Kétezer  éve,  i.  sz.  14  augusztusában  halt  meg  a  hónap  névadója,  Augustus  császár,  a világtörténelem   egyik   legsikeresebb,   valamint   legszerencsésebb   politikusa   és egyeduralkodója.  A  hatalomért  folytatott  hosszú  és gátlástalan  küzdelmekkel  sokan vetekedhettek előtte és azóta is a történelemben. Működőképes rendszer – a principátus – kiépítésével,  amely  túléli  létrehozóját,  azonban  már  kevesebben.  És  még  kevesebbeknek adatott meg olyan hosszú élet és uralkodás, hogy a társadalom önmagát is védő feledése működésbe léphessen. Mert természetesen egyik diktátor (legyen nagyszabású vagy zseb-, de akár csak órazsebdiktátor is) sem elégszik meg a jelen kontrollálásával, hanem maga akarja kialakítani a múltat is, mind a saját korának – benne a hatalomra kerülésének – a történetét, mind a régmúltat, amely megelőlegezi, és így üdvtörténetté változtatja az ő működését.

Az ifjú Caesar – ő következetesen adoptáló apja nevét használta, a vér szerinti apjára utaló Octavianust pedig csak azok, akik bosszantani akarták, illetve a modern tankönyvek, hogy Iulius Caesartól megkülönböztessék – 18 évesen fogott hozzá a hatalom megszerzéséhez. 19 évesen  már  túl  volt  két,  az  ő  oldalán  harcoló  consul  meggyilkoltatásán  (vagy  óriási szerencséje volt, hogy azok számára éppen a legjobbkor távoztak nemcsak a közös hadsereg és az állam éléről, hanem az életből is). Még mindig csak harmincas évei legelején járt, amikor Antoniust és Kleopátrát legyőzve már az egész birodalom ura volt, hogy rögvest le is mondjon  rendkívüli  hatalmáról,  és  „visszaállítsa”  a  köztársaságot,  amit,  úgymond,  végre megtehetett, merthogy már nem fenyegette az államot Antonius és a gonosz keleti nő hatalmi törekvése. 

Amikor  több  mint  negyven  év  múlva  békés  öregségben,  felesége  karjai  közt meghalt, már szinte senki se élt, aki megtapasztalhatta az augustusi principátus előtti világot. Negyven év többé-kevésbé sikeres külső hódítás és többé-kevésbé békés belső építkezés után tehette le a római császárság megteremtője a kanalat. Vagyis a Rómát és Itáliát vérbe borító polgárháborúk  egyik  legkegyetlenebb  vezérének  évtizedei  voltak  arra,  hogy  a  béke  és  a konszolidáció megteremtője legyen, s hogy nevéhez elsősorban ne a proscriptiót, hanem a pax augustát kapcsolja halálakor Róma.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. ősz számában olvasható.