Kedves Olvasó!

Ugyan még csak negyedszázad telt el, mégis időszerű a visszatekintés: mi és miért történt 1989-ben? Róhatnánk a sorokat a rendszerváltás/rendszerváltoztatás szemantikai csatározásainak unalmas fejezeteiről, de ezt a ziccert inkább átengedjük másoknak. Valójában sokkal érdekesebb, ha feltesszük magunknak a kérdést: mi hol voltunk 1989-ben?

Annyi biztos csupán, hogy a Szabadság kapujában.

Amennyiben persze ez az esztendő mások számára is azt a korszakhatárt jelölte, amelyről valóban szólt. Nem mindenki volt ugyanis az ároknak az innenső oldalán. Igazából ma már elképzelni sem tudjuk, miként lehetett itt kommunizmus, amikor annyi reformerrel volt tele az ország. Állítólag 1956 után sem értették, hogyan lehetett itt 1945 előtt nyilasterror, hiszen mindenki partizán volt.

De ne pocsékoljunk sok időt az értetlenkedésre, mert a múlt újraértelmezésében vitathatatlanul Nyers Rezsőé a legszebb történet (50. oldal). A rendszer „fenegyereke”, Pozsgay Imre viszont az év egyik kulcsfigurájaként azzal riogatta 1989 tavaszán az egyik politikai bizottsági ülésen az elvtársait, hogy ha nem kapják össze magukat, akkor zsákba varrva fogják őket (önmagát is beleértve) kihajítani a Parlament ablakán az elmúlt évtizedek bűneiért. Természetesen ebből sem lett semmi: zsákba varrás nem történt, akit pedig véletlenül kilöktek a sajátjai, az végül puhára esett.

Rejtély! - sóhajthatnánk fel csodálkozva és egyszerre, de már nem tesszük. Ámulatba sem tudunk esni, annyi gellert kapott minden történet, minden visszaemlékezés. Különösképpen azoké, akik régen is nagy hanggal bírtak, és ma sem halkak. Akik arra sem veszik a fáradtságot, hogy csöndben meghúzzák magukat, mert vaj van a fülük mögött. Ilyen persze csak akkor fordulhat elő, ha a csöndes tömeget hülyének nézik. Percre lebontva is visszaidézhetjük a 25 évvel ezelőtt történteket, az összkép akkor sem lesz a régi, az ismert, az igazi.

Hiszen az igazság fáj. Igazat mondani pedig nehéz és kellemetlen.

Lehetne ugyan sorolni a korrigált memoárok részleteit tucatszám, de minek, mikor holnapra úgy is elfeledjük/elfeledtetik azokat is.

Inkább vegyük elő az akkor készült képeinket, írásainkat, személyes emlékeinket, és éljük át újra azokat a napokat.

Próbáljunk meg úgy tenni, mintha ez a csoda velünk is megtörténhetett volna.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. ősz számában olvasható.