7 végzetes pillanat

Nagy ugrás visszafelé

2011. augusztus 22. 08:57

Meg se közelíti a hetek óta tomboló kelet-afrikai éhínség mértéke a történelem legnagyobb humanitárius katasztrófájáét, amelyhez a sorozatos természeti katasztrófák mellett az erőltetett iparosítás és a mezőgazdaság kollektivizálása járult hozzá. A Mao-féle Nagy Ugrás áldozatainak száma akár a 45 milliót is elérheti. Kína hallgat, s inkább szeretné kitörölni történelméből a három (egyes elméletek szerint négy) tragikus évet.


A kínai statisztikák szerint 15 millióan lelték halálukat az 1958-1961 között zajló éhínségben, míg a nem hivatalos becslések 20 és 43 millió közé teszik a számot. A helyszínen tíz éven át információkat és bizonyítékokat gyűjtő Csang Jiseng, a Hszinhua hírügynökség egykori munkatársa 36 millióra becsülte az áldozatok számát, de a kínai levéltárakba bebocsátást nyerő történész, Frank Dikötter 45 millióval számolt – amihez természetesen még azt is hozzá kell venni, hogy legalább ennyi – minimum 30 millió – gyermek nem jött világra, mivel a házasságkötések kitolásával a gyermekvállalás tervezett időpontja is módosult.

A nyolcvanas évekig az volt a hivatalos kínai álláspont, hogy a három éven át tartó éhínség leginkább a sorozatos természeti katasztrófáknak tudható be, igaz, ehhez némi tervezési hiba is párosult – ezt sugallja a korszak hivatalos elnevezése is. (A természeti katasztrófák három éve) A külföldi kutatók ezzel szemben azt állítják, hogy elsősorban a Nagy Ugrással kapcsolatos intézményi és politikai változások járultak hozzá a példátlan humanitárius katasztrófához.

A Mao Ce-tung által meghirdetett ötéves terv idején a mezőgazdaságot kollektivizálták, a magánparcellákon folyó földművelést pedig szigorúan megtiltották. A vas- és acélgyártás soha nem látott méreteket öltött, a pártvezetés ugyanis ebben látta a gazdasági fejlődés motorját. Több tízmillió parasztot tereltek be erőszakkal az iparba, a mezőgazdasági termelés több helyen gyakorlatilag leállt. A Nagy Ugrás nem titkolt célja az volt, hogy Kína lehetőleg minél hamarabb, néhány év leforgása alatt behozza a világ többi részével szembeni lemaradását – olyan területeken is, ahol más helyen ehhez akár több évszázadra volt szükség.

„Csinjangban az emberek gyakorlatilag a gabonatárak ajtaja előtt haltak éhen. Miközben haldokoltak, a következőt kiáltották: ’Kommunisták, Mao, mentsetek meg minket’. Ha a henani és a hebei csűröket megnyitották volna, talán senki nem hal meg. Sorra pusztultak el az emberek, a pártvezetés pedig egyáltalán nem gondolt arra, hogy meg kellene őket menteni” – írta 2008-ban Jiseng.

A kollektivizálás mellett a kormány számos olyan rendeletet hozott, amely nyomorba döntötte az embereket. Ezek jórészt az ukrán Trofim Lisenko áltudományos módszerén alapultak: az egyik ilyen szerint fel kell hagyni az ültetéssel, mivel a magoncok sűrűsége miatt előbb megtriplázódik, majd újra megduplázódik a hozam. A másik iránymutatás pedig arra bíztatta a parasztokat, hogy mélyen, 1-2 méteren végezzenek szántást, hiszen ott a legtermékenyebb a föld, a növény pedig erős gyökeret ereszt.

A mezőgazdasági módszerek kudarcát a természeti katasztrófák tetőzték be. 1959 júliusában a Sárga-folyó (Huang He) kiöntött, s teljesen elárasztotta Kínai keleti tartományait – csak ez 2 millió halálos áldozattal járt. Egy év múlva már a mezőgazdasági földterületek kétharmada egyáltalán nem kapott csapadékot. Az elhibázott gazdaságpolitika és az elemek csapása következtében 1959-ben 15 százalékkal esett vissza a gabonatermés; 1960-ban ez a két évvel korábbi szinttel összehasonlítva már 70 százalék volt, ami azért járt beláthatatlan következményekkel, mert a gabona biztosította a táplálék 80 százalékát. Az 1984-es kínai statisztikai évkönyv szerint két év alatt hetven millió tonnával zuhant a gabonatermelés, míg a lakosság száma az 1959-es 671-ről 658 millióra apadt. A kínai propaganda természetesen dicshimnuszokat zengett a kommunák sikeréről, amikor minden évben rekordtermelésről számolt be. Ennek valójában az ellenkezője következett be, s 1959-re már minden harmadik tartományban éhínség tombolt.

A kínai kormány akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor nem vallotta be a humanitárius katasztrófa tényét, és nem fordult külföldi segélyhez. Három évre volt szükség (Kína 1961-ben kezdett gabonát importálni), mire az első lépések megszülettek, de addig Peking hibát hibára halmozott: teljesen felszámolta a háztáji gazdálkodást (néhol még a főzésre alkalmas eszközöket is rekvirálta), tovább erőltette a kollektivizálást, s nem állította le az élelmiszerexportot – ez a Nobel-díjas indiai közgazdász, Amartya Sen szerint az alattvalók elidegenítésének par excellence példája: az uralkodók ugyanis sohasem éheznek.

Eltérő számok láttak napvilágot a halálos áldozatok számáról a nyugati kutatók között. Az első amerikai becslések még 16,5 és 23 millió közé tették a három év alatt elhunytak számát. Patricia Buckley Ebrey 20-40 millióban határozta meg az áldozatokat, Li Csengruj, a kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal egykori vezetője 22 millióval számol, ami Ansley J. Coale és Csiang Zsenghua metódusán alapul. A korábban már említett Csang Jiseng 36 millió áldozatról beszél, míg Frank Dikötter szerint nem elképzelhetetlen a 45 millió sem – derül ki a helyi és tartományi pártiratok összegzéséből. A dokumentumokhoz való hozzáférést azonban sokan vitatják.

A legnagyobb visszhangot kétségkívül az idén egy komoly tudományas díjat bezsebelő Dikötter munkája kapta, amely Mao's Great Famine: The History of China's Most Devastating Catastrophe, 1958–62 címmel tavaly látott napvilágot. Ebben a szerző azt állítja, hogy az éhínség valójában nem három, hanem négy évig tartott, legfőbb okát pedig a központból érkező iránymutatásokban kell keresni. A pártvezetés ráadásul tudta, hogy a lakosság éhezik, Mao például a következőt mondta 1959-ben Sanghajban: „Jobb, ha hagyjuk, hogy a népesség fele elpusztuljon, legalább a másik fele jól lakik”.

A túlélés érdekében a kínaiak mindent elkövettek: loptak, csaltak, fosztogattak, árukat csempésztek, de fegyveres rajtaütésekről is érkeztek hírek, amely során vonatokat és gabonacsűröket támadtak meg, sőt, nem volt ritka a kannibalizmus sem. Dikötter szerint ráadásul legalább 2-3 millióra tehető azok száma, akik a politikai elnyomás (kínzás, kivégzés) áldozatául estek.

Dikötter Mao mellett a politikai vezetés többi magas rangú tagját is hibáztatja az éhínség eszkalálódása miatt. Számításai szerint a vidéki házak 30-40 százalékát rombolták le – vagy az infrastruktúraépítés, vagy egyszerűen politikai okokból. Néhány tartományban ráadásul az erdők 50 százalékát kivágták, ami az ökológiai rendszer teljes felborulásához vezetett.

Kína továbbra is vonakodik szembenézni múltjával, jól bizonyítja ezt a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 60. évfordulóján tartott 2009-es pekingi megemlékezés is. Az ünnep alkalmából közzétett hosszú kronológiából teljesen eltűnt az 1958-62. évi nagy ugrás; az öt drámai évből csupán egyetlen eseményt tart említésre méltónak a lajstrom: a tibetiek leverését.

2018. tél: 7 végzetes pillanat
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!