Varsó: a múltat végképp megismerni

2012. február 23. 17:59

Lengyelország előrébb tart hazánknál az átvilágítások terén, de több okuk is van a kutakodásra, hiszen sérelmeik időben is közelebb állnak - mondta el a Múlt-kornak Mitrovits Miklós történész.

Korábban

Bulgáriában a diplomaták állambiztonsági érintettségét vizsgálják, Szkopje a kollaboránsokat venné elő, a lettek elutasították az orosz nyelv hivatalossá tételét, míg az albán fővárosban, Tiranában jelenleg is megtekinthető az a kiállítás, amelyet az Enver Hodzsa-féle rémuralom bemutatásának szenteltek. Az egykori szovjet blokk országai – ki így, ki úgy – bő húsz évvel a kelet-közép-európai rendszerváltások után még mindig az elmúlt évtizedek örökségével próbálnak megbirkózni.

Lengyelország sokéves adósságát igyekszik törleszteni, amikor – bő két évtizeddel a rendszerváltás után, immár sokadszor – szembenéz kommunista múltjával. Erre azért is van égetően szükség, mert a lengyelek sokáig inkább szemet hunytak a folyamatos elnyomás és a túlkapások, a titkosszolgálat, de még a tömeggyilkosságok felett is. A társadalom felejtett, vagy legalábbis megpróbált felejteni, s élte tovább mindennapjait.

Újabb mérföldkövet jelentett, amikor a múlt hónapban egy lengyelországi bíróság úgy fogalmazott, hogy az 1981-ben életbe léptetett szükségállapot mögött "szervezett bűnözők" egy csoportja állt. „Annak érdekében, hogy megvédjük magunkat a jövőben más totalitárius rezsimektől, meg kell értenünk, hogyan működtek ezek a múltban” – nyilatkozta Lukasz Kaminski, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének igazgatója.

A múlttal való megbékélés évtizedek óta állandó téma a posztkommunista országokban. A Szovjetunió halálos öleléséből kiszabadult államok tapasztalatai most ráadásul globális értelmet nyernek, amikor a közel-keleti népek azért küzdenek nap mint nap, hogy lerázzák magukról a diktatúra igáját.

Lengyelországban több mint egy millióan voltak kíváncsiak Antoni Krauze Fekete Csütörtök című filmjére, amely az 1970-ben a kormánycsapatok által lemészárolt gdynia-i tüntetők történetét meséli el. Krauze-nak négy évtizedet kellett várnia arra, hogy a film elkészülhessen: először a kommunista cenzorok, majd a rendszerváltás utáni apátia jelentett leküzdhetetlennek tetsző akadályt. A film azonban tavaly igazi kasszasiker lett. „A kilencvenes évek elején az emberek azt gondolták, hogy nem lenne jó döntés visszamenni azokba az időkbe” – magyarázta a 72 éves rendező.

Lengyelország egészpályás letámadást indított a még élő egykori kommunista vezetők ellen. Kétéves börtönbüntetésre ítélték a hadiállapotot elrendelő Czeslaw Kiszczak belügyminisztert, de Wojciech Jaruzelski tábornok– aki ellen két per is folyik – romló egészségi állapota miatt végül nem került a vádlottak padjára.

A posztkommunisták visszatérésére hamarabb került sor Lengyelországban, mint hazánkban: 1993-ban a Demokrata Baloldali Szövetség győzni tudott a választásokon, amely esemény tovább hasította a társadalom szövetét, és ismét felszínre hozta a kérdést: borítsanak-e fátylat a múltra vagy inkább ismerjék meg azt.

„Vártam azt, hogy itt is lesz egy Nürnberg” – mondta el Tadeusz Pluzanski, akinek apját a kommunista titkosrendőrség kínozta meg. „Nem volt forradalom, minden ment tovább” – fejtette ki. Pluzanski októberben Fenevadak címen írt könyvet az eseményekről, s a műnek akkora sikere lett, hogy már a harmadik kiadás van a nyomdában. „A diktatúrák súlyos örökséget hagynak maguk után. Először senki nem akar velük foglalkozni” – kezdte okfejtését Antoni Dudek, a Nemzeti Emlékezet Intézet igazgatósági tagja. „Általában az új generáció lesz az, amely kényes kérdéseket kezd feltenni” – tette hozzá.

Az elszámoltatás természetszerűleg merült fel a kilencvenes évek legelején – mondta el a Múlt-kornak Mitrovits Miklós történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa, aki felidézte: a rendszerváltozás turbulens éveiben komplett ügynöklista is készült Lengyelországban, de a Lech Walesa asztalán landoló irategyüttes végül nem került nyilvánosságra – valószínűleg azért, mert ebben voltak terhelő adatok a köztársasági elnök személyére is. A közzétételt érthető módon a posztkommunista kormány sem erőltette, Jerzy Buzek 1997-es hatalomra kerülésével azonban új lendületet kapott a lusztrációs folyamat.

A már említett Nemzeti Emlékezet Intézete 1998-ban alakult meg. Kitüntetett szerepét jelzi, hogy itt őrzik az állambiztonsági iratokat, saját ügyésszel és erős jogosítványokkal rendelkezik, de ha egy kinevezendő közszemélyről kideríti, hogy múltját komoly bűnök terhelik, megállapításának akkor sincs jogvesztő hatálya. Mitrovits Miklós szerint az intézet igen komoly munkát végez: rengeteg forrást közölnek, sok konferenciát rendeznek, de – mivel egyértelműen a jobboldalhoz kötődik – állandó politikai csatározások terepe is.

Jaruzelski (balra) és Walesa történelmi kézfogása

A történész szerint a lengyel társadalmat sem rengeti már meg egy-egy leleplezés. A többség viszont örülne, ha elítélő határozat születne a Jaruzelski ellen indított két per valamelyikében. Szerinte a lengyelek előbbre tartanak hazánknál az elszámoltatást illetően, de több okuk is van arra, hogy a múltban vájkáljanak: az 1970-es és 1981-es véres események főkolomposai ugyanis még mindig élnek.