2021. ősz különszám: Sorsok, Legendák, Küzdelmek
ITT támogathatsz bennünket

"Banditák, olyanok vagytok, mint 1956-ban voltatok"

2009. október 27. 11:09 ArchívNet

Bár az idei október 23-i ünnepségek nem torkolltak utcai zavargásokba, az olvasóknak ismerős lehet az az elmúlt évek összecsapásaira emlékeztető rendőrségi jelentés, amely az 1964. szeptember 13-ai, 0:0-ra végződött FTC–Győr labdarúgó bajnoki mérkőzés után a fővárosban 1956 óta nem látott tömegmegmozdulást és összecsapásokat ismerteti.


Amíg a meccs tart, minden rendben van.

Az 1964. szeptember 13-ai, 0:0-ra végződött FTC–Győr labdarúgó bajnoki mérkőzés után a fővárosban 1956 óta nem látott tömegmegmozdulásra került sor. A Népstadionnál, majd a Rákóczi úton ferencvárosi szurkolók előbb csak szidalmazták a kivezényelt rendőröket, majd összecsaptak a kiabáló tömeg szétoszlatásával próbálkozó rendőri egységekkel. A történteket a rendőrség és az állambiztonság több éve tartó folyamat betetőzéseként értelmezte, és s ennek megfelelően lépett fel ellene - mutatta be a vonatkozó rendőrségi jelentést Takács Tibor az ArchívNeten.

A korabeli források szerint súlyos, bár a sportpályákon, elsősorban az FTC labdarúgó- és jégkorongmérkőzésein jelentkező, ám mégsem csupán a sport területére korlátozódó, hanem szélesebb politikai és társadalmi problémáról van szó, amelynek összetevőit jelentésekben igyekeztek a felsőbb szervek, vezetők tudtára adni. Erről szól Sós György rendőr vezérőrnagy, budapesti rendőrfőkapitány 1964. szeptember 17-én kelt, eredetileg szigorúan titkos jelentése.

A Ferencváros gyakorlatilag a sztálinista diktatúra kiépülésétől kezdve a rendszerrel való szembenállás egyik szimbóluma volt. Ennek „köszönhetően” az ötvenes években nevétől és színeitől is megfosztották, melyeket csak közvetlenül az 1956-os forradalom előtt kapott vissza. A klub azonban továbbra is a politikai rendőrség célkeresztjében maradt, a hatvanas években is folyamatosan kutatott az FTC körül tömörülő „reakciós” és „fasiszta” elemek után, és többször is tájékoztatta a belügyi és a pártvezetést a klub vezetésében uralkodó rendszerellenes politikai légkörről.

Sós György jelentése néhány valóban sport-, sőt művelődéstörténeti adalékot tartalmaz. Így megtudhatjuk belőle, hogy az 1960-as évek – elején elsősorban az FTC táborának a jóvoltából – új típusú szurkolási formák honosodtak meg előbb a jégkorong- majd a labdarúgó-mérkőzéseken. Ennek lényege, hogy zászlókkal, transzparensekkel és különböző zajkeltő eszközökkel szerelkeztek fel a nézők, és általánossá vált rigmusok kiabálása is. Mindez bizonyos mértékig szervezett szurkolói csoportosulások kialakulását feltételezte. A szöveg az újfajta nézőtéri viselkedéshez való rendőrségi hozzáállásról is tudósít.

Mint Sós írja: „1962-ben még elkoboztuk a zajeszközöket és a zászlókat, később azonban – mivel a nemzetközi mérkőzéseken a külföldi szurkolók ilyeneket használtak, másrészt a tv közvetítései révén ez széles körben ismertté vált – [1963 elejétől] engedélyeztük ezek használatát.” Az engedékeny hozzáállásnak meg is lett az eredménye: a zászlókkal felszerelkezett, hangoskodó, a korabeli szóhasználat szerint „arénázó” tömb hónapról-hónapra egyre élénkebbé és agresszívabbá vált. Az FTC-szurkolók magatartásukkal mintát szolgáltattak a többi csapat (Debrecen, Pécs, Győr, Honvéd) szurkolótáborainak is, ahol példájuk nyomán hasonló szurkolói csoportok alakultak ki.

Az MLSZ döntése alapján 1964-től visszatértek a tavaszi–őszi rendszerű bajnokságra, melynek az utolsó fordulóját – az októberben kezdődő tokiói olimpia miatt – szeptember 13-án rendezték. A Fradi azonban már a szeptember 6-ai, utolsó előtti fordulóban a Tatabánya legyőzésével biztosította bajnoki címét, így várható volt, hogy az FTC szurkolói a szeptember 13-ai Győr elleni mérkőzésen nagy ünneplésre készülnek. (A Fradi a – fából készültek a tribünök miatt életveszélyessé vált régi Üllői úti pálya helyett – ekkoriban a Népstadionban játszotta a meccseit.)

Valóban, gyűjtést szerveztek, és zászlókat, kolompokat és képeket (a rendőrség értelmezésében „rendbontásra alkalmas eszközöket”) vásároltak. Arról azonban nem tudhattak, hogy a fővárosi és a kerületi pártvezetés és a BRFK jóvoltából a mérkőzés után semmiféle, szurkolói részvétellel lebonyolított nagyszabású ünnepségre nem kerülhet majd sor. A jelentésből persze az is kiderül, hogy – minden eshetőségre készen – a mérkőzésre a rendőrség is nagy erőkkel készült.

Az ünnepelni készülő, ám az ünneplés elmaradásáról nem értesített drukkerek több ezer főnyi hada az igazgatósági épület felé vonult, ahol rendőrkordonnal találta magát szembe. Az összecsapás elkerülhetetlen volt, a rend csak több óra múlva állt helyre. A jelentés készítője szerint egyértelmű, hogy a rendbontás az igazgatósági épület előtti, nem engedélyezett ünnepséggel volt összhangban. Meglátása szerint a megtett intézkedések helyesek voltak, „mert ha az igazgatósági épület előtt a tervezett ünneplés létrejön, lehetetlenné vált volna mindennemű intézkedés, és az utcákat teljesen ellepte volna a különböző jelszavakat kiabáló fáklyás tömeg”. Ez a kijelentés már csak azért sem állja meg a helyét, mivel a tömeg így is ellepte az utcákat, sőt eredendően a rendőrök szándéka volt, hogy a szurkolókat a stadion területéről az utcákra szorítsák.

A jelentés minden egyéb tekintetben rendőrség és az állambiztonság tevékenységének, munkájuk fontosságának az igazolását szolgálja. Ennek legfőbb eszköze a szervezett huligán bandák megkonstruálása volt. Ebből a szempontból „1964” sok hasonlóságot mutat „1956”-tal. A forradalom után a volt ávósok az „ellenforradalom” alatti kiállásukra hivatkozva igyekeztek igazolást találni további tevékenységük számára. Értékelésük szerint, amíg az államvédelmi szervek következetesen szemben álltak az ellenforradalommal, addig ez más állami szervezetekről, sőt magáról a pártvezetésről nem mondható el. Az önkritika hiánya, ill. a többi illetékes állami és társadalmi szervet érintő bírálatok, miszerint határozottan kellene fellépniük a rendbontó cselekményekkel szemben, az 1956 végi ávós értékelésekhez teszi hasonlatossá az 1964-es jelentést: mi a helyünkön vagyunk, tesszük a dolgunkat, más szervek (sportvezetés, FTC-elnökség stb.) azonban nem elég határozottak, ami aztán a szeptember 13-aihoz hasonló eseményekhez vezet.

Az 1964-es jelentés szövege más szempontból is lényegi hasonlóságot mutat az 1956 utáni megtorlás diskurzusával. Miután a forradalom tömegmozgalom-jellegét a kádári hatalom sem tagadhatta, ezért az eseményekbe becsületes szándékkal bekapcsolódó egyszerű dolgozók megtévesztettségét hangsúlyozta, mintegy felnyitva a szemüket, hogy tevékenységükkel valójában az ellenforradalom céljait mozdították elő. A megtorlás elsősorban nem őket, hanem a különböző forradalomi szervek vezetőit és „osztályidegen” tagjait, és mindenekelőtt a fegyveres akciókban részt vevő „huligán” és „deklasszált” elemeket érte, „igazolva”, hogy az „ellenforradalmat” elsősorban és szinte kizárólag rendszerellenes, reakciós elemek csinálták. A konkrét ügyek persze nem feltétlenül támasztották alá az előzetes koncepciót, a forradalomban vállalt szerepükért elítéltek többsége még a hivatalos statisztikák szerint is „munkás” és „paraszt” volt. Ezért – többek között – megteremtették a „huligán” fogalmát: már az a tény, hogy bűncselekményt követett el valaki, a munkások és parasztok köréből a lumpenproletárok vagy a huligánok közé sorolta őt...

A Sós György által jegyzett szöveg egyben a morális pánik megteremtésének kísérlete, amely egy csoportot ill. a hozzá kapcsolódó jelenséget, konkrétan a Fradi-szurkolók viselkedését a társadalom idealizált rendjét, elfogadott értékrendszerét fenyegető veszélyként kívánta tudatosítani. A rendőrség az új típusú szurkolási szokások kialakulásával, meghonosodásával járó „veszélyek” eltúlzásával a jelenséget a szocialista rend megbontásaként értelmezte. A szöveg ennek megfelelően egy huligánokból álló, rendbontásra szövetkezett, szervezett akciókat végrehajtó csoportot konstruál – és dekonstruál is egyben, hiszen a rendbontás szervezettségét bevallottan nem tudták bizonyítani. Többször megfogalmazódott a sajtó szerepe is abban, hogy a rend, az „aranykor” 1963-ban véget ért, bár kétségtelen, hogy ez a felelősség nem éles formában, inkább csak közvetetten vetődik fel.

Bár a sajtó hallgatott, az események nem maradtak visszhang nélkül. A mérkőzésen ugyanis több tízezer szurkoló volt jelen, akik révén feltehetően gyorsan híre ment a történteknek. A szóbeszédek terjedését azonban – jellegükből adódóan – nehéz nyomon követni. Itt siethet segítségünkre a mendemondák, pletykák megőrzésében nagy szerepet játszó szövegtípus, az ügynökjelentés. A BRFK Politikai Nyomozó Osztálynak a Fradi körül már évek óta eredményesen dolgozó ügynöke, „Bakos Miklós” a szeptember 13-ai mérkőzéssel kapcsolatban is fontos feladatokat kapott. Ezeknek azonban nem tudott vagy inkább nem akart eleget tenni. A meccs alatt tett, nem az előzetes utasításoknak megfelelően végrehajtott, feladatát nem is képező megfigyeléseiről szóló jelentéseit megbízói nem sokra értékelték.

Érdekesek a mérkőzés utáni megfigyeléseit tartalmazó beszámolói. „Bakos” hazafelé tartva az utcán és a villamoson leginkább olyan véleményeket hallott, melyek szerint „a Stadion területén belül a rendőrség elhamarkodottan, szinte a tömeget provokálva lépett akcióba. Hivatkoztak itt a leadott riasztólövésre, a lovasrohamra.” A Rákóczi úton azonban a közhangulat megváltozott, és egyre inkább a „huligánok” ellen fordult. (Bár, ha jobban belegondolunk, a hangulat igazából nem változott, hiszen végig a rendbontónak tekintett személyekkel – először a rendőrökkel, később a szurkolókkal – szemben volt ellenséges.) A szemtanúk szinte azonnal tudatába kerültek a történtek politikai jelentőségének is. Ezt jelzi, hogy olyan kijelentések is elhangzottak, miszerint „fogja ezt a Szabad Európa kommentálni”.

Egy héttel később a Népstadion-beli „provokációval” kapcsolatos hangulatról, szóbeszédekről, hírekről számolt be. „A múlt vasárnapi történteket, akiket hallottam, sajnálatosan igen negatívan értékelik hatósági szempontból. Nem mellékes az a tapasztalatom sem, hogy igen rövid idő alatt felfújt rémhír formájában országos viszonylatban is elterjedt” – írja „Bakos”. Még a „józan, jól dolgozó emberek” is úgy értékelték, hogy a rendőrök „azért támadtak brutális kíméletlenséggel neki fiatal embereknek, gyerekeknek, mert Hajrá Fradi-t kiabáltak”. Általános vélemény szerint így álltak bosszút azért, mert az FTC lett a bajnok. Mások beszámolója szerint a Szabad Európa Rádió már hétfő este „kiszínezve” foglalkozott az eseményekkel. Még vidéken is olyan rémhírek terjedtek el, hogy a rendőrök gyerekeket vertek agyon, hogy nagy harc volt a rendőrök és a „nép” között, melynek során több ember is meghalt. A fradisták szerte a városban „szervusz, néger” vagy „üdvözlöm, fekete” köszöntéssel üdvözlik egymást („főleg a jobboldali érzelműek”), párhuzamot vonva a ferencvárosi szurkolók és az amerikai feketék sorsa és polgári jogi törekvései között. A tartótiszt mindehhez csak annyi megjegyzést fűzött: „A különböző rémhíreket más oldalról is ismerjük”.

A teljes cikk és a részletes jelentés az Archívneten

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2021. ősz: A Kádár-korszak kétarcúsága
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft

Banditák és zsernyákok

A Népstadion kerítésénél elhelyezkedő tömegből többen különböző jelszavak hangoztatásával igyekeztek a fiatalokat ingerelni. Pl. „csürhe, gyilkosok, újból megmutattátok, kik vagytok”. Egy ismeretlen személy azt kiabálta a rendőrök felé, hogy „banditák, olyanok vagytok, mint 1956-ban voltatok”. Közvetlenül a Népstadion kijáratánál olyan jelszavak is elhangzottak, hogy „kötelet a zsaruknak, le a pribékekkel, le a kommunistákkal”.

Az oszlatás után a városba vezető utakon újra tömörültek, és a Rákóczi utat ellepve hangos jelszavakat kiabáltak. Az egyik tizedes elvtárs elmondotta, ahogy a Rákóczi úton a riadókocsikról leugráltak, kőzápor fogadta őket, köpködtek rájuk, és kórusban kiabálták, „nem mertek lőni, zsaruk, csürhe szemétládák”. Elmondotta, hogy két ütést érzett, fél térdre esett, az egyik ütés egy sörösüvegtől származott, a másikat egy ökölnyi kő okozta, melyet a tömegből dobtak. Az oszlatási felszólítás után azt kiabálták, hogy „gyertek ide, ha mertek, piszkos zsernyákok”.

Az egyik ilyen csoportból egy ismeretlen személy a Rákóczi úton lévő Ajándékbolt kirakatát betörte. Ekkor a biztosítás parancsnoka tömegoszlatást rendelt el.

Tovább a jelentéshez

Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár