Templomból a kultúrházba

2007. augusztus 16. 13:31 Horváth István

Küzdelem a vallásosság ellen

A vallásosság elleni küzdelmet számos szervezet feladatává tették, melyek sokszor kisebb-nagyobb átfedéssel dolgoztak, tevékenységi köreik nem váltak szét élesen egymástól. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat feladata ismeretterjesztő előadások szervezése volt a vallás cáfolására, a KISZ programjai a gyermekekkel, fiatalokkal kapcsolatos egyházi szertartások semlegesítését célozták, de feladatuk volt például névadó ünnepségek szervezése is.

A családi ünnepek egyházi szertartástól mentes formáinak megteremtése pedig a tanácsok feladata lett, miközben hasonló tevékenységet vártak el a pedagógusoktól, a Nőtanácstól, a Hazafias Népfronttól vagy a szakszervezeti bizottságoktól. A munkába bevonták például a védőnőket is, akiknek rendszeres kapcsolata a terhes és fiatal anyákkal lehetőséget teremtett a névadó ünnepségek népszerűsítésére.

A pedagógusok családlátogatásai is jó alkalmak voltak a propagandamunkára. Igyekeztek helyi ismeretekkel rendelkező, köztiszteletben álló embereket meggyőzni a társadalmi szertartások előnyben részesítéséről, hiszen így mások is könnyebben döntöttek az új ünneplési forma mellett. Ez utóbbi módszer nem előzmény nélküli a korszakban, hiszen már az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lezajló kollektivizálási kampány során is sikerrel alkalmazták.

A házassági évfordulók szintén jó alkalomnak bizonyultak a `tanács és az államhatalom törődésének, figyelmének bizonyítására`. A fiatal házasok esetében bevezették az egyéves házassági évfordulók hivatalos ünneplését, ennek kapcsán lehetőség nyílt a névadó lehetőségének megbeszélésére, míg az idősebbeknél a családban levő fiatalok esetleg készülő házasságkötésének állami formájáról való beszélgetésnek.

A társadalmi szertartások elterjedése természetesen nem volt zökkenőmentes, hiszen kiforrott, évszázados szertartásformákkal csak az egyházak rendelkeztek, ezeket nyilván nem akarták példának tekinteni. A templomok már megjelenésükkel biztosították az adott esemény ünnepélyességét, míg az állami szertartások helyszínei elég esetlegesek voltak a házasságkötőtermek nagyarányú elterjedéséig. Hol a helyi tanácsteremben, az iskolában vagy a művelődési házban tartották hevenyészett díszletek között, ami sokszor nem jelentett komoly vonzerőt az életük egy-egy nagy eseményét ünnepelni szándékozók számára.

Az egyházi szertartások elleni küzdelem időnként abszurd, megmosolyogtató helyzeteket is teremtett: A hatvanas években előfordult, hogy az új házasságkötő terem ünnepélyessé tételével egy templomfestőt bíztak meg, aki egy teljes templom-architektúrát festett a terem falaira, aranyozással, oszlopokkal, márványtáblákkal! Nem váltott ki osztatlan elismerést a párt vezetői és az Állami Egyházügyi Hivatal vezetői között az sem, amikor a korszak ismert színésznője, Psota Irén kilenc kiskutyájának rendezett névadó ünnepséget.

Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága 1973-ban értékelte az 1958-as PB- határozat óta eltelt másfél évtized eredményeit, a vallásosság terén lezajlott folyamatokat, köztük a társadalmi szertartások elterjedésének ütemét. A névadók és társadalmi temetések terén igen szerény volt a növekedés, a hetvenes évek első felében az újszülöttek háromnegyedét megkeresztelték, a temetések több mint négyötöde zajlott egyházi szertartás keretében. A házasságok vonatkozásában azonban komoly sikerként könyvelhették el, hogy az esküvők valamivel több, mint fele egyházi közreműködés nélkül köttetett. Egy 1972-es jelentés ugyanakkor rámutat egy érdekes összefüggésre: a katolikusoknál kisebb az egyházi szertartást igénybe vevők csökkenése, mint más felekezeteknél, így a főként katolikusok lakta Győr, Heves, Pest, Vas és Zala megyékben "viszonylag lassúbb az előrehaladás".