Sokáig riogatott a Horthy-fasizmus szelleme

A Horthy-korszak berendezkedése sem fasizmusnak, sem polgári demokráciának nem nevezhető, leginkább antidemokratikus, korlátozott parlamentarizmusként írható le – mondta el bevezető előadásában Romsics Ignác akadémikus a két világháború közötti Magyarország történetéről a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) rendezett történészkonferencián, ahol a korszak legújabb kutatási eredményeiről számoltak be.

"Horthy-fasizmus"?

Romsics Ignác kifejtette, hogy a Horthy-korszakról már a két világháború között megindult a vita, itt elég csak Weiss Istvánra, Erdei Ferenc 1943-as szárszói előadására vagy Szekfű Gyula Három nemzedék és ami utána következik című munkájára utalni. A második világháború utáni átmenet idején ugyan megindulhatott volna egy a korszak megítéléséről folyó szakmai diskurzus, de Magyarország szovjetizálása megakasztotta ezt a folyamatot (lásd az Andics Erzsébet-féle „Horthy-fasizmus). A nyugati tudományos körökben C.A. McCartney 1955-ben megjelent könyve kezdett elterjedni, de arra a magyarországi történetírás az abban foglalt nézetek miatt nem reflektált.

Először Laczkó Miklós a Történettudományi Intézetben 1969-ben rendezett műhelybeszélgetés vitaindítóján mondta el, hogy a Horthy-korszak nem volt fasiszta, de leszögezte, hogy nem tekinthető egyszerűen konzervatív autoriter rendszernek sem. Laczkó 1979-ben Moszkvában megismételte elméletét, nevezetesen hogy a két világháború közötti rendszer rendelkezett ugyan fasiszta jellegzetességekkel, de nem beszélhetünk fasiszta rendszerről. Ezzel a nézettel Nemes Dezső szállt szembe, amikor azt bizonygatta, hogy valamennyi kelet-európai rezsim fasiszta volt, míg Berecz János, a Központi Bizottság ideológiai és propagandaügyekkel foglalkozó titkára azt írta, hogy a fasiszta jelleg megkérdőjelezése megengedhetetlen.

Romsics Ignác szerint a nyolcvanas évek második felétől a korszak megítélésével foglalkozó diskurzus külföldön és belföldön is kikerült az érdeklődés homlokteréből. Széles körű szakmai konszenzus alakult ki – amely nézetet többek között Gergely Jenő, Ormos Mária, Pritz Pál és maga az előadó is osztotta – arról, hogy a két világháború közötti Magyarországon működött a parlament, létezett jobb- és baloldali ellenzék, de a rendszer egyes elemei úgy voltak kialakítva, hogy kormányváltásra ne legyen reális esélye az alternatívát kínáló politikai erőknek.

Püski Levente, a Debreceni Egyetem történésze előadásában kifejtette: az első világháború és a forradalmak után az 1920-as években Bethlen István miniszterelnöksége alatt konszolidálódó rendszer egyik alapvetése volt, hogy a stabilizációt az alulról jövő mozgalmak, pártok fenyegetik, amelyek tevékenysége akár polgárháborús állapotokhoz és az ország szétszakításához is vezethet.

Ennek megelőzéséért pedig egyfelől nagy hangsúlyt fektettek a jól működő, szakszerű, lojális és nemcsak a legfelső szinteken átpolitizált közigazgatás kialakítására, másfelől pedig az alulról jövő tömegmozgalmak korlátozására, a választási rendszer ennek megfelelő kialakítása, és az államfő, Horthy Miklós parlamentet gyengítő szerepének biztosítására. Ennek a hatalmi, uralmi szemléletnek az ára azonban a parlamenti váltógazdálkodás és a demokratizálódás elmaradása volt.

Genf volt Brüsszel

A hatvanas-hetvenes években írt munkák óta eltelt évtizedekben nem nagyon foglalkoztak a Horthy-korszak gazdaságpolitikájával, az államháztartás vizsgálatára pedig egyáltalán került sor – kezdte előadását Pogány Ágnes, a Corvinus Egyetem gazdaságtörténésze. Magyarország súlyos belső és külső egyensúlyhiánnyal küzdött a két világháború között, s ezen időszak alatt mindössze öt olyan év volt, amikor a magyar költségvetésnek többlete volt. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy az 1924-28 közötti öt szufficites év közül kettőben Magyarország szigorú nemzetközi pénzügyi ellenőrzés alatt állt, Genfben és Londonban is árgus szemekkel figyelték hazánk gazdaságpolitikáját – fejtette ki az előadó.

Az 1920 és 1924 közötti inflációs időszakban kimagaslóan nagy volt a deficit, s bár akkor ennek nem volt jelentősége, csak kétszer volt 3 százalék alatt a hiány. Az 1922-ben meghirdetett adóreform és a két évvel később hatályba lépő új vámtarifa kedvező lehetőségeket teremtett a kibontakozásra. Fontos azonban megjegyezni, hogy ebben az időszakban – nemzetközi összehasonlításban – rendkívül magas volt az adóelvonás mértéke Magyarországon. Ugyan 1925-től a kormány több adónem kulcsát mérsékelte, évről évre egyre nagyobb arányát központosította a nemzeti jövedelemnek.

1928-29-ig a bevételek folyamatosan nőttek, majd 1929-30 tájékán a szanálás óta először csökkentek a megtermelt javak, ráadásul a pénzügyi helyzet eltitkolása miatt megromlott a kapcsolat a kormány és London között. Különösen a MÁV termelt nagy hiányt, a legjelentősebb kiadást pedig a személyi ráfordítások tették ki, de a külföldi szakemberek a nagyvonalú nyugdíjpolitikát is bírálták. A pénzügyi fegyelmezetlenség – amely miatt 1929-ben újra hiány keletkezett a költségvetésben – a kortársaknak is feltűnt, a laza pénzügyi gazdálkodásért – amelynek egyik példája az anyagi háttér nélkül beindított közmunka volt –, pazarlásért pedig egyöntetűen a Bethlen-kormány elhibázott fiskális és monetáris politikáját, az adaptáció hiányát tették felelőssé.

Megszelidített sajtó

Horthy akkor volt hatalma csúcsán, amikor kivonult a napi politikai ügyek intézéséből – fejtette ki a sajtó és a hatalom viszonyát boncolgató előadásában Sipos Balázs (Eötvös Loránd Tudományegyetem). A korszak nyilvánossága tekintélyelvű nyilvánosság volt, a sajtó pedig nemcsak hogy nem támadhatta a vezért, hanem aktívan építette kultuszát, védve és építve Horthy tekintélyét. Ugyan az 1921 és 1938 közötti időszakban konszolidált sajtóviszonyokról beszélhetünk, ezekben az években több miniszterelnöki rendelettel módosították a sajtószabadságot. A cenzúrát ugyan 1921. december 10-én hatályon kívül helyezték, de megtartották az 1912: LXIII. tc. azon részét, amely felhatalmazta a Belügyminisztériumot, illetve az igazságügyi szerveket a sajtótermékek megjelenésének az engedélyezésére és terjesztésének megakadályozására.

A húszas években több mint 120 lap alapítási engedélyét tagadták meg. 1938-ban még 1934 időszaki lap létezett, de 1942-ben (a területgyarapodás ellenére) már csak 1379. Az indexre tett lapok 23 százaléka 1939-ben vagy később indult, ezek közül minden negyedik politikai lap volt, 31 százaléka pedig budapesti politikai lap. Ebben szerepe volt annak, hogy a célpont a szélsőjobbhoz köthető úgynevezett zsidósajtó volt. Mindezek ellenére – állítja Sipos Balázs – a sajtó sokszínű maradt, a kormány ugyanis engedte, hogy a különböző kultúrák (népi-urbánus) külön lappal rendelkezzenek. Nem volt azonban mindegy, hogy egy adott lap milyen körülmények között jelent meg: mert bár az ellenzéki (szociáldemokrata) Népszavát egyszer sem tiltották be, sok retorziót alkalmaztak ellene, az utcán például nem lehetett terjeszteni.

Az előadásában a magyar külpolitika két világháború közötti mozgásterét vizsgáló Zeidler Miklós (ELTE) szerint Magyarországnak a Népszövetség (Nemzetek Szövetsége) felállítása (1919) mögött meghúzódó eszme bár nem volt rokonszenves, a kormány mégis úgy látta, hogy ha kimaradunk, megfosztjuk magunktól azt a lehetőséget, hogy visszatérjünk az elismert államok táborába. S mivel a nemzetközi béke felett őrködő Népszövetség a status quo mellé állt, ez szembeállította a világháború győzteseit a világháború veszteseivel, ennek ellenére az első vesztes államok már 1920 őszén felvételt nyertek a világszervezetbe.

A magyar kormány bíztatónak találta a Népszövetség egyes cikkelyeit, melyek egybeestek hazánk külpolitikai céljaival – fogalmazott a történész. Különösen a 19. cikkely, amely lehetőséget adott a békeszerződések felülvizsgálatára, esetleg módosítására. A tagság ezentúl a határon túlra szorult magyar kisebbségek szempontjából is reményekkel kecsegtetett, annak ellenére, hogy a hazai közvélemény ellenezte a felvételt. Az erről szóló parlamenti vitában Apponyi Albert „pártatlan fórumnak” nevezte a Népszövetséget, amely „teljes egyenlőséget állapít meg” a tagok között – fejtette ki Zeidler Miklós.

Sokan azonban a belügyekbe való beavatkozástól féltek, kivált a népszövetségi kölcsönnel járó szigorú pénzügyi felügyeletet tartották elfogadhatatlannak. Mint arra az előadó rámutatott, a Népszövetség tanácsa magyar szempontból csak két ügyben hozott kedvező ítéletet (mindkettőt a román kormánnyal szemben). A harmincas évek második felében a Népszövetség kisebbségvédelmi rendszere működésképtelenné vált, de sokan azt is felrótták, hogy bár a Népszövetség genfi központjában foglalkoztatott 600 főből 2-3 magyar tisztviselő mindig akadt, velük szemben 15, a kisantant országából származó tag volt állandóan jelen, így kevéssé tudtuk a magyar érdekeket érvényesíteni.

Horthy és a zsidótörvények

Nem az 1938. évi volt az első zsidótörvény, hanem az 1920-ban elfogadott numerus clausus (XXV. törvénycikk), amely korlátozta a „magyarországi nemzetiségek és népfajok” tagjainak a felsőoktatásba való bejutást – fogalmazott Kovács M. Mária, a CEU oktatója. A kutató szerint máig tartja magát az a legenda, hogy a törvény nem tesz expicit utalást a zsidókra. Ez a kép hamis, hiszen a zsidókat ugyan valóban nem említették meg a főszövegben, ám a törvény végrehajtási utasításának lábjegyzetében külön nemzetiségnek tüntették fel őket. A korszakban precedenst teremtő jogfosztó törvény lényege az volt, hogy miként lehet közigazgatási rendelettel magasabb szintű jogokat felszámolni.

Mint arra az előadó rámutatott, Horthy nem tett különbséget a numerus clausus és a zsidótörvények között, az elsőt 20 százalékos, míg a második zsidó törvényt 6 százalékos numerus claususnak hívta. (az 1938. évi XV. törvénycikk kimondta: a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20%-a a zsidók maximális aránya, míg az egy évvel később hatálya lépő törvény 6 százalékban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban.) A numerus clausust – Teleki Pál intése ellenére – csak 1928-ban módosították, ekkor megsemmisítették a végrehajtási utasításban foglalt szabályt, így elvben helyreállt a jogegyenlőség. Ezzel ugyan eltörölték a nyílt kvótát, de a foglalkozási kvóta alapján 11 évig burkolt formájában érvényben maradt a diszkriminatív intézkedés – mondta el a kutató.