Háború utáni borzalmak a náci levéltárból

Több mint fél évszázados diplomáciai kűzdelmet követően elérhetővé tették a 17,5 millió egykori kényszermunkás iratait őrző Bad Arolsen-i archívum több millió oldalnyi, eddig kutathatatlan iratanyagának digitális másolatát. Az iratokból a világháború utáni káosz, rasszizmus nyomasztó emléke és a náci háborús bűnösök felelősségre vonásának elmaradása olvasható ki.

Koncentrációs táborokban éltek a menekültek

A Bad Arolsenben működő International Tracing Service (ITS) őrzi a legtöbb eredeti, koncentrációs táborról íródott dokumentumot, és a világ legnagyobb, a háború utáni DP-táborokról (Displaced Persons Camp - menekültek/hontalanok tábora) szóló gyűjteményét. Archívumában 3,4 millió név található, és azt eddig csak eltűnt személyek felkutatására, illetve kárpótlási kérelmek céljából lehetett kutatni. Most azonban megnyitották a történészek számára is: a levéltárat működtető 11 tagállamot tömörítő szervezet ugyanis megállapodott abban, hogy elkezdi a digitális másolatok elküldését a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum és a jeruzsálemi Jad Vashem Intézet levéltárának.

Az ITS archívumában több szövetséges tiszt beszámolója is megtalálható a háború utáni állapotokról. Így ezekből például az derül ki, hogy a náci terrort túlélők számára nem sok változást jelentettek a DP-táborok. "Még mindig 1000-1500 ember halt meg naponta. A halottakat, akiket volt SS őrökkel hordattak el, a barakkok előtt halmozták fel. A holttestek gyakran napokig a barakkokban maradtak, mert a raboknak nem volt elég erejük kivinni őket"- írta Francois-Poncet francia hadnagy a szövetséges katonai kormányzatnak írt beszámolójában. "Mivel a legtöbb fogoly még a saját nevét sem tudta megmondani, a halál megállapításánál többet nem lehetett tőlük várni." A hadnagy csupán az esetek egynegyedénél járt sikerrel.

Amikor 1945-ben a Harmadik Birodalom összeomlott, 8 millió ember vált hontalanná Európában. Több millióan a 2500 sebtében felállított DP-tábor egyikébe kerültek, mielőtt hazatelepítették őket. Az aktákból a felszabadítás feletti öröm helyett sokkal inkább a kétségbeesés, veszteség, zavar és levertség, valamint a gyakran érzéketlen katonai hatóságok képe bontakozik ki. A táborlakók többségének nem volt hova mennie, családjuk a holokauszt áldozatává vált, othonaik elpusztultak, vagy új bérlők kezébe kerültek. Palesztinába nem mehettek, mivel az angolok megtiltották a zsidó bevándorlást. "A német bánásmódnak köszönhetően az emberek bizalmatlanok voltak, és féltek a szövetséges hatóságoktól. A legtöbbjük teljes apátiába süllyedt" - írta 1945 szeptemberében az angol C.C. Allan alezredes.

A felszabadított koncentrációs táborokat DP-táborokká alakították át. Az ennivaló kevés volt - gyakran csak kávé és fekete kenyér -, az orvosi ellátás pedig elégtelen. A tábor rendjére fegyveres őrök vigyáztak, a táborlakók pedig ugyanazt a csíkos rabruhát viselték, és ugyanazokban a hideg barakkokban kellett átvészelniük a telet, mint korábban a koncentrációs táborokban. Szenvedésüket csak fokozta, hogy a szögesdrót kerítésen keresztül láthatták a német falusiak normális életét. Néhány helyen a falusiakat arra kényszerítették, hogy jöjjenek el a táborokba, segítsenek a halottak eltemetésében, vagy legalábbis lássák, mit tett a Führer. Ez azonban nem sok vigaszt jelentett az áldozatok számára. "A dolgok mostani állása szerint ugyanúgy bánunk a zsidókkal, mint azt a nácik tették, azzal a különbséggel, hogy mi nem öljük meg őket" - írta Earl G. Harrison Truman elnöknek.

Egy osztrák cukrász arról írt, milyen ellenséges légkör fogadta Bécsben, amikor hazatért: "A zsidókkal szembeni negatív légkör miatt nem kaptam munkát, és emigrálnom kellett." Végül Ausztráliában telepedett le. Sokan részletes leírást adtak kínzóikról abban a reményben, hogy felelősségre vonják őket. Az egyik lengyel zsidó egy "Batenszlajerről" írt, aki különösen kegyetlenül bánt a rabokkal. "Kiválogatott minket. Akik a kimerültségtől legyengültek, és rosszul néztek ki, azokat kivette a sorból és agyonlőtte." A lányokat több napig is magánál tartotta. "Megerőszakolta őket, majd bevitte őket az erdőbe, és lelőtte őket." Az amerikai bevándorlás sem volt egyszerű, hiszen a vízumhoz munka kellett.

A háború utáni hetekben aztán amerikai ügynökségek és önkéntesek árasztották el a táborokat, hogy adatokat gyűjtsenek a segélyezés és kivándorlás felmérésére. 1947-re nagyjából negyedmillió zsidó várt a sorsára a kelet-európai menekültekkel együtt attól félve, hogy visszatoloncolják őket az akkori szovjet zóna területére. A mintegy 850 ezer hontalanra vonatkozó kérdőíveket és nyilatkozatokat 40-50 éven keresztül senki sem nyitotta ki, mióta az utolsó DP-tábort 1953-ban bezárták. Az akták részletes leírásokat tartalmaznak a túlélőkről és az átélt szenvedésekről. A menekültek elmesélték hiábavaló küzdelmüket, hogy letelepedjenek a háború után, és reményeiket, hogy újra felépíthetik az életüket Európán kívül.

A náci szökevények sorsa

A menekültek között azonban egykori nácik is voltak. Egy Adam Friedrich nevű férfi például 1949-ben kérvényt írt a Nemzetközi Menekültügyi Szervezetnek, hogy kimehessen a rokonaihoz St. Louisba. Kérvényében elismerte, hogy 3 évig tagja volt a Waffen SS-nek, és a háború után 20 hónapig börtönben ült. A szervezet munkatársa ezt írta a kérvényre: "A kérelmező 1942-ben került az SS-hez. A gyalogságnál szolgált, és részt vett a harcokban." Friedrich kérelmét ekkor elutasították.

Néhány évvel később, amikor Friedrich újra próbálkozott, az amerikaiak elfogadták a kérvényt, mert nem említette SS múltját. Csak évtizedekkel később derült fény az igazságra: 2004-ben Friedrichet megfosztották amerikai állampolgárságától, fellebbezését elutasították, de mielőtt kiutasíthatták volna az országból, meghalt.

Friedrichen kívül még több háborús bűnösnek sikerült átcsúsznia az ellenőrzésen. Dieter Pohl, a müncheni Jelenkori Történeti Intézet munkatársa szerint mintegy 250 ezer német és osztrák állampolgár vett részt tevőlegesen a holokausztban, de csak 5-10%-ot vontak felelősségre - legtöbbjüket a szovjet területeken. Összesen kb. 500 ezer-egymillió ember követett el emberiség elleni bűntettet, de senki sem tudja, kik voltak az elkövetők. "A náci háborús bűnösökről szóló akták 90%-a elpusztult, mire a felelősségre vonás megkezdődött. A háború után az Egyesült Államok ugyanis sokkal jobban aggódott a sztálini Szovjetunió miatt" - állítja a kutató.

1979-ben az amerikai Igazságügyi Minisztérium különleges nyomozói hivatalt (OSI) hozott létre, amelynek az volt a feladata, hogy felkutassa azokat a volt nácikat, akik múltjukat elhallgatva jutottak vízumhoz. A hivatal eddig 104 esetben járt sikerrel, és 175 személytől tagadta meg a belépést az országba. "Még mindig sok második világháborús esetünk van. A kivizsgálás azzal kezdődik, hogy leellenőrizzük az adatokat az arolseni DP iratokban" - mondja Eli Rosenbaum, a hivatal igazgatója. Az ITS akták azonban nem teljesek, és Friedrichhez hasonlóan több SS tagnak is sikerült eltitkolnia bűneit.

Ilyen volt John Demjanjuk ukrajnai őr is, aki később autószerelő lett Clevelandben, azt írta a menekült papírjára, hogy "munkás" volt Sobiborban. (Sobibor - az egyetlen náci koncentrációs tábor, ahol lázadás tört ki - a megszállt Lengyelországban működött 1943-ig.) Demjanjuk menekült státuszt kapott az Egyesült Államokban, ám 1977-ben megfosztották amerikai állampolgárságától, mert kiderült, hogy a treblinkai koncentrációs egyik rettegett őre volt, akit a rabok "Rettegett Ivánként" ismertek.

Az Egyesült Államok kiadta Izraelnek, ahol bíróság elé állították, és 1988-ban halálra ítélték. Demjanjuk az ítélet ellen fellebbezett, ami sikerrel járt, és visszatérhetett az Egyesült Államokba, ahol visszakapta állampolgárságát. Később ugyan megint elvették tőle, mert kiderült, eltitkolta a nácikkal való együttműködését. A férfi jelenleg is a kiutasítása ellen harcol.