Elkészült a magyar családnevek szótára

2010. április 14. 10:21 MTI

Családnevek enciklopédiájával rukkolt elő a Tinta Könyvkiadó. A könyvből a névmagyarosítások kapcsán kiderült: a Horváthok, Tóthok, Némethek lehetnek akár tősgyökeres magyarok is, és egyáltalán nem biztos, hogy a Nagy vezetéknevűek ősei jól megtermett emberek voltak. A név végi "y" pedig nem feltétlenül jelent nemesi származást.

Korábban

Eddig nem volt családnév-etimológiai szótárunk, mert már a szócikkek összegyűjtése is óriási munka. Az ELTE professzora, Hajdú Mihály több mint fél évszázada kutatja e nevek titkát, mégis csak mostanra tehette le elénk a Családnevek enciklopédiáját, amely minden bizonnyal a művelt közönség gyakran forgatott kézikönyve lesz.

A kötetbe azok a családnevek kerültek be, amelyeket ezernél többen viselnek az országban: összesen 1230 szócikk, és azokon belül az írásváltozatok. Ezek a magyar lakosság kétharmadának névviseletét érintik. A ritkább családnevű egyharmad további majdnem százezer néven osztozik, amelyek későbbi feldolgozásra várnak.

"A nemzedékről nemzedékre öröklődő családnevek a 8-9. században az észak-olasz városállamokban alakultak ki" - tekint a múltba a professzor. "A kereskedőcsaládok cégüket a tulajdonosról nevezték el. De amikor az alapító meghalt, a fia, unokája üzleti érdekből rákényszerült, hogy ugyanazt a nevet használja, amelyen a céget ismerik. Ez a kulturális áramlat a 14. századra eljutott hazánkba is. Megkülönböztetés persze korábban is volt, leggyakrabban az apa keresztneve szerint. Amikor mondjuk János fia István szülő lett, az ő gyermekét már István fia Andrásként emlegették. Ez a szokás a 18. századig élt például a magyar zsidóság körében is.

Az első magyar névtörvényt II. József hozta meg 1787-ben, mindenki számára kötelezővé téve a családnévviselést. A magyarok körében addigra elterjedt ez a névforma, de az egyén életében is megváltozhatott. Ha valakinek új tulajdonsága lett, vagy elvesztette az egyik szemét, esetleg megsántult, akkor azon túl e szerint különböztették meg. Gyakran ragasztottak új nevet arra, aki átköltözött egyik helyről a másikra. Ilyenkor annak a vidéknek a nevét kapta, ahonnan érkezett. Ezért viselik sokan az Alföldi, az Erdélyi, a Baranyai vagy a Zalai családnevet".

A nyelvész szerint a keresztnévi eredetűek az első magyar családnevek, amelyekben az apa nevéhez kapcsolódik a -fi utótag, vagyis a Pálfi, Gálfi jellegű nevekre gondolhatunk. Az olyan vidékeken, ahol erős volt a közösségi szellem, a -fi végződésre nem is volt szükség. Erdélyben például máig sok a Tamás, a Barabás, a Sándor családnév. Mégsem ezekből, hanem a tulajdonságra, származásra és a foglalkozásra utaló családnevekből van több. A lista elején a Nagy név áll, majdnem negyedmillióan viselik, utána következik a Kovács, a Tóth és a Szabó.

"Félreértés, hogy a Nagy és Kis név kizárólag termetre utal" - mondja Hajdú Mihály -, "sokkal inkább az életkorra. Ha egy faluban több János nevezetű ember élt, akkor az idősebb lett a Nagy János, a még idősebb az Öreg János, a fiatalabb a Kis János vagy az Ifjú János. Ez a családon belül még mindig szokásos megkülönböztető forma. Gyakoriak a népnevekre utaló családneveink is, mert a történelmi viszontagságok miatt sokan elmenekültek, majd visszatelepültek.

Akik olyan vidékről jöttek, ahol idegen emberek éltek, azokat egyszerűen arról a népről nevezték el. De ez történt akkor is, ha valaki ismert egy idegen nyelvet. Tehát nem minden Német családnevű német származású. A Tót név pedig alakváltozataival együtt azért a leggyakoribb a népnevek közül, mert régen minden szláv nyelvűt tótnak hívtak, ha déli, ha északi, ha ukrán, ha ruszin volt. Még korábban pedig minden nem magyart e német eredetű szóval illettek. A családnév és vezetéknév egymásutánját illetően egyedülállóak vagyunk Európában. A távol-keleti nyelvekben ugyanilyen a sorrend, de az általuk használtak nem család-, hanem ősi nemzetségnevek, amelyek száma sose nő, hanem csak csökken. A százmilliós lakosú Koreában például alig van több száz nemzetségnévnél".

A professzor szerint a magyarban azért áll elöl a családnév, mert a finnugor nyelvekben a jelző megelőzi a jelzett szót. Ez az indoeurópai nyelvekben fordítva használatos. Amikor Magyarországon a családnevek kialakultak, hazánkban az a ritka és szerencsés állapot volt, hogy nem függtünk külföldi hatalomtól, így a családnevek a nyelv eredeti szabályai szerint honosodtak meg. A többi finnugor nép a családnevek kialakulásakor idegen fennhatóság alatt állt, ezért nem dönthetett a névhasználatáról.

Bizonyos szócikkek érdekes, családfakutatókat felvillanyozó eleme, hogy a szerző jelzi bennük a névváltoztatást is. A Harkai névnél például azt olvashatjuk, hogy néhány Hirsch és Haan erre magyarosított. Hajdú Mihálytól tudom, hogy ennek a 20. századra vonatkozó kutatása nehézkes, adatközlése pedig tilos, könyvében tehát csak korábbi feljegyzésekre hagyatkozhatott. A 19. század első feléig bármilyen névre lehetett magyarosítani, akkor születtek a Bércvári és a hozzá hasonló romantikus nevek. Azonban 1867-től történelmi magyar neveket nem lehetett többé fölvenni, és y-t is csak az illeszthetett a neve végére, aki bizonyította, hogy a felmenői között valaki nemességet kapott, vagy olyan cselekedetet hajtott végre, amely nagy hasznot hozott az országnak.

E ponton újabb félreértést is tisztáz a professzor. "A név végi "y" nem jelenti azt, hogy viselője nemesi származású" - hangsúlyozza. "A Tiszától keletre és északra általában pontos i-t, onnan nyugatra y-t használtak. Ez a különbség akár egy családon belül is megjelenhetett, gondoljunk a Teleki és a Rákóczi família kétféle névírására. De változtattak a neveken az egyházi vagy állami anyakönyv vezetői is, akik sokáig az apa vagy a bábaasszony bemondása alapján jegyezték be az újszülöttet, és olykor elhallottak valamit, vagy a saját írásgyakorlatukat alkalmazták. Előfordult, hogy egy sváb jegyző még a magyar neveket is sch-val vetette papírra."