Az iszony szimfóniája

2010. július 7. 09:02 MTI

A zuhanyjelenet és a film zenéje mind a mai napig libabőrössé teszi az embert: pedig a filmtörténet egyik leghíresebb alkotása, a Psycho eleinte nem vert fel nagy port, amikor 50 évvel ezelőtt bemutatták. A kritika fanyalgott, a nézők viszont később özönleni kezdtek a mozikba, hogy lássák Alfred Hitchcock talán legijesztőbb alkotását, amely a rendező legjövedelmezőbb filmje lett.

Korábban

Fiatal nő áll a zuhany alatt, élvezi a testén végigpergő vízcseppeket... Aztán egyszer csak vége az idillnek, feltűnik egy sötét alak, és kését újra meg újra a nő testébe mártja. Míg a vonószene a nézők dobhártyáját feszíti-hasogatja, a szépség vére kavarogva eltűnik a lefolyóban, amely a képi hatásoknak köszönhetően lassacskán átváltozik az áldozat szemévé. Janet Leigh teste a kádból félig kilógva terül el az út menti motel fürdőszobájának kövén, a női főszereplő pedig a film első felében már halott. Nem várt fordulat, hasonló korábban elképzelhetetlen volt! 1960 júniusi bemutatója óta a Psycho történelmet írt, milliók idegeit borzolta fel, atyját pedig "a horrorfilmes" címmel gazdagította, és rendezők egész generációját formálta.

A cselekmény híressé vált gyilkosa, az Anthony Perkins által megformált Norman Bates személye a valóságban is létezett. Ed Geinnek hívták, és az ötvenes években legkevesebb két nőt gyilkolt meg, illetve holttesteket ásott ki sírokból. Amikor a rendőrség elfogta, hátborzongató gyűjteményt talált otthonában levágott orrokból, végtagokból, nemi szervek darabjaiból, emberek bőréből készült maszkokból. Konyhájában egy szív hevert. Az, hogy az 1984-ben rácsok mögött elhunyt Gein evett-e áldozatai húsából, sosem derült ki.

Az őrült gyilkos ügye több mint egy tucat filmet ihletett, köztük a horrorklasszikusnak számító Texasi láncfűrészest vagy éppen A bárányok hallgatnak című alkotást. De mindezek előtt ott volt az a regény, amely a Psycho címet kapta. Robert Bloch könyvében egy Norman Bates nevű fiatalembert olyannyira megviseli anyja halála, hogy őrületében belebújik személyiségébe, és végez fia - vagyis saját - nem kívánatos barátnőivel.

A krimi valahogyan Alfred Hitchcock kezébe keveredett, és mivel a rendező épp új anyag után kutatott, pár ezer dollárért megvette a jogokat, és nyomban felvásárolta a könyvpiacon már megjelent példányokat is. Senki sem nézheti meg úgy a filmet, hogy már ismeri a végét - gondolta Hitchcock. A Paramount stúdió azonban ízléstelennek találta a film ötletét, így a rendező nagy erőfeszítések árán maga finanszírozta a 806 ezer dollárból készült művet. Az 1960-ban már idejétmúlt fekete-fehér kockák nemcsak a művészi hatás miatt nem pörögnek színesben, hanem azért is, mert így olcsóbb volt.

A korlátozott költségek jelentették az okot arra is, hogy Hitchcock nem nagynevű sztárokat szerződtetett a szerepekre. Janet Leigh feltűnt ugyan korábban pár filmben, mégis inkább férje, Tony Curtis révén ismerték a nevét. Anthony Perkinsnek is jutott néhány televíziós szerep, az ötvenes évek második felében pedig szép sikereket aratott mellékszerepekben, mielőtt eljátszotta a késes őrültet. És olyan jól csinálta, hogy sohasem szabadult meg ettől az imázstól.

Hogy a titkolózást még inkább fokozza, Hitchcock a stábtagokat is csendre ítélte, a nyilvánosságot pedig csúnyán becsapta az anya szerepéről, amelyet természetesen Perkins alakított - a forgatáson azonban még egy Mrs. Bates feliratú szék is sorakozott a többi mellett. A rendező - mint azt Janet Leigh később elmesélte - a mumifikált anyát imitáló babákat is eldugott lakókocsijában, halálra rémítve a színészeket.

A Psycho tudatosította a háború után a növekedésben és a bőséges gyermekáldásban fürdőző társadalomban, hogy igenis vannak őrült sorozatgyilkosok. A New York-i bemutató után a kritikusok fanyalogtak a film láttán, a tömeg azonban lassan-lassan ellepte a mozikat. Olyannyira, hogy az alkotást a nagy érdeklődés láttán újra műsorra kellett tűzni. A mű a filmtörténet első olyan alkotása, amelyben a főszereplőt már a film első felében brutális módon megölik. A jelenetet hét napon át forgatták, 70 különböző kameraállást alkalmaztak, és nincs egyetlen olyan egyedi beállítás sem, amelyben a gyilkos fegyver az áldozat bőrével érintkezne. Ennek ellenére a jelenet igen hátborzongatónak tűnik.

A női testnek egyébként egyetlen olyan részét sem látni, amely "tabu" lehetne. (Viszont a helyszínen látható a filmtörténet legelső vécécsészéje.) Az egyes beállításokat lassított felvétellel forgatták, hogy a Leigh melle véletlenül se kerüljön a képbe, és emiatt ne avatkozhasson közbe a cenzúra.

Hitchcock mindent megtett a film sikere érdekében, és erőfeszítéseit siker koronázta. Az alkotás milliókat hozott a konyhára, gazdaggá téve őt, és híressé színészeit. A filmet neves szereplőgárdával kockáról kockára újra forgatták a kilencvenes évek végén, és az évtizedek során több folytatása is elkészült, ám hanyatló népszerűség által övezve.