvallások ugyan igyekeztek megakadályozni a szerencsejáték térhódítását, de szankciókat nem írtak elő, a Korán is „csak” óva intett az ördögi tevékenységtől: „A bor, a szerencsejáték […] a sátán förtelmes műve. Kerüljétek azt. A sátán a bor és a szerencsejátékok által csupán ellenségeskedést és gyűlölséget akar szítani közöttetek."

A Biblia nem tért ki a szerencsejátékokkal kapcsolatos szokásokra, de határozottan szót emelt a pénz szeretete és a meggazdagodás ellen. Ennek ellenére a sorsvetés a kereszténységben sem tabu, az apostolok is így választották ki Júdás utódját.

A szerencse és a teljesítmény frigye: a sportfogadás

Az olimpia születésével nem csak az ethosz, hanem a játékszenvedély is új szintre lépett. Az első ókori játékok hivatalosan elfogadott dátumát, Kr.e. 776-ot megelőzően is rendezhettek már sporteseményeket, de a fogadások hajnalát mégis ettől a dátumtól eredeztetjük – persze ekkor még csak egymás között tették meg tétjeiket az ókori szerencsevadászok.

Rómában már az élet-halál küzdelmekre, a gladiátorharcokra fogadott az amfiteátrumokban őrjöngő publikum, egészen addig, amíg Augustus császár a zavargások miatt be nem tiltotta a szerencsejátékot. Szemet hunyni e tevékenység fölött csak Saturnalia idején lehetett, ekkor adó sem terhelte a fogadásokat – de a nőket ekkor még kizárták a játék élvezetéből.

A keresztény tanítás hiába ellenkezett a szerencsejáték eszményével, a fogadások a középkorban virágkorukat élték. Állatviadalok, lovagi tornák, illegális „bokszmeccsek” a pórnépben és az arisztokráciában egyaránt ellenállhatatlan vágyat ébresztettek. A szerencse az uralkodókat is kísértette: közismert VIII. Henrik játékszenvedélye, aki az íjászattól a sakkig minden sportágban kiélte fogadási hóbortját. 

A késő középkor és a kora újkor művészete is megörökítette a szerencsemámoros mindennapokat. Caravaggio Hamiskártyások című, 1594-es festménye a korszak egyik kiemelt alkotása, de nemcsak ő, hanem Georges de la Tour is vászonra festette a témát, korai barokk (1630-as években készült) alkotása szintén a Hamiskártyások címet viseli. Szintén ő festette meg a fény-árnyék kontrasztján alapuló Kockajátékosok című képet az 1660-as évek elején.

Az újkorban, különösen az 1800-as évektől kezdőden a lóversenyek uralták a fogadási piacot. Ennek „intézményesítése” Angliában történt meg, Harry Ogden volt az első az 1790-es években, aki különböző esélyeket (oddsokat) adott a versenyen induló lovaknak. Később már a rendezvények megkerülhetetlen alakjává vált a fogadásokat álló „könyves ember” (bookmaker, magyaros átírásban bukméker): értelemszerűen az esélyesebb ló győzelme után kisebb összeget fizetett ki a fogadónak, mintha az esélytelenebb ló hozta volna meg valakinek a szerencsét.

A bukmékerek tevékenységét idővel kiegészítette, és egyre több esetben leváltotta a totalizatőr rendszere. Míg az előbbinél tett fogadás esetén a játékosok – és a nyertesek – száma nem befolyásolta a nyereményt, addig a totalizatőri fogadásoknál a megtett összegek egy közös nyereményalap részét alkották, amelynek felosztása a többi játékos tippjeitől és a találatok számától is függött.

Az újkor alkonyán egy új sportág hódította meg a sport szerelmeseinek szívét: a futball. A lóversenyhez hasonlóan nem csak a sportág, hanem az ehhez kapcsolódó fogadások is Angliából terjedtek el Európa-szerte. Ennek zászlóshajója a totó, amely a szigetországban már az 1920-as években dívott, míg Magyarországon az első szelvényeket 1947. október 5-én vehették meg a lelkes drukkerek – hivatalosan az 1948-as londoni olimpiára utazó magyar csapat anyagi támogatására.

Meghonosítására hazánkban is reklámkampány indult, országszerte kiragasztott plakátokkal, az olimpiai öt karika alatt egy diszkoszvető figurával az egyforintos érmén. Az első totószelvények ára 3 forint 30 fillér volt, a kitöltők, akiknek összesen 12 főmérkőzést és négy pótmérkőzést kellett megtippelniük, az 1-es, 2-es, netán X opciókra fogadhattak.

Az első telitalálatos szelvény birtokosa egy kispesti munkás lett, aki az akkori átlagkereset százszorosával lett gazdagabb, míg a 12-es játékforma legnagyobb nyereményét, 644 ezer forintot 1956 októberében egy targoncavezetőnek fizették ki: a férfi a forradalom napján, október 23-án tébolyultan keresett biztos helyet nyereményének. Mivel „rejtekhelyet” nem talált a kincsének, a forradalmat a legenda szerint egy kocsmában mulatta át, mielőtt örökre eltűnt volna a történelem színpadáról. (Történetét a Telitalálat című, 2003-as film örökített meg.)

A totó több átalakulás után még ma is népszerű a szerencsejátékosok körében (a hagyományos játék ma már a 13+1-es rendszer alapján készül, de számtalan kombinációt próbálhatnak ki a szerencselovagok). Konkurenciája 1997-ben lépett fel, amikor útjára indult a Tippmix, továbbá az online térből is egyre nagyobb szeletet kihasító sportfogadási módozatok.

1:44 millióhoz

Egy szóval álmodni: lottóötös.

Már az ókorban, Kínában és a Római Birodalomban is hódoltak a lottó ősi formáinak. Rómában ekkor még gyakran földterületekért és rabszolgákért folyt a versengés, majd Heliogabalus császár játékán már kevésbé „szerencsés” nyeremények is gazdákra leltek. A sorsjegyeket katapulttal juttatták a közönséghez, a díjak között állattetemek, darazsak és halálbüntetés egyaránt szerepeltek.

A középkorban már ártatlanná szelídültek a lottóhoz hasonló szerencsejátékok. A 15. század során Burgundiában és Flandriában még szegények megsegítésére és védelmi kiadásokra fordították a befolyt összeget, az első pénznyeremény feltehetően 1476-ban lelt gazdára.

A ma ismert lottó közvetlen elődje mégsem nyereményekről, hanem fajsúlyos politikai kérdésekről döntött. A genovai kormányzó nagytanácsában évente öt fő cserélődött. A távozók helyére 90 (eleinte 120) jelölt közül sorsolták ki azt az öt személyt, akik elődeik helyére léphettek. A polgároknak több sem kellett, szívesen fogadtak a „cilinderből” előkerült jelöltek neveire. A játékszenvedély idővel fontosabbá vált, mint a politika döntés. A pénzmozgásokat látva Benedetto Gentile szenátor 1620-ban intézményesítette a fogadásokat, így a megvásárolt sorsjegyekből a Genovai Köztársaságnak már bevétele is származott. A név önmagáért beszél, a holland lot tőből eredő, olasz lotto szó annyit tesz: sors. 

A genovai rendszerű játék idővel nemcsak az európai kontinensen, hanem azon túl is elterjedt: az amerikai kongresszus a függetlenségi háború támogatására engedélyezte a szerencsejátékot 1776-ban. A Habsburg Birodalom területén Mária Terézia honosította meg a szórakozás ezen formáját, az osztrák és cseh tartományokban 1751-ben, a magyar területeken 1762-ben engedélyezte bevezetését császári pátensében.

Az első 5/90-es rendszerű sorsolást hazai földön – akkor a játékot még lutrinak nevezték – Budán tartották 1770. szeptember 2-án a Felső piac téren (ma Batthyány tér). Bár a játék állami monopólium volt, közel két évtizeden át a rendezés jogát bérbe adták, a koncessziós rendszert csak II. József szüntette meg 1787-ben, miután világosság vált, hogy a lottó busásan megtérülő üzlet.

Miközben Európában töretlen népszerűségnek örvendett, az 1848–49-es szabadságharc eltiprása után Magyarországon a játék a megalkuvás jelképének számított, a Bach-korszak passzív ellenállása a szerencsejáték ezen formájára is kiterjedt. A kiegyezés után a rendezés a szerencsejátékosokat is nyugalommal töltötte el, 1868-ban megalapították a Magyar Királyi Lottóigazgatóságot, amely évente hárommillió forinttal gazdagította az államkincstárat.

 

 

1895-ben a lottónak riválisa akadt az osztálysorsjáték formájában – amelynek bevétele a millenniumi kiállítás fényét emelte –, de a lottót az ellenlábas sem tudta örökre kitörölni rajongóinak emlékezetéből. A Rákosi-diktatúra éveiben az osztályharc szellemében bármilyen szerencsejáték imperialista csökevénynek számított, így csak az 1956-os forradalom után indulhatott újra útjára a lottó.

Az 1957-es pénzügyminiszteri rendelet az Országos Takarékpénztárat bízta meg a játék szervezésével, az ötös lottó első sorsolását 1957. március 7-én tartották. Az első telitalálatra mindössze hat hetet kellett várni: Ring Sándorné saját és gyermekei életkorát megjátszva vihette haza az akkoriban mesésnek számító 855 ezer forintot. A kéretlen rivaldafény tanulságait levonva, az ötöslottó későbbi nyerteseit már a névtelenség jótékony homálya fedte. A szerencsejáték-történelem természetesen nem ért véget az ötöslottóval, 1988-ban kísérleti jelleggel megjelent a hatos lottó, majd 1993-ban a játékosokat hétköznap is lázban tartó skandináv lottó.

Jelenleg a rekordot a Holland Nemzeti Lottó tartja, amelynek első sorsolását 1726-ban tartották Hágában, míg a második legidősebb játék a hírhedt spanyol El Gordo, amely óriási nyereményével 1812 óta a karácsonyt megelőző időszak kultikus eseménye az Ibériai-félszigeten. A lottó népszerűsége ma is töretlen: a szerencse megszállottjai nem tesznek le az áhított öt szám megtippeléséről, noha a telitalálat esélye mindössze 1:44 millióhoz.

Miként született meg a pénztárca ötlete? Mi a különbség a bankjegy és papírpénz között? Meddig egyszerűsödhet még a modernkori fizetés folyamata? Mikor fejlesztették ki az RSA-titkosítást? A válaszokért látogass el az OTPédia oldalára! (x)