A Kex és az állambiztonság

2013. január 4. 14:02

Volt egy zenekar az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején, amelynek működése hatalmas sikerei ellenére tiszavirág-életűnek bizonyult. Koncertjei, dramaturgi megoldásai mégis kitörölhetetlen nyomot hagytak a magyar zenei szubkultúrában. Mitől vált a zenekar a budapesti belvárosi fiatal értelmiség kedvencévé? Ennek két magyarázata van: a kor sajátos beatzenei jegyeitől nagy részben különböző zenei világ, és a zenekar vezéregyénisége, Baksa-Soós János személye.

Korábban

Mi volt a Kex sikerének titka?

A Kex megalakulásának időpontja körül nincs egységes megegyezés a zenekarral foglalkozó írások között, de számunkra nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy 1968 telén az együttes már rendszeresen játszott budapesti klubokban. Rövid pályafutásának legfontosabb állomásai és helyszínei azok a klubok és kollégiumok (és a társasági együttlét szempontjából fontos sörözők), amelyek ez időben hagyományosan az egyetemi ifjúságnak voltak fontos találkozási pontjai: Bem rakpart, Bercsényi kollégium, Párizs-kert, Egyetemi Színpad, Kárpátia söröző, Citadella, Budai Ifjúsági Park, Koktélhajó a Dunán, szabadság-hegyi klub, stb.

Zenéjüket hiábavaló lenne bármilyen műfaji skatulyába belehelyezni, hiszen egyszerre volt rá jellemző a hagyományos slágervilág könnyed játéka és az elvont, bonyolultabb szuggesztív erőt megjelenítő dallamvilág. Doleviczényi Miklós zongora- és orgonajátéka, Imre Attila (basszusgitár) és Kisfaludy András (dob) ritmusfelelősök megoldásai, Bianki Iván varázslatos gitármenetei bizonyítják, hogy a Kex zeneileg sem volt könnyű feladvány sem a közönségének, sem a hivatalos zenei intézményeknek. Mindezt persze csak morzsákból ismerhetjük, hiszen rövid fennállása alatt mindössze egy kislemeze jelent meg (Család/Elszállt egy hajó a szélben, 1970, Qualiton), és azon kívül, hogy a zenekar szerepelt Mészáros Márta: Szép lányok, ne sírjatok (1970), valamint Szomjas György: Tündérszép leány (1969) című filmében, nem kaptak kellő nyilvánosságot. Jóval a rendszerváltás után jelent csak meg a zenekar archív felvételeit tartalmazó Kex című CD (1999, Mega Records), amelyen tíz dal hallható a régiek közül, valamint a közelmúltban napvilágot látott hagyományos bakelitlemez, a Kex: Let's Cake (Moiras Records, 2005).

Baksa-Soós János a színpadon semmi esetre sem klasszikus énekesként volt jelen. Az a néhány megsárgult fénykép, az a pár percnyi filmkocka, egynéhány visszaemlékezés, és koncertleírás-kísérlet bizonyítja, hogy személyisége, kisugárzása megismételhetetlen volt. Mint ahogy maga a koncert is. Egyszeri, utánozhatatlan pillanatban megfogant. Sebők János szerint „Inkább színész volt, mint énekes, aki készséggel bújt a legkülönbözőbb szerepekbe és jelmezekbe. Piros nadrágban, fehér trikóban, tornacipőben ugráló bohóc, szalmahajú harlekinó, nyegle bajszú paprikajancsi, belvárosi Don Quijote, aki fityiszt mutatott a hatalmasoknak, dróton rángatta rajongóit, poénpetárdákkal riogatta a nyárspolgárokat, fapofával rúgta fenékbe zenésztársait, aki egyaránt virtuózan játszott az érzelmekkel és az értelemmel.”

Szövegvilága a világos, giccs nélküli, lecsupaszított, blődnek tűnő dolgokról szóló szövegektől a bonyolult, szürrealista, zagyva, érthetetlen, megfejthetetlen, sokat sejtető sorokig terjedt. Ez volt Baksa egyik titka, a megfoghatatlanság. És ez volt az egyik oka, hogy a hivatalos vonalnak nem volt rá szüksége. Sem a Kexre. Mert az intellektuális, homályos dalszövegek magukba hordozzák a többértelműség lehetőséget. A többértelműség pedig magába hordozza az ellenséges kijelentések lehetőségét is, hiszen annak a táptalaja. Ezt pedig nagyon nem kedvelte a hatalom.

De feledhetetlen az a színpadi mozgás, pantomimszerű játék, amellyel szövegeit tulajdonképpen eljátszotta, kísérte, és amelyek segítségével sokszor a közönséget is bevonta az előadásba. Mert a közönség részese volt a koncertnek. A műsor csak a zenekar - Baksa - közönség megingathatatlan kohéziójában válhatott igazi közösségélménnyé, szertartássá. A számos abszurd és végetekig komikus jelenet halálosan komoly, mély tartalommal bíró valódi művészi elemekkel való keveredése (Baksa saját versei, novellái, Villon-versek szavalása) emelte az előadást egyfajta misztikus élménnyé.

Nemrégiben előkerült egy 1970/1971 telén készült felvétel egy Citadellabeli Kex-koncertről. Majdnem negyvenévi kallódás és az akkori amatőr, kezdetleges, gyakran házi készítésű hangrögzítő eszközök véges korlátai miatt minősége nem a legtökéletesebb. De sok mindent visszaad abból a hangulatból és élményből, amit Baksa képviselt. Például amikor két szám között közli a közönséggel, hogy a következő dalt szeretné velük közösen énekelni. „Ülve ezt a számot nem énekeljük!” Figyelmezteti kiabálva a közönséget jellegzetesen elfojtott, félig összezárt szájjal. Majd üvöltve rájuk parancsol: „Mindenki föláll! Mindenki föláll!” A többség valószínűleg nem „engedelmeskedett” (és ebben mutatkozik meg az ő „partnerségük”, hogy „vevők”), hiszen egy lélegzetvételnyi szünet után ezt mondja: „Vagy ülve marad, jól van!”

Amiben még újat hozott a Kex, az József Attilának, mint a hiány és önmeghatározás költőjének a könnyűzenébe való átültetése. Egy kísérlet, amelynek sikere nem másban mutatkozik meg, mint hogy ez a próbálkozás egy olyan folyamatot indított el a magyar pop-és rockzene vonulatában, amelynek hatásai és újító szándékai egyaránt megtalálhatóak a Kex-et kronológiailag szorosan követő időkben és napjainkban is. Repertoárjukban két József Attila vers szerepelt, a Tiszta szívvel és a Hetedik. Az előbbi tökéletes egésszé forrasztja a zenét és a verset. Az az újszerű jelenség az amatőr művészeti tevékenységben – hiszen a költészet megjelenésével már nem beszélhetünk pusztán könnyűzenéről –, amit ezzel a megoldással a Kex teremtett, a mai napig meghatározóvá vált a zenekarral kapcsolatos megítélésben.

De már a nyolcvanas években is fellelhetőek olyan fontos források, amelyek velük kapcsolatban éppen a József Attilával kapcsolatos újszerű élmény megteremtését hangsúlyozták. Mint például Temesi Ferenc, aki az Élet és Irodalom hasábjain emlékezik meg József Attiláról, és vele együtt a Kex-ről a magyar költészet napja alkalmából: „De ha jól emlékszem, a beat nemzedéknek, amelynek tagja vagyok, a «Tiszta szívvel» meg a «Hetedik» tetszett jobban. Mert azt zenésítette meg 1969-ben a Kex, az elpusztított, de el nem felejtett beatbanda. A «Nincsen apám, se anyám» gitárkísérettel sem tetszett az akkori horgelantaloknak. Másfél év után feloszlott az egyetlen kislemezig eljutott Kex.” Nemcsak a horgelantaloknak nem tetszett a gitárkíséret, hanem a Kex, és vele együtt Baksa sem tetszett az állambiztonságnak.

következő oldal 1 / 2