Amerika jövőbeli elnöke testközelből figyelte az új világrend felépülését 1945 nyarán

1945 nyarán a romos Berlin utcái mély nyomot hagytak egy 28 éves amerikai újságírón, aki a potsdami konferenciát – Truman, Sztálin és Churchill, majd helyette az új brit miniszterelnök Attlee találkozóját – érkezett Németországba dokumentálni. Amikor azonban nem a konferencián volt, naplójában rögzítette benyomásait a német fővárosról. Néhány évtizeddel később az újságíró már más minőségben maga is nyomot hagyott a világon: az Egyesült Államok elnökeként.

Az útját kereső fiú

„A pusztítás teljeskörű” – írta a naplóban John F. Kennedy. „Egyetlen épület sincs, amely ne lenne kibelezve. Egyes utcákon a bűz – édes és émelyítő, a hulláktól – egészen nyomasztó. Az emberek arca teljesen színtelen... Hogy hová mennek, úgy tűnik, senki sem tudja. Talán ők maguk sem.”

A Hearst hírlapcsalád riportereként Kennedy jelen volt az ENSZ első közgyűlésén, a potsdami konferencián, és a második világháború végét jelölő más jelentős pillanatokban is. Tudósítói időszaka rövid volt, azonban újságírói tapasztalata, valamint az, hogy volt alkalma megfigyelni olyan vezetőket, mint Winston Churchill, nagy hatással voltak arra, hogyan tekintett későbbi életében a politikára, különösen a külpolitikára.

Kennedy 1945. március 1-jén szerelt le az Egyesült Államok haditengerészetétől a csendes-óceáni hadszíntéren történt sebesülését követően. Nem tudta azonban eldönteni, mibe fogjon bele: nem érdekelték a kézenfekvő lehetőségek, mint a gazdasági vagy a jogi tanulmányok. Édesapja, a befolyásos politikus idősebb Joseph Kennedy aggódott, és úgy gondolta, fiának valamilyen elfoglaltságra van szüksége. Felhívta tehát barátját, William Randolph Hearstöt.

Hearst ekkoriban talán a leghíresebb alak volt a hírek és az újságírás világában. Az övé volt a Hearst Communications médiabirodalom, amely éppen újjáépítés alatt állt, miután az 1930-as években éppen csak elkerülte a csődöt. Hearst örömmel segített barátjának, és az ifjú Kennedyt hamarosan a Hearst-lapcsalád külföldi tudósítója lett. Id. Joe Kennedy abban reménykedett, a munka arra inspirálja majd fiát, hogy a politika útjára lépjen (őrajta volt a sor, miután bátyja, az ifjabb Joseph 1944-ben elesett), és tudta, hogy neve a közönség előtt való tartása jót fog tenni hírének. Kennedy azonban komolyan vette a feladatot, és 1945 áprilisában már a „Chicago Herald-American” és a „New York Journal-American” lapok hasábjain jelentek meg cikkei. Feladatkörét kiszélesítették a nyár folyamán, és mind a júliusi brit parlamenti választásról, mind a júliusi-augusztusi potsdami konferenciáról tudósított.

Ekkorra valójában már publikált egy írást: 1940-ben könyv formájában kiadásra került a Harvardon írt diplomamunkája, „Miért aludt Anglia” címmel. A könyv azt elemezte, miért becsülte alá Nagy-Britannia a Hitler által jelentett fenyegetést, és nem állította meg még kirobbanása előtt a második világháborút. A könyvként való kiadását sokan Kennedy hiúsága bizonyítékaként látták, amelyet édesapja pénzéből valósított meg. 80 000 példány azonban elkelt belőle, és Kennedyből már fiatalon híres ember lett.

Amatőrből szakértő

Hearst előtt sem volt emiatt ismeretlen, és az újságai igyekeztek is maximálisan kihasználni, hogy Kennedy náluk dolgozik. Háborús hősi hírnevét is bevetették azzal, hogy „John Kennedy hadnagyként” jegyezhette cikkeit. Számos írását „a katonaember nézőpontjaként” hirdették, mellette egyenruhás fényképével.

Kennedy életrajzírója, Michael O'Brien szerint korai cikkei „közhelyektől hemzsegők, következetlenek, és unalmasak” voltak. Olyannyira át voltak itatva Kennedy személyes nézeteivel, hogy inkább lett volna helyük a véleményrovatban, mint a hírek között. Idővel azonban írásai sokat javultak, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai publikum megértse a háború végének bonyolult politikai folyamatait.

Kennedy kritikus volt az ENSZ-szel szemben, és úgy érezte, ez a szervezet sem lesz képes arra, hogy biztosítsa a tartós békét Európában. „A San Franciscóban születő világszervezet ugyanazon szenvedélyek és önzőség terméke lesz, amelyek a versailles-i békét is létrehozták” – írta 1945 májusában. „Van itt azonban egy élesen világító fény. Ez pedig az a felismerés, amelyet minden küldött érez, hogy az emberiség nem engedhet meg magának egy újabb háborút.”

Azt is nagy pontossággal jósolta meg, hogy Winston Churchill, a Nagy-Britanniát a háborún átsegítő miniszterelnök a következő parlamenti választáson vereséget szenved, mivel növekvőben van a konzervatív kormányzás elutasítottsága a lakosság körében. „Amiben biztosak lehetünk, az az, hogy Anglia a következő néhány évben olyan gazdasági változásokat fog keresztülvinni, amelyekről sokan Amerikában és Angliában is úgy érzik, nem lehetséges elkövetni a demokratikus kormányzásra helyezett jelentős korlátozás nélkül” – írta. „Angliát figyelve sokat tanulhatunk majd” – tette hozzá.

A szabad világ jövőbeli vezetője naplójában lejegyezte benyomásait a potsdami konferenciáról és Európa tartós békére való esélyeiről. Habár a hatalomról, a közvéleményről és a kormányzásról alkotott véleményei nagy része ekkor konszolidálódott, újságírói karrierje rövidnek bizonyult. 1945 augusztusában már nagyobb szerepet kívánt vállalni a közéletben. Néhány hónap múlva már képviselőházi helyért indult a törvényhozásban, nagy hatalmú édesapja segítségével (és nyomására). Kennedy végzete az elnökség volt, nem az újságírás. A nyár azonban, amelyet azzal töltött, hogy figyelte a világ felépülését egy katasztrofális háborúból, előkészítette a terepet a hatalom és politika óvatos táncának, amellyel élete hátralevő részében foglalkozott.