Jegyek helyett bárcákat kért az ellenőr

Ha felütjük, mondjuk, a Pallas Nagylexikont a bárca szócikknél, akkor a következő - viszonylag összetett - meghatározást találunk. A bárca olyan pénzértékű jegy, melyet gyárakban és bányákban, ipartelepeken, vasúti munkálatoknál a pénz helyettesítésére, háborús időkben pedig a váltópénz pótlásának hiányára használtak. A számmal ellátott eb-bárca a lefizetett kutyaadót jelezte. Volt a bárcának egy "sötétebb" jelentése is: a prostitúciót űzni szándékozó hölgyek számára a rendőrség ún. türelmi bárcát állított ki, az ilyennel rendelkező nő ezután folytonos rendőri és orvosi felügyelet alatt állt, lakását a kapitányság tudta nélkül nem hagyhatta el, és nem is változtathatta meg.

A szerzőpáros a köztudatban kevésbé ismert bárcákkal, a közlekedéshez kapcsolható eszközökkel ismerteti meg az olvasót. A feldolgozás során a teljességre törekedtek, a fémből készült bárcák mellett a papír alapanyagúak is helyet kaptak az összeállításban. Ugyanakkor nem kerültek be a közlekedéshez köthető egyéb bérletek és menetjegyek, néhány kivételt leszámítva. Rendkívül izgalmas típusúakkal találkozhatunk: Hídvámjegyek és hídvámbárcák; Alagútbárcák; Sorompóbárcák és kövezetvámjegyek; Közlekedési és utazási bárcák; Közlekedési letéti bárcák; Telefonérmék. Az egyes fejezetek előtt rövid ismertetést olvashatunk a bárcák és jegyek bevezetésének körülményeiről. A feldolgozásnál az kronológiát követték, az idő múlása az egyes bárcákban is változásokat hozott. A katalógus végén nem hiányozhattak a legfontosabb szakirodalmi utalások.

Hídvámot nagyon régóta szedtek. A magánszemélyek, a törvényhatóságok és az állam tulajdonában lévő hidak építési és fenntartási költségeinek fedezésére kivetett illeték kifizetésének igazolására fémből vagy papírból vámbárcát vagy -jegyet készítettek. Hídvámot sok helyen szedtek, vámbárcát ugyanakkor csak a nagy forgalmú helyeken adtak, amivel az ellenőrzést kívánták meggyorsítani. A Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium 1896-os összeírása 220 vámszedési jogot tartalmazott. Az első állandó kőhíd kőhíd gondolatát Pest és Buda között Széchenyi István vetette fel. A kész építményt 1849 novemberében adták át, a hídvám szedését 1918. november 30-án törölték el. A 19. századból származó ún. Lánchídjegyből kétféle maradt az utókorra. A fémből készült Lánchídbárcák 48 változata 14 alaptípusba sorolható.

Ha Pestről áthaladunk Budára, akkor az Alagútba ütközünk: a budai Várhegy alatti "átjáró" ötlete szintén a legnagyobb magyar személyéhez köthető. A terveket az angol Adam Clark készítette. 1854. március 19-én indult meg a gyalogos forgalom, a kocsiknak még egy évet kellett várni. A 350 méter hosszú alagút végleges formáját 1857-ben nyerte el. A néma, azaz felirat nélküli bárcáknak 23 változata ismert, egyes darabokat bérletként is használtak. A szöveges bárcáknál a Budapesti Alagút szókapcsolat jelezte a felhasználás helyét.

A bonyolult hangzású sorompóbárcák és kövezetvámjegyek a belső vámok legrégebbi változatainál kerültek elő. Az 1865-ben megjelent A magyar nyelv szótára pontosan meghatározta, hogy mire számíthattak a korabeliek. "Vám, azaz díjpénz, melyet az illető község vesz a járó kelő kocsiktól, szekerektől, az utczai kövezet koptatása fejében." Egy 1872-es törvény világosan kimondta, hogy a főváros közútjainak kiépítését a kövezetvámból is fedezni kell. Eger városában sár felhajtási illetéket is jelöltek a jegyekkel, és a város jegygyára készítette a komáromi és hatvani papírkákat. Az egyik leggazdagabb anyaggal Szeged rendelkezik, mivel a 19. század végétől szinte a második világháború végéig közti időszakból maradtak fenn példányok.

Az utasforgalom meggyorsítására vezették be az autóbusz- és a villamostantuszokat, amelyek tulajdonképpen előre megváltott menetjegyek voltak. A tantusz nem utazásra szolgált, hanem az előreváltott érmével a kalauznál jegyet lehetett vásárolni. Érdekes csoportját alkotják a közlekedési bárcáknak a felvonó- vagy más néven liftjegyek és tantuszok. Bevezetését a magas, több emelettel rendelkező bérházakban kezdeményezték. A papírból készült jegy érvényesítését a liftkezelő végezte, a fémet az automatákba kellett helyezni. Az is kiderül a gyűjteményből, hogy külön liftjegyet kellett váltani, ha valaki fel kívánt menni a Dózsa György térről az Országos Széchényi Könyvtárba.

A mobiltelefonok korszakában az olvasó fantáziáját igencsak megmozgatják a különböző telefonérmék. Az első pénzbeszedő készülékekkel 1901-ben találkoztak a főváros lakosai. Ekkor még utólag vételezték be a pénzt, csak akkor került sor a kapcsolásra, ha a pénz hangját a kezelő hallotta. Az előzetes pénzbedobással működő készülékeket 1910 után alkalmazták először, majd 1928 decemberében a Magyar Telefonautomata Részvénytársaság bevezette, hogy 20 fillérért korlátlan idejű beszélgetést lehessen folytatni. Nem csoda, hogy a nyilvános telefonok pillanatok alatt rendkívül népszerűek lettek.

Zombori Lajos - Tóth József: Magyar közlekedési bárcák. Budapest, 2007. Martin Opitz Kiadó, 240 oldal