Így kezdődött a román-magyar hidegháború
Az 1948-1949-re kialakuló román-magyar hidegháború nemcsak azért kapott oly kevés figyelmet, mert eltörpül a két ország 20. századi történelme során vívott háborúi mellett, hanem mert a szocialista tömbön belüli konfliktusok közül sem emelkedik ki. A két szocialista pártállam szembenállása - román részről legalábbis - az elmúlt évtizedekből örökölt nemzeti konfliktusokra vezethető vissza. Pedig elvileg az 1940-es évek második felétől "Köztes-Európa" államai már csak az internacionalista szocialista ideológia nevében működhettek. Alább megismerhetjük a folyamatot, amely a román-magyar kis hidegháborúhoz vezetett.
Mini-hidegháborúk?
Hidegháborúról beszélni román-magyar viszonylatban megtévesztőnek tűnhet, ugyanis Budapest és Bukarest nem fegyverkezett egymás ellen, sőt 1947-től pártközi (Kominform), 1948-tól államközi, 1949-től pedig gazdasági (KGST) szövetség állt fenn a két állam között. Mindezek ellenére Románia nem a "szocialista testvériségnek" megfelelő, hanem makacs soviniszta külpolitikát folytatott nyugati határai mentén, ami egy féloldalas hidegháborús viszonyt eredményezett.
Egy esetleges háború természetesen elképzelhetetlen volt a szocialista államok között. Ez még a Szovjet Hadsereg 1958-as Romániából való kivonulása utáni időszakra is igaz, bár a kulisszák mögött Nicolae Ceaușescu Romániája rajta tartotta a szemét Magyarországon. Elég a román diktátor kémfőnöke, Ion Pacepa már emigrációban mondott szavaira utalni, miszerint: "Magyarországon ott voltunk minden kilométerkőnél".
Annak ellenére, hogy 1948-ra Sztálinnak látszólag sikerült zárni a sorait a szovjet táborban (Csehszlovákia, Albánia, Bulgária, az NDK, Lengyelország, Magyarország és Románia látszólag monolit tömböt alkotott), a blokkon belül máris repedések mutatkoztak. Szoros szövetségük (amelyet 1955-től a Varsói Szerződés erősített meg) valójában nem volt monolit, és szinte minden tagállamát érintette valamilyen tömbön belüli konfliktus, annak ellenére, hogy az új rend elvben nem ismert (el) nemzeti alapú ellentéteket két "baráti szocialista" állam között.
Ilyen volt például a keletnémet-lengyel (előbb területi, majd 1980-tól politikai alapú) ellentét, amely Lengyelország keleti szomszédjával is fennállt, de ideológiai szembenállás a szovjet és a magyar fél között is feszült 1953-ban és 1956-ban; a sztalinizáció-desztalinizáció kérdése vezetett Albánia 1961-es szakításához is, s ne feledjük Csehszlovákia 1968-as megszállását sem. A szakirodalom által 1949-től mini-hidegháborúnak nevezett román-magyar ellenségeskedés szintén eklatáns példája volt annak, hogy a keleti blokk (elvben) marxista-leninista ideológia mentén működő államai magukkal hozták a világháborút megelőző időszak nacionalizmusát, sőt sovinizmusát.
A második Trianon után
Anna Pauker külügyminiszter, Petru Groza román miniszterelnök és Lucretiu Patrascanu igazságügyminiszter, azaz a hazánkban hivatalos látogatáson tartózkodó román kormányküldöttség tagjai városnézésen a budai Várban.
A román vezetés 1947-ben abban jelölte meg a két ország közti bizalmatlan viszony okát, hogy a magyar politikában a "demokratikus", azaz kommunista elemek még nem dominálnak. Ezzel szemben Gyöngyösi István, Magyarország bukaresti nagykövete akként vonta meg a magyar-román kapcsolatok mérlegét, hogy Bukarest tervszerűen igyekszik visszaszorítani a romániai magyar kisebbség érdekeit, például különböző gazdasági és jogi módszerekkel a magyar adózókra háromszor akkora terheket rónak, mint más román állampolgárokra. A párizsi békeszerződés (1947. február 10.) után akadályozni kezdték a magyarországi szellemi termékek behozatalát, de a határok átjárhatóságát is korlátozták: útlevelet csak útibeszámoló alapján adhatott a román Állambiztonsági Igazgatóság, ami például a kettősbirtokosoknak is kárt okozott.
1947 augusztusában Biharugra közelében súlyos határincidensre került sor, amely során a román határőrség négy magyarországi kaszáló parasztot megölt. A magyar diplomáciának végül annyit sikerült elérnie, hogy a román állam kárpótolja az elhunytak családjait. Bár a magyar-román határincidensek történetében ez csak egy fejezet volt, a biharugrai eset után, 1947 szeptemberére még a kishatárforgalmat is megszüntették.
Dinnyés Lajos kisgazdapárti kormányfő 1947. novemberi bukaresti látogatásakor lemondott a területi követelésekről, ám cserébe egy, a római katolikus egyházat érintő kulturális egyezménynél többet nem tudott kicsikarni. A párizsi békeszerződés után ez persze legfeljebb megerősítésként szolgált, a célja ezzel kedvezőbb tárgyalási pozíció szerzése volt.
A Budapesti Tudományegyetemen (az ELTE jogelődje) végzett, így magyarul is kiválóan beszélő Petru Groza román kormányfő kabinetje (1945-1952) emellett a Szovjetunióban raboskodó erdélyi magyar hadifoglyok hazaengedését is késleltette, ugyanakkor magyarországi hadifoglyok is voltak még erdélyi román fogolytáborokban az 1944-1945-ös román-magyar háborúból, ráadásul a GULAG-ról hazatért magyarokat a román hatóságok automatikusan szállították tovább saját hadifogoly-táboraikba.
1948, a szövetség éve
A hadifogoly-kérdés rendezetlenségének ellenére került sor 1948 elején a két állam közötti szövetség megkötésére. Románia államformája (1947. december 30-tól) ekkor már köztársaság volt, míg Magyarországon még zajlott a Rákosi által csak a "fordulat évének" nevezett időszak. Ez igencsak lekötötte a Magyar Kommunista Párt figyelmét, így az ország külpolitikai helyzetére ekkor nem tudott sok befolyást gyakorolni.
1948. január 22-én Budapest zászlódíszben várta az egyetemvárosába visszatérő Groza kormányfőt és delegációját, amelyben a Magyar Népi Szövetség (a romániai magyarok parlamenti pártja) is képviseltette magát. Ám Dinnyés miniszterelnök (hivatalosan) nem a sztálini elvárás jegyében kötötte meg a két állam közötti szövetséget, s a két szomszédos nép barátságáról, sorsközösségéről szólt köszöntő beszédében.
A január 24-én létrejött szövetséget nagy dobra verte a magyar és a román sajtó, amely a Duna-medence népeinek egymásra találásáról, közös történelmünk új fejezetéről, illetve "Avram Iancu és Dózsa György népének" együtt haladásáról írt. Petru Groza később is 1848 szellemét látta a román-magyar szerződésben, de ez inkább azzal magyarázható, hogy éppen akkoriban készültek hazánkban annak centenáriumi megünneplésére. A szövetségkötés mindenesetre a román félnek is jól jött, így ugyanis nyugodtabb külpolitikai légkört tudhattak maguk mögött a kommunista hatalomátvétel utolsó fázisához.
Ennek ellenére román részről nem szűnt meg a bizalmatlanság. A bukaresti vezetés féltette területi integritását, belső status quo-ját éppúgy a magyarság kulturális-rokoni és gazdasági kapcsolataitól, mint a nem oly rég sikerre vitt revíziós törekvésektől, holott azok 1947 után már nemigen fenyegették a volt kisantant államait. A román vezetés a romániai magyarság iránti érdeklődés hivatalos megszüntetését követelte a barátság alapfeltételéül Magyarországtól.
Rákosiék és a magyar ügy
A Budapestre érkező Petru Grozát a magyar kormány képviselői fogadták a pályaudvaron (első sor balról jobbra): Rákosi Mátyás, Nagy Ferenc, Szakasits Árpád, Veres Péter és Ortutay Gyula.
Budapest azonban nem táplálta a párizsi béke megkötése után a román félelmeket, s nem törekedett a területi igények fenntartására. Sőt Gyöngyösi István bukaresti nagykövetet, amiért kapcsolatot tartott több romániai kommunista magyarral (így információkat szerezve például a Román Kommunista Pártról), a Rajk-perben letartóztatták, majd a Securitate tisztjeinek a kérdéseivel kellett az Andrássy út 60. vallatószobájában szembesülnie.
Eközben Magyarországon is a tabu témák közé tartozott Erdély kérdése és a román-magyar viszony (az 1953-as Föltámadott a tenger című filmből is részben ezért maradt ki a 12 pont). Az ezeket érintő ügyeket ráadásul a két állampárt maroknyi elitjének titkos találkozóin beszélték meg, így megbízható hivatalos forrásokra nem támaszkodhatunk - a román-magyar hidegháború vizsgálatára is rányomja tehát a bélyegét a diktatúrák azon jellemzője, miszerint a fontos kérdések legtöbbször a nyilvánosságot és a jegyzőkönyvezést nélkülöző megbeszéléseken, találkozókon, vagy akár vadászatokon dőltek el, megnehezítve a történészek munkáját.
Az erdélyi magyar vagyon ügye viszont már politikai lépésekre késztette a magyar kommunista vezetést. Még a román király hozta létre 1945-ben az Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztárat, amelynek célkeresztjébe többek között a magyar állampolgárságú természetes és jogi személyek vagyonának elkobzása tartozott. A 24 államosított erdélyi bank egyharmada volt magyar, de zárolták a magyar állami hatóságok ingatlanjait is (mint köztudott, Észak-Erdély 1940-1944-ig ismét a magyar állam része volt), ahogy a Magyarországra és Németországra menekültek vagyonait is.
Lotar Radaceanu román munkaügyi, Anna Pauker román külügyminiszter, Petru Groza miniszterelnök és Bognár József, Budapest polgármestere városnézésen a Szabadság téren a szovjet emlékműnél
A budapesti vezetés hangsúlyozta, hogy a magyar állami vagyont ne kapitalista, hanem állami tulajdonként kezeljék. A Magyar Dolgozók Pártja nem sokkal megalakulása után felbecsültette az így kisajátított magyar vagyont. A MDP Külügyi Bizottsága az így (1943-as értéken számolva) kapott 33 milliárd pengős vagyon kártérítésére tízéves törlesztési tervet javasolt a Groza-kormánynak, amely válaszul a világháború alatt Észak-Erdélyből a trianoni Magyarországra deportált zsidók vagyonát követelte - igaz, ez a Budapest által követelt összeg huszadára rúgott.
A taktika egy előnytelen kompromisszumhoz vezetett: 1948. szeptember 21-én Bukarestben mindkét fél lemondott az általa követelt kártérítésről. A székely származású Vasilie Luca (Luka László) román pénzügyminiszter ehhez azt a régebbi századokból ismert frázist fűzte indoklásul, hogy a zár alá vett magyar vagyont egyébként is a "magyar urak a románok kizsákmányolásával" szerezték.
A román vasfüggöny
Rákosi Mátyás 1948 novemberében Mezőhegyesen találkozott a Román Kommunista Párt főtitkárával, Ghiorghiu-Dejzsel és Lucával. Rákosi sérelmezte kollégájának a magyar kommunista sajtó romániai terjesztésének akadályozását, a magyar tanügy felszámolására tett lépéseket és a "majdnem megszűnt kereskedelmi forgalmat", valamint ismét szóvá tette a magyar állami vagyon ügyét is. A fokozatos határzárással kapcsolatban Rákosi a lenini elveken nyugvó nemzetiségpolitikát kérte számon a román féltől, mert mint mondta, két szocialista ország esetében nem lehet olyan a viszony, mint amilyen Horthy Miklós és Ion Antonescu államai között volt.
Merthogy a román vezetés már az államhatárok 1947-es szerződéses megszilárdulása után igyekezett akadályokat gördíteni azok átjárhatósága felé: 1947 végére megszüntették a kishatárforgalmat, de a határ teljes lezárására csak 1948 decemberében került sor, mikor alkalmazásra került a budapesti vízumegyezmény, amely csak a szolgálati utakra korlátozta a határforgalmat.
A román fél ezt követően nekikezdhetett a határzár, azaz a vasfüggöny kiépítéséhez: a határtól számított ötszáz méteres sávban kiirtották a magas növényzetet, tízméteres sávban pedig akadályokat emeltek az illegális határátlépések megakadályozására. A vízumkényszerrel és a határ hermetikus lezárásával ezzel megszűnt a szokott személyforgalom a két ország között - akárcsak a nyugati világ felé (a tárgykörrel részletesebben foglalkozik: Fülöp Mihály-Vincze Gábor: Vasfüggöny keleten. Debrecen, 2007.)
Ez is érdekelhet
Így 1948-1949 telétől Magyarországot három égtáj felől vette körül határzár: Ausztria felől a Churchill által Settin-Triesztinek nevezett vasfüggöny, amely 1948-tól a déli határon folytatódott Jugoszlávia felé, s ehhez hozzávehetjük a Szovjetuniót védő ún. "második vasfüggönyt" is, amelyhez immár csatlakozott a román határzár. A hazánkkal szomszédos öt állam közül tehát kettő maga "zárkózott" el, további kettővel szemben pedig a szocialista tábor húzta védfal állt. Az alföldi vasfüggöny alkotta érthetetlen helyzetnek a megoldását ráadásul az is nehezítette, hogy a két állampárt (Kominformon kívüli) párbeszéde 1949-1954-ig szünetelt. A román-magyar hidegháború időszaka ezzel kezdetét vette.
