Háborúban elnyert függetlenség: Szlovénia és Horvátország önállósulása

Húsz éve, 1991. június 25-én két jugoszláv tagköztársaság, Szlovénia és Horvátország parlamentje elfogadta a szuverenitásáról és függetlenségéről szóló nyilatkozatot, s ezzel megkezdődött a jugoszláv föderáció alkotóelemeire hullása.

Egy sosemvolt föderáció bukása

Az első világháború után létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (1929-től Jugoszlávia) kezdettől fogva jelen voltak a nemzetiségi ellentétek. Az 1941-44-es német megszállás során Joszip Broz Titónak, a partizánok vezérének sikerült egyesítenie a délszláv nemzetiségeket az ellenállási harcban, majd az 1945 novemberében kikiáltott Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot (1963-tól Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságot) hat tagállam alkotta: Szerbia (az autonómiát élvező Vajdasággal és Koszovóval), Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, valamint Montenegró (Crna Gora). A kelet-európai szocialista országok közül Jugoszláviának különleges megítélést biztosított, hogy nem állt erős szovjet befolyás alatt, s a szovjet úttól eltérő, ún. önigazgató szocialista rendszert épített ki.

Tito 1980-ban bekövetkezett halála után a vezetést kollektív államfői testület vette át. A köztársaságoknak szinte korlátlan politikai autonómiát biztosító decentralizáció miatt egyre kevésbé érvényesült a központi akarat, s az ország egyre mélyebben süllyedt a gazdasági válságba. A szerb politika irányát 1986 után a nacionalista húrokat pengető Slobodan Milosevic határozta meg, aki fő céljának a koszovói "albán nacionalizmus" elleni küzdelmet és Nagy-Szerbia megteremtését tekintette.

A törésvonalak 1988 végére egyre mélyültek: a szlovén és a horvát köztársasági parlament elutasítása miatt a szövetségi törvényhozás addig példátlan módon nem fogadta el az 1989-es költségvetést. Horvátország és Szlovénia a politikai pluralizmusban, a demokrácia kiszélesítésében és a radikális, piacorientált reformokban látta a kiutat a válságból, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) viszont 1990. januári rendkívüli kongresszusáig mereven elvetette a többpártrendszert.

A tagállamok közül elsőként a legfejlettebb köztársaságban, Szlovéniában kezdődtek meg a piacgazdaság bevezetését célzó reformok, a privatizáció és a demokratizálódás. A belgrádi vezetés, hogy megleckéztesse a szlovéneket, 1988 nyarán hadititkok kiszivárogtatásának vádjával perbe fogta a Mladina című liberális lap újságíróit, az akció azonban visszájára sült el: Ljubljanában több tízezren tüntettek a koncepciós per ellen. 1989 elejétől sorra alakultak a szlovéniai ellenzéki szervezetek, a szlovén kommunisták felvetették kiválásukat a JKSZ-ből, s megjelent Jugoszlávia első ellenzéki sajtóterméke, a Szlovén Demokrata Szövetség lapja.

A szlovén parlament 1989 szeptemberében alkotmánymódosítással a köztársasági törvényeket a szövetségiek fölé helyezte, deklarálta Szlovénia szuverenitását és jogát a jugoszláv föderációból való kilépésre, s december 7-én megalakult az ellenzéki szervezeteket tömörítő Szlovén Demokratikus Ellenzék (DEMOS). 1990 januárjában a Szlovén KSZ kilépett a JKSZ-ből, felvette a Demokratikus Megújulás Pártja (ZKS) nevet, márciusban pedig az alkotmány módosításával a köztársaság elnevezése Szlovén Köztársaság lett.

A szlovéniai demokratikus jogállam megteremtésén nagyot lendítettek az első szabad, demokratikus és többpárti választások, amelyeket 1990. április 8-án és 22-én tartottak. 17 párt jelöltjei mérették meg magukat, s a parlamenti helyek abszolút többségét (55 százalék) a független szlovén állam megteremtésével kampányoló jobbközép ellenzéki koalíció, a DEMOS szerezte meg. Az egyidejűleg megrendezett elnökválasztás győztese Milan Kucan, a Demokratikus Reformpárt (a Demokratikus Megújulás Pártjaként alakult volt kommunista párt) jelöltje lett. Május közepén megalakult Lojze Peterle vezetésével az új kormány, amely a konföderatív jugoszláv állam megteremtését tűzte ki céljául.

1990. július 2-án az új ljubljanai parlament deklarálta Szlovénia teljes állami szuverenitását, majd októberben a köztársaság új alkotmányával ellentétesnek nyilvánított harminc szövetségi törvényt. Az 1990. december 23-i népszavazáson a választásra jogosultak 88 százaléka Szlovénia függetlensége mellett foglalt állást. 1991 februárjában a szlovén parlament megszavazta azt az alkotmánymódosítást, amelynek alapján Szlovénia átvette a jugoszláv államszövetségre ruházott állami jogokat, s döntött a Jugoszláviától történő elválásról is. A parlament 1991 májusában újabb alkotmánymódosítást hajtott végre, amely szerint a szlovén hadseregbe történő behívások és a tartalékosok mozgósítása a szlovén katonai vezetés hatáskörébe tartozik. Ezáltal Szlovéniában megszűnt az általános hadkötelezettségre, nemzetvédelemre és fegyverbehozatalra vonatkozó szövetségi törvények hatálya.

A horvát önállóság pillanatai

Szlovéniához hasonlóan Horvátországban is az 1980-as évek végétől kapott erőre a nemzeti önállósodási törekvés, s ezzel együtt a társadalom demokratizálásának gondolata: itt is megjelentek az első ellenzéki szervezetek, amelyek százezer aláírással ellátott közös felhívásban követelték az általános, többpárti választások megtartását.

Az 1990. április 22-én és május 6-án megrendezett első szabad, többpárti horvátországi választásokon 30 párt közül a Franjo Tudjman vezette, a nemzeti jelleget kidomborító, jobbközép Horvát Demokratikus Közösség jutott abszolút többséghez, a Demokratikus Változások Pártjára keresztelt volt kommunista szövetség ellenzékbe szorult. Az új törvényhozás május 30-án Franjo Tudjmant választotta meg államfővé, a kormányfő pedig Stipe Mesic lett. Amikor Mesicet 1990 októberében beiktatták a kollektív jugoszláv államfői testület tagjai közé, ő lett a nyolctagú szövetségi államelnökség első nem kommunista tagja.

A horvát parlament, a Sabor 1990. július 25-én mondta ki Horvátország szuverenitását, törölte elnevezéséből a szocialista jelzőt, visszaállította a régi címert, s a szerbhorvát nyelv latin betűs írásmódját nyilvánította érvényessé. A szerb többségű horvátországi vidékek még aznap kinyilvánították autonómiájukat és szuverenitásukat, majd október 1-jén a horvátországi Szerb Nemzeti Tanács (a nem hivatalos parlament) is deklarálta azt.

1990 őszén a zágrábi parlament törvényt fogadott el arról, hogy a jövőben ne a szövetségi hadsereg vezetése, hanem a horvát elnök fennhatósága alá tartozzanak a tartalékosok, s Szlovéniához hasonlóan saját irányítása alá vonta a köztársaság területvédelmi erőit. 1990. december 22-én Zágrábban kihirdették az új alkotmányt, amely kimondta Horvátország szuverenitását és a jugoszláv szövetségből való kiválási jogát. Az 1991. május 19-i népszavazáson - amelytől távol maradt a lakosság majdnem hatodát kitevő szerb kisebbség - a szavazók döntő többsége, 95 százaléka a köztársaság szuverenitása mellett döntött.

A szlovéniai és a horvátországi önállósodási folyamat legtöbb lépésében hasonlóságot mutatott, s azonos volt a két tagállam elérendő végső célja is. A választások után az új vezetők tudatosan törekedtek lépéseik összehangolására, felismerve, hogy együttes fellépésük nagyobb esélyt kínál a sikerre. 1991. június folyamán is több ízben egyeztetett Milan Kucan szlovén és Franjo Tudjman horvát elnök, s megbeszéléseik eredményeként 1991. június 25-én a két állam törvényhozása egyidejűleg fogadta el szuverenitási és függetlenségi nyilatkozatát.

A jugoszláv szövetségi kormány elítélte és érvénytelennek nyilvánította e határozatokat, s a "renitenskedőket" fegyverrel kívánta meghátrálásra kényszeríteni. Június 27-én fegyveres összecsapások robbantak ki a szlovén területvédelmi erők és a bevonuló szövetségi néphadsereg (JNA) katonái között. Tíz napig tartó, 62 halálos áldozatot követelő háború tört ki, amelynek július 8-án a Brijuni szigetén megkötött elvi megállapodás vetett véget, ennek tető alá hozásában az Európai Közösség közvetített.

A konfliktus lezárásaként július 19-én a jugoszláv államelnökség úgy döntött, három hónapon belül kivonja Szlovéniából a szövetségi fegyveres erőket. A katonai konfrontációt viszonylagos rövidségét az magyarázza, hogy Szlovéniának majdnem homogén volt a lakossága, s kevés szerb élt a területén, nem úgy, mint Horvátországban, ahol 15 százalékos volt a szerb nemzetiség aránya.

A Szerbiához földrajzilag is közelebb eső Horvátországgal elhúzódóbb és sokkal véresebb fegyveres konfliktus bontakozott ki. Már július elejétől több fegyveres összetűzésre került sor a horvátországi szerbek lakta területeken a horvát nemzeti gárda és a szövetségi hadsereg, valamint az általuk támogatott szerb félkatonai csapatok között. Augusztusban az ellenségeskedés nyílt háborúba torkollt, különösen véres összecsapások zajlottak Eszék, Károlyváros, Vukovár, Vinkovci környékén, a jugoszláv légierő Zágrábot, a hadsereg és a haditengerészet Dubrovnikot is lőtte.

A horvátországi szerbek 1991 decemberében kikiáltották a Krajinai Szerb Köztársaságot. A szemben álló felek, elsősorban az Európai Közösség nyomására, több ízben fegyverszünetet kötöttek egymással, de ezek nem voltak hosszú életűek. A háborúban, amely 1992 áprilisától Boszniára is kiterjedt, az 1995. évi horvát hadműveletek (Villám, Vihar) hoztak fordulatot, melynek nyomán a horvátok visszafoglalták Szerb Krajinát, s a bosnyákokkal együtt felszabadították a bihaci enklávét. 1995. november 21-én az egyesült államokbeli Daytonban a bosnyák, a horvát és a szerb államfő aláírta a délszláv háborúnak véget vető megállapodást, amely elvezetett a boszniai békeszerződés 1995. december 14-i párizsi aláírásához.

Az 1991-1995-ös horvát elszakadási küzdelem mintegy 20 ezer ember életét követelte, s egy időre a horvát területek negyede szerb megszállás alá került. Az 1995-ben fel nem szabadított részeket, így Kelet-Szlavónia egyes vidékeit és Dél-Baranyát az ENSZ ellenőrzése alatt integrálták újra Horvátországba, ez a folyamat 1998-ra fejeződött be. Az Európai Közösségek tagállamai és más országok már 1992 januárjáig elismerték Horvátország és Szlovénia függetlenségét, május 22-én pedig az ENSZ közgyűlése felvette tagjai közé a két államot.

A szlovén és a horvát különválást előbb-utóbb a többi jugoszláv tagállam is követte: 1991 szeptemberében ilyen döntést hozott Macedónia, Bosznia-Hercegovinában népszavazás mondta ki 1992 áprilisában a függetlenséget (amelyet különösen véres háború követett). A régi Jugoszlávia helyén 1992-ben a Montenegró és Szerbia alkotta Jugoszláv Szövetségi Köztársaság maradt, ettől Montenegró 2006 júniusában vált külön. A régi jugoszláv föderáció szétesésének utolsó mozzanataként 2008 februárjában Koszovó mondta ki függetlenségét Szerbiától.