20 éve omlott össze a Szovjetunió

Húsz éve, 1991. december 8-án Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország vezetői közleményben tudatták a világgal, hogy "a Szovjetunió mint a nemzetközi jog alanya és mint geopolitikai realitás többé nem létezik", egyben háromoldalú egyezményt írtak alá közös államszövetségük, a Független Államok Közösségének (FÁK) megalakításáról.

A Szovjetunió végnapjai

A Szovjetunió 1922. december 30-án jött létre, amikor az I. szovjetkongresszus jóváhagyta a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakításáról szóló nyilatkozatot és szerződést. Az alapítók az Oroszországi Föderáció, Ukrajna és Belorusszia, továbbá a Grúz, az Azerbajdzsán és az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaságokból álló Kaukázusontúli Föderáció voltak.

1936-ra a közép-ázsiai köztársaságok önállósulásával, valamint a Kaukázusontúli Föderáció megszűntével az államszövetség 11 tagú lett. A szovjet-finn háború után, 1940 márciusában megalakult Karél-Finn SZSZK lett a 12. szovjet tagköztársaság, majd ugyanezen év nyarán a Szovjetunió megszerezte a három balti állam és a Besszarábia feletti fennhatóságot. Ez utóbbi Moldavai SZSZK néven egyesült az addig Ukrajnához tartozó Moldavai Autonóm Köztársasággal, s így alakult ki az államszövetség 16-os létszáma, ami 15-re csökkent, amikor 1956-ban a szovjet Legfelsőbb Tanács a Karél-Finn SZSZK-t Karél Autonóm Köztársaságként az Oroszországi Föderációhoz csatolta. A végleges berendezkedés többszöri átszervezés nyomán 1961-re alakult ki, ekkor a Szovjetunió 15 szövetséges köztársaságból, 20 autonóm köztársaságból, 7 autonóm területből és 10 nemzetiségi körzetből állt.

Az 1991-ben hatvankilencedik évét számláló birodalom összeomlása évek óta érlelődött. A 80-as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmusnak hirdetett társadalmi formáció kimerítette tartalékait, a gazdasági pangás, a hiánygazdálkodáson alapuló, tervutasításos gazdaságpolitika előbb-utóbb társadalmi kataklizmába torkollik. A rendszer társadalmi-gazdasági-politikai alapjainak megreformálására Mihail Gorbacsov tett utolsó kísérletet a peresztrojkának nevezett nagyszabású programjával. Ez azonban - miként az 1991. augusztusi puccskísérlet és annak következményei megmutatták - a konzervatív erőknek túl soknak, a reformokat és a nemzeti megújulást követelőknek viszont túl kevésnek bizonyult, miközben az államszövetséget véres etnikai konfliktusok rázták meg.

Végeredményben Gorbacsov az átmenetet jelentette, előkészítette a terepet a váltáshoz, olyan folyamatokat indított el, amelyek aztán őt magát is félrelökték az útból. 1989-1991 között a szövetségi köztársaságok, valamint a kebelükben működő autonóm egységek sorra szuverenitási nyilatkozatokat tettek a nagyobb politikai-gazdasági önállóság kiépítésének igényével. 1991 augusztusa előtt többen függetlenségüket is deklarálták, ám a moszkvai központ a leghatározottabban fellépett a kiválási törekvésekkel szemben, nem riadva vissza sem a gazdasági nyomástól, sem a nyílt katonai erőszaktól.

1991. március 17-én a Szovjetunióban népszavazást rendeztek a föderáció jövőjéről. A 185 millió választópolgárból mintegy 147 millióan járultak az urnákhoz, s 76,4 százalékuk a szövetség fenntartása mellett, 22 százalékuk pedig ellene foglalt állást. Hat tagköztársaság: Észtország, Lettország, Litvánia, Örményország, Grúzia és Moldova bojkottálta az össz-szövetségi referendumot. (Litvániában 1991. februárban, Lettországban és Észtországban márciusban a szavazók túlnyomó többsége népszavazáson a függetlenség mellett döntött, s így cselekedett az év áprilisában a grúz parlament is.)

Az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet után a helyzet gyökeresen megváltozott. Gorbacsov szovjet államfő - megmentője, Borisz Jelcin orosz elnök jóvoltából - ideig-óráig visszatérhetett ugyan a hatalomba, de szembe kellett néznie a megmásíthatatlan ténnyel: a központ (és vele az államfő) meghatározó szerepe a köztársaságokkal szemben végleg a múlté lett. Az elszakadásokat többé nem lehetett meggátolni, miként azt sem, hogy az egyes tagállamok (sőt a köztársaságok autonóm alakulatai) sorra kinyilvánítsák függetlenségüket.

A központi hatalom még megkísérelte menteni a menthetőt: 1991. szeptember elején a szovjet szuperparlament, a népi küldöttek rendkívüli kongresszusa jóváhagyta a Szuverén Államok Szövetsége nevű alakulat létrehozásának tervezetét (immár a szovjet jelző nélkül). A szovjet birodalmi alapokon történő újjászerveződést azonban épp a legnagyobbak torpedózták meg, az a három szláv állam, amely a Szovjetunió lakosságának háromnegyedét képviselte, ennél is nagyobb arányú gazdasági és katonai súllyal.

Borisz Jelcin orosz és Leonyid Kravcsuk ukrán államfő, valamint Sztanyiszlav Suskevics fehérorosz parlamenti elnök 1991. december 8-án a fehéroroszországi Breszt mellett, a Belovezsszkaja Puscsának nevezett vadregényes erdőség közepén, a viszkuli pártrezidencián találkozott. Tárgyalásaik alapvetése az volt, hogy zsákutcába jutottak a szovjet tagköztársaságok között az új szövetségi szerződésről folytatott egyeztetések, s aktuálissá vált e köztársaságoknak a Szovjetunióból való kiválása. Leszögezték, hogy a Szovjetunió nem életképes többé, s elhatározták, hogy a helyébe - minszki koordinációs központtal - egy hármas szövetséget hoznak létre, amelyhez bármely volt szovjetköztársaság vagy más állam csatlakozhat, ha elfogadja annak alapelveit.

Nem telt bele két hét, s ez bekövetkezett: 1991. december 21-én a kazahsztáni fővárosban, Alma-Atában (ma: Almati) négy kivételével az összes volt szovjet tagköztársaság csatlakozott a Független Államok Közösségéhez (Szodruzsesztvo Nyezaviszimih Goszudarsztv), abban reménykedve, hogy e lazább, konföderatív tömörülés megkönnyíti a posztszovjet korszakba való átmenetet, csökkenti az önálló állami léttel járó kezdeti megpróbáltatásokat. (A három balti ország eleve elzárkózott az államszövetség bármely formájától, Grúzia pedig megfigyelői minőségben kapcsolódott a FÁK-hoz, s csak 1993. október 23-án lett tagállam.)

A bomlást Mihail Gorbacsov december 25-i televíziós beszéde tetőzte be. A szovjet államfő bejelentette: "A kialakult helyzet és a Független Államok Közösségének megalakulása miatt lemondok a szövetségi elnöki posztról. E lépésemet elvi okokból teszem." Gorbacsov hangoztatta meggyőződését, hogy az új államalakulattal kapcsolatban külön ki kellett volna kérni a nép véleményét, de ezzel együtt megígérte: mindent megtesz, hogy az Alma-Atában elfogadott egyezmények meghozzák a valódi egyetértést a társadalomban s megkönnyítsék a válságból kivezető utat és reformokat.

Élet a Szovjetunió után

A létrehozása óta eltelt két évtizedben kiépült a Független Államok Közösségének működési kerete, melynek alapjait az 1993. január 22-én elfogadott alapokmány rögzítette. Ez kimondta, hogy a résztvevők, mint a nemzetközi jog független és egyenrangú alanyai hozták létre szövetségüket, elismerve és tiszteletben tartva egymás szuverenitását, területi épségét, "a meglévő határok sérthetetlenségét", továbbá azt, hogy az államközösség a tagállamok közötti barátság, jó szomszédság, megértés és együttműködés erősítését és továbbfejlesztését szolgálja.

Az okmány szerint a Független Államok Közössége nem állam, nincs nemzetek feletti hatalma, sem központi irányító szervei, hanem konzultatív testületek (mint az Államfők Tanácsa, a Kormányfők Tanácsa vagy az egyes miniszteri szakbizottságok) hoznak határozatokat a közösséget érintő kérdésekben. A megállapodások konszenzussal születnek, s a ratifikációs folyamat befejeztével lépnek életbe. Az egyes köztársaságok megjegyzései, kiegészítő feltételei és módosításai alapján dolgozzák ki az együttműködést szabályozó dokumentumokat, s a megállapodások csak az aláírók számára kötelezőek. Az államközösség adminisztratív ügyeit, a tanácskozások előkészítését a koordinációs központként működő Végrehajtó Bizottság végzi minszki székhellyel.

A FÁK-on belüli együttműködés az évek során számos területre kiterjedt. 1992-re hat állam megvetette egy kollektív biztonsági rendszer alapjait, amely 2002-re lényegében a FÁK-on belüli katonai-politikai szövetséggé alakult. Létrejött a FÁK Parlamenti Közgyűlése, Államközi Gazdasági Bizottsága, Gazdasági Bírósága és Államközi Bankja, a válságövezetekben közös békefenntartó erők igyekeznek gátat vetni a konfrontációknak. Közös intézmények, szervezetek, megállapodások szép számmal születtek, ám a legnagyobb probléma máig a hatékonyság: az elfogadott határozatok jó része vagy nem ment át a gyakorlatba, vagy elvesztette időszerűségét, s eleve csak az elfogadókat kötelezte.

Pozitív jellege ellenére az önkéntesség és a konszenzus gyengíti is a rendszert, jelzik ezt a FÁK-tagsággal kapcsolatos változások is. Amikor valamilyen konfrontáció vagy áthidalhatatlannak tűnő probléma üti fel a fejét, az adott állam meglebegteti kilépését a szövetségből vagy meg is teszi azt. Az alapító Azerbajdzsán 1992-1993-ban szüneteltette tagságát, Türkmenisztán 2005 augusztusa óta csak megfigyelőként van jelen, Grúzia pedig az Oroszországgal 2008-ban vívott fegyveres konfliktusát követően kilépett a tömörülésből. Ukrajna a mai napig nem ratifikálta a FÁK alapokmányát, akárcsak Türkmenisztán.

A Független Államok Közösségén belül napjainkra több regionális integráció is létrejött, mely a benne résztvevők szorosabb összefogását szolgálja. A kétoldalú integráció területén a legelőrehaladottabb stádiumba az orosz-fehérorosz unió került, bár az utóbbi években ez a folyamat lelassult. Többoldalú integrációs szerveződésként jött létre a közép-ázsiai térség volt szovjet államainak együttműködése, a Közép-ázsiai Gazdasági Közösség, továbbá a grúz-ukrán-üzbég-azerbajdzsán-moldovai tengely (GUUAM), valamint az Eurázsiai Gazdasági Közösség (JevrAzESZ), a fehérorosz-orosz-kazah-kirgiz-tádzsik ötös integráció.