Az amerikai magyarság 1941-ben

Csak történeti probléma lesz

Kemény Zsigmond

Hatszázezer még Amerikában sem egészen elhanyagolható kis szám, magyar mértékkel pedig annál nagyobb, jóval nagyobb, mint kellene. Érthető és természetes tehát, hogy azon tépelődve: vagyunk-e elegen a Kárpát-medencében, első gondolatunk mindjárt ez: hozzuk haza az amerikai magyarokat. Varázsoljuk vissza Magyar Amerikát valami kis amerikai Magyarországgá, mely nemcsak feltöltené vékonyabb sorainkat, hanem új telepein, s gyáraiban kinti tapasztalatok és technikai módszerek alapján új eredménnyel ajándékozhatna meg. A sajtóban időről-időre fel is röppen a hazatelepítés nagy kívánsága, vonzó címek alatt. Ki ne örülne annak, hogy végre embergyűjtő és takarékos korszakba léptünk a pazarlásé után? A gondolat közhelyesléssel találkozik, ha kivitelének praktikus módjáról, lehetőségéről annál kevesebben szólnak is. Sajnos, a puszta kívánság még nem tett, sőt lehet színes illúzió is. "Kezdjük számlálni tévedéseinket és az áldozatokat" - mondotta Kemény Zsigmond a szabadságharc bukása után. Ezt nemcsak azért helyénvaló idéznünk, mert itt is szembe kell néznünk a valósággal és tévedéseinkkel, hanem azért is, mert volt idő, amikor az évi kivándorlás elvesztett háborúval ért fel. Magyar Amerika lélekszámban közel annyi, mint Nagy-Magyarország egész embervesztesége halottakban, mindent beleértve, a világháború négyéves pusztulásában. A valóság, mellyel szembe kell néznünk az, hogy az észak-amerikai magyarságot sem egészében, sem legnagyobb részében hazahozni többé nem lehet. Nem lehet pedig nemcsak komoly technikai nehézségek miatt, hanem elsősorban több más, alapvető ok következtében. A kivándorlók nagy tömege, a nincstelen paraszt, nem azért ment az újvilágba, hogy hazájától elszakadjon. Ellenkezőleg. Amerikát epizódnak szánta, pénzt akart keresni, hogy abból majd itthon földet vegyen. Sokan valóban hazatértek: 1908-1930 közt több mint 160 000 magyar anyanyelvű kivándorló jött vissza. Még többnél azonban e szándék emlékké halkult mert múlt az idő és a mindennapi emberi élet, a megszokás mind erősebbé tették az új testi és lelki kapcsokat.

Voltak alkalmak, melyek a honvágyat felfokozták: a világháború kitörése, majd a trianoni békekötés. Úgy látszik, a balsors hazahív. A tönkrement és menekültekkel zsúfolt trianoni Magyarországra azonban nagyobb tömegben nem lehetett hazajönni. A nehéz viszonyok közt élő csonkaország maga is még évi többezer magyart bocsátott ki nem annyira az Egyesült Államokba, mint inkább például, Kanadába. Utoljára talán északi Erdély visszatérte lobbantotta fel a hazatérés vágyát sokakban. A "Kelet Felé" képein, a kolozsvári bevonuláson lelkesedett és könnyezett sok kis magyar közösség, templomok és iskolák termébe gyűlve, miután előbb, szokás szerint, majdnem összekülönbözött azon, ki kapja előbb a filmet. Az érzés megvolt, de 1941-ben azután igazán nem lehetett költözködni. Egy ideig majdnem csak Juliánusok juthatnak egyik magyarságtól a másikhoz. A nosztalgia tehát benne él azokban, akik valaha kimentek, időről-időre fájóvá is éled, először nagy erővel, majd egyszer mind halkabban. Sajnos, ezek a hazahívó alkalmak eddig még mind oly időre estek, amikor a hazajövetel technikailag lehetetlen volt. A honvágy nem kerülhetett igazi próbatételre. A dolgok pedig, anyagiak és szellemiek egyaránt, változnak az idővel s közben felnőtt egy új nemzedék is, melyet gyermekévei már nem a Tisza, hanem a Delaware vagy a Hudson partjához fűznek. Aki azt hiszi vagy szeretné hinni, hogy a filmet visszafelé lehet pergetni, s hogy az egykori kivándorló-hajók most visszavándorlókkal telve érkeznek majd be Európa kikötőibe, nemcsak abban téved, hogy a közeljövőben nehéz lenne e célra hajót szerezni.

Aki arról álmodozik, hogy a fiatal arcokkal telt egykori kivándorló-vonatok újra befutnak az országhatáron, önmagát téveszti meg. A fiatal arcok elöregedtek, az ifjú vállak megrokkantak, sok hazavágyó szív örökre elhallgatott. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz, aki hazajön. Még kevésbé azt, hogy ne örüljünk annak, aki jön, s ne igyekezzünk hazaútját valóban lehetővé is tenni. Azt azonban jobb őszintén tudomásul vennünk, hogy az amerikai magyarság túlnyomó többsége már Amerikában, amerikai marad.

E sorok írója, sok tapasztalt kinti magyarral megegyezően, azt a nézetet vallja, hogy: ha a hazatérés technikai lehetősége megnyílnék, és ha mi nagyarányú, valóban jól szervezett hazatelepítési akciót tudnánk létrehozni, nagy gonddal oldva megy anyagi és lélektani kérdéseket - és ha, továbbá, mindez a gyakorlatban is sikerrel indulna s komoly bizalmat keltene azokban akik, joggal, a sötétbe ugrani honvágyból sem akarnak: akkor, csak akkor, haza tudnánk hozni az amerikai magyarságnak mintegy 2-3 százalékát, aligha többet. Szeretné hinni e sorok írója, hogy mindezt meg tudnánk tenni. Szeretné azt is, ha a jövőben majd fejére olvasnák, hogy tévedett, mert jóval több magyar tért haza. Sajnos, nem hiszi, hogy erre sor kerül. Ez a pár százalék egy tömegben nem is olyan kevés. Kerek tizenhatezer visszanyert lélek. Egy jókora Hatvan vagy, ha úgy tetszik, egy új nagy "Kossuthfalva" a magyar parlagon. De mégis csak 2-3 százalék, mégsem hatszázezer.

Azt is látnunk kell, hogy ha ez a pár százalék, a legmagyarabb elem hazatér, a kintmaradtak magukra hagyva annál hamarább olvadnak bele az amerikai élet, sőt az amerikai nacionalizmus áradó folyamába. Az amerikai magyarság borúlátók szerint alig egy pár, kisebb részében valószínűleg több nemzedék múlva, de előreláthatólag előbb vagy utóbb már csak történeti probléma lesz. Hazatelepítés esetén előbb. A kinti magyarságot újabb magyar kivándorló-hullámok erősíthetnék csak meg. Ezt a végső fokon céltalan áldozatot azonban akkor sem engedhetnénk meg magunknak, ha a bevándorlási törvények nem zárták volna el az újvilág kapuit.

1. Magyar vagyok, uram
2. Csak történeti probléma lesz
3. Hamar be fogja olvasztani
4. Sok fiatal a kereskedelmi pályán érvényesül
5. Már nem személyes élmény az óhaza
6. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak
7. Magyar Amerika nem pusztul el