Mit kezdenek hőseikkel a visegrádiak?

2012. február 7. 15:04

Bűnbakkeresés, ellenséges szekértáborok, átpolitizált történelem - ez az utóbbi bő húsz év gyorsmérlege magyar szempontból a 20. századi történelmi személyiségek megítélését illetően. De hogyan látják saját történelmüket és hőseiket a csehek, a szlovákok és a lengyelek? Erre kerestük a választ.

Korábban

Nem ismerjük egymás történelmét

A visegrádi országokban élők körében végzett friss felmérés több tanulsággal is szolgált a térség népeinek történelmi ismereteivel kapcsolatban. Az egyik például az, hogy a történelmi és földrajzi közelség ellenére a lengyelek több mint 70 százaléka nem tudott megnevezni egyetlen híres cseh, és – ami talán nekünk, magyaroknak elsőre még megdöbbentőbb lehet – több mint 90 százalékuk egyetlen híres magyar embert sem, de hasonló a helyzet a többi visegrádi országban is. A legtöbbet a csehek és szlovákok tudnak egymásról, ami viszont nem meglepő, hiszen sokáig közös államban éltek.

A visegrádi négyek egész területén a legnépszerűbb és legismertebb személyiség a néhai II. János Pál pápa (1920-2005). A magyarok számára a harmadik legismertebb lengyel Bem József tábornok, akiről viszont sok lengyel azt gondolja, hogy magyar volt. De a lengyelek a magyarokat még így is jobban ismerik, mint szlovák szomszédaikat: 94 százalékuk nem tudott megnevezni egyetlen híres szlovák személyiséget sem. A lengyelek a legbüszkébbek történelmükre, utánuk következnek a csehek, a magyarok, legvégül pedig a szlovákok. A legnagyobb megbecsüléssel mind a négy ország lakói a régi idők hőseire – hadvezérekre, királyokra, szabadságharcosokra – tekintenek, ebben a panteonban kevés hely marad a jelenkor politikusai számára.

Karol Józef Wojtyła, a későbbi II. János Pál pápa

A lengyelek a híres kortárs személyiségek közül leginkább a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom alapítójára, Lech Walesára büszkék, de a volt államfő sok negatív érzelmet is ébreszt körükben. A csehek elsősorban a néhai Václav Havelre néznek fel, de a dobogóra felfért nemzeti hősöket az ő esetükben is a régebbi századokban kell keresnünk. A szlovákok Alexander Dubcekre büszkék, míg a magyarokat csaknem kizárólag az elmúlt századok hősei vagy a politikán kívüli személyiségek töltik el büszkeséggel.

Arra a kérdésre, hogy kit szégyellnek a leginkább, a csehek első helyen Klement Gottwald kommunista politikust említették, a szlovákok pedig Jozef Tisót, a második világháború idején létező szlovák állam vezetőjét. A magyarok leginkább a két világháború között, illetve a második világháború alatt politizáló fasiszta politikusaikat vetik meg, de "előkelő" helyen van Kádár János is. A lengyelek számára a leginkább szégyellt személyiség a ma is aktívan politizáló Jaroslaw Kaczynski, az ellenzéki Jog és Igazságosság párt elnöke, akit olyan kommunista politikusok követnek, mint Boleslaw Bierut, Wladyslaw Gomulka vagy Jaruzelski tábornok.

Történelem nélküli csehek

Hamberger Judit úgy látja, hogy a régió országait tekintve a csehek tisztelik a legkevésbé a hőseiket. A Magyar Külügyi Intézet (MKI) tudományos főmunkatársa egy az Európai Uniós csatlakozás idején készített felmérésre utal, amelyben a csehek – akik a csehszlovák állam megalakításában főszerepet játszó államférfiak mellett a huszitizmus és a nemzeti mozgalmak képviselőit tartják a legnagyobbra – még az olyan történelmi nagyságok megítélésében sem voltak képesek egységes álláspontra jutni, mint Szent Vencel, Husz János vagy éppen Nepomuki Szent János. A kutató erre egy közelmúltbeli példát is citált, jelesül azt, amikor az ország uniós elnökségének idején a cseh kultúra fenegyereke, David Cerny csúfot űzött a Prágában látható Szent Vencel-szoborból, miközben állítása szerint csak új értelmet akart adni a cseh nemzettudatot megtestesítő köztéri alkotásnak.

Tomáš Garrigue Masaryk, Csehszlovákia egyik alapítója

Hamberger Judit szerint intő jel volt az is, amikor az egyik közelmúltbeli felmérésen a „ki a legnagyobb cseh történelmi személyiség?” kérdésre a válaszadók elsöprő többsége egy kitalált személyt, a cseh humor egyik szocializmus kori alakját nevezte meg. Arra a kérdésre, hogy mire vezethető vissza a csehek sajátos történelmi szemlélete, a kutató azt válaszolta: 1620 után lényegében megszűnt a cseh történelem. A csehek a fehérhegyi csata elvesztése után nem érezték maguknak azt az államot, ahol éltek, amely állapot egészen 1918-ig, a Csehszlovák Köztársaság kikiáltásáig fennállt. S mivel korábban „nem vették komolyan az államot”, ez az ellenséges attitűd az állami vezetők megítélésére is átragadt – mondta el a Múlt-kornak Hamberger Judit, hozzátéve: az ellenszenv a korban közelebb állókra fokozottabban igaz, s egyfajta tudathasadásos jelenséggel magyarázható az, ami a közelmúltban elhunyt Havellel történik. „Amíg élt, szinte beletaposták a földbe, most pedig egyből repülőteret akarnak róla elnevezni” – így a kutató.

Demmel József történész egy korábbi felmérésre hívta a figyelmet, amelyben a megkérdezettek szinte a szlovák történelem összes nagy alakját felsorolták, írókat, politikusokat, művészeket, katolikus és evangélikus egyházi személyeket egyaránt. A legnagyobb tiszteletnek örvendő 19. századi politikusról, Ludovit Stúrról nemrégiben monográfiát író történész egy érdekes párhuzamra mutatott rá: míg Magyarországon szinte vallásos tisztelettel beszélnek az 1849-ben kivégzett aradi vértanúkról, addig Szlovákiában igen keveset tudnak a szlovák nemzeti törekvések fordulópontjának számító események mártírjairól. Az „utca embere” gyakorlatilag egyetlen hősi halottat sem tudna megnevezni a korból – fogalmazott a történész.

Jozef Tisó

Szlovákiára is igaz, hogy a 20. századi politikusok megítélése finoman szólva is vegyes – így Demmel József. Feltűnő azonban, hogy az északi szomszédaink körében legnagyobb ellenszenvet kiváltó politikus, Jozef Tisó megítélése korántsem annyira negatív, mint például a magyarországi szélsőséges példa, Szálasi Ferenc esetében. A mai napig vaskos, Tisót inkább pozitívan értékelő könyvek jelennek meg a Szlovák Köztársaság első elnökéről, igaz, e művek szerzőinek szakmai kompetenciáit nem mindenki ismeri el – fejtette ki a Múlt-kornak nyilatkozó Demmel József.

Bűnbakkereső magyarok

Igen kényes kérdés a politikai vezetők megítélése Lengyelországban – hangsúlyozta Cséby Géza, aki szerint ez ugyanúgy érvényes a szabad Lengyelország megteremtőjének tartott Józef Pilsudzki marshallra, mint az ugyanebbe a kategóriába sorolható lengyel származású pápára, II. János Pálra. A több magyar-lengyel kulturális eseményben is aktív szerepet vállaló író-költő kérdésünkre kifejtette: a vallásilag egységes Lengyelországban – az ország lakosságának 95 százaléka katolikus – a leginkább köztiszteletben álló történelmi személyiségek általában egyházi vezetőkkel (Skorupka atya, Popieluszko) esnek egybe. Cséby Géza szerint a történelmi példaképek tisztelete segítette át a lengyeleket a nehéz időkben, ez adott erőt, egységet nekik, s töltötte el őket a hazafiasság magasztos érzésével.

Kádár János vadászat közben (Fortepan)

A több lengyel szerző művét magyar nyelvre átültető műfordító kiemelte: alig van arra példa, hogy a lengyelek megbocsátanának az árulóknak. A második világháborúban megszállóként jelen levő külföldi hatalmak mellett például ugyanúgy elutasítják a lengyel kollaboránsok rehabilitását, de nem ismernek kegyelmet az utolsó lengyel király, II. Poniatowski Szaniszló Ágost életútjával kapcsolatban sem, akit végül lemondattak a Lengyelország területén osztozkodó (Ausztria, Oroszország, Poroszország) hatalmak.

A politika szolgálatába állított történelem káros gyakorlatára figyelmeztet Katona Csaba. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos munkatársa szerint abban már nincs érdemi vita, hogy Rákóczi, Kinizsi Pál, Mátyás vagy Szent István király pozitív hős volt-e, csak a korban közelebb állók megítélésében van számottevő eltérés. A két, egymással szemben álló szekértáborok képviselői például nem csak hogy nem tudnak megegyezni abban, hogy mi volt Károlyi Mihály és Tisza István erénye és hibája, de egyenesen a másik oldal hősének diabolizálására tesznek kísérletet. Ez ma egyértelműen érzelmi kérdés, s legalább 2-300 évnek kell eltelnie, mire mindkét miniszterelnök elfoglalhatja helyét a panteonban. De – húzta alá Katona Csaba – az egyértelmű kategorizálás sem szerencsés, hiszen idővel újabb és újabb adatok kerülhetnek elő, amik árnyalják az adott történelmi alakról kialakult – kanonizált – képet.

Rákosi elvtárs válogat

Katona Csaba szerint elsősorban az különbözteti meg hazánkat Csehországtól és Szlovákiától, hogy ott 1990 után kedvezőbben alakult a közös állam (majd a szétválás után a két ország) sorsa. Prága és Pozsony is könnyebben megbékélt a múltjával, míg nálunk sokkal nagyobb teret nyert a bűnbakkeresés, ami azóta is folyik – fejtette ki a történész.