2020. ősz: Hiúságunk története
ITT támogathatsz bennünket

Új típusú fegyveres konfliktusok

2002. február 8. 00:59 Deák Péter

A háborúnak nincs definíciója, de körülírása is bonyolult. Jelenségként és cselekvésként egyaránt megközelíthető. Az etimológia, de a történelem és a hadtudomány sem vállalkozik a fogalomalkotásra, a nemzetközi jog e terminológiát általában jelzős összetételben használja. Az ENSZ alapokmány a fegyveres erők alkalmazását említi, és az agressziót ítéli el. A politika ideológiákkal és érdekekkel ötvöződve a hatalom birtokbavételének, vagy megtartásának eszközét látja benne.

Az emberek, a közvélemény a tömeges erőszakot és pusztítást észleli. A főszereplőként jelen lévő katonák számára a fegyveres küzdelem metodikája, stratégiája, eszköztára, a győzelemre motivált szaktevékenység. Korántsem véletlen tehát, hogy a háború szó szinte mindig jelzős szerkezetben szerepel. Térségi dimenzióban, mint világháború, Öböl-háború, a múlt század eleji balkán háborúk. Más esetben a szembenálló felek alapján, nevezetesen „orosz – japán”, „angol-búr”, vagy az ideológiai motívum szerint, mint a keresztes háborúk sorozatában.

Esetenként a kirobbantó főszereplő után, mint a „napóleoni háborúk”, vagy időtartományban, mint 30 éves, 7 éves, stb. Más esetekben az uralkodó és alkalmazott, általában forradalmian új haditechnika adja a jelzőt, például légi-háború, vagy a be nem következett, elméletben megfogalmazott „atomháború”. Ez utóbbi megjelölések egyben azt a folyamatot is tükrözik, hogy a háborúképet alapvetően mindig a haditechnika rajzolja meg, az egyes háborúkat ugyanis szinte sohasem azokkal a fegyverekkel fejezik be, mint amelyekkel elkezdték.

A legalkalmasabb megközelítés azonban még mindég az úgynevezett clausewitzi formula, miszerint (közfordításban) „a háború a politika folytatása más, erőszakos eszközökkel”. Természetesen ez csak kiindulási alap, volt ugyanis olyan korszak, amikor a háború a hatalmi politizálás egyetlen eljárása volt, és ma sokan úgy véljük, hogy az a politika alkalmatlan, jóvátehetetlen, de legalábbis végső eszköze.

Mielőtt e jelenség új formáit prognosztizálnánk, vizsgáljunk meg egy másik kategóriát is. A biztonság fogalma és terminológiája a második világháború vége felé kezdett megjelenni a hadügyi, illetve a nemzetközi kapcsolatokat elemző politikai és szakmai szóhasználatban. E kategória nem egy nyelvújítás terméke, hanem a század első felének tapasztalatai alapján kialakult politikai axióma kifejeződése. A két világháború, előzményei ugyanis olyan következményeket produkáltak, olyan veszteségeket, áldozatokat és terheket okoztak, hogy a védelmi doktrínák, szervezetek és infrastruktúrák anakronizmussá váltak. A védelem, a védekezés ugyanis „post factum” jelenség, valamilyen veszélyelhárítás, az adott korban a fegyveres támadás bekövetkezését követő cselekvéssorozat, amely már kezdeti időszakban is súlyos következményekkel jár mind a támadó, mind a védő számára.

Ezzel szemben a biztonság a prevenció politikai, jogi, intézményi, infrastrukturális, kommunikációs és nemzetközi garanciáira épül, a veszélyek aktivizálódásának megelőzését szolgálja. A huszadik század második felének filozófiája ezen a felismerésen alapult, és ez a folyamat garantálhatta a súlyos nukleáris szembenállásra épülő bipoláris rendszerben a háború elkerülését, és – nem csupán másodikként – e magas kockázatú szembenállás, és azzal járó hidegháború megszűntét, a demokratikus nyugati civilizáció győzelmét.

A huszadik század második felében ugyanis a háború és politika közötti mezőben megjelent egy új jelenség, nevezetesen az „elrettentés”, amely az előző időszak háborút elutasító tömegpszichológiájára, valamint az akkori félelmeket megsokszorozó nukleáris technikára építve alkufolyamatot léptetett be a politikusok és katonák közé. Ennek következtében ez a fogalom biztonsági kategóriává alakult. Ez a filozófia nem ösztönös volt, hanem kiszámított, stratégiai jellegű. A jaltai hatalmi felosztás már ennek az alkunak részeként jött létre.

Churchill nevezetes fultoni beszéde, és abban a hidegháború és vasfüggöny szóhasználata beindított egy olyan elemzésen alapuló politikai gondolkodást, amely különböző iskolák mentén, nemzetközi folyamatokban, a katonapolitikai kurzusokban képes volt a korszak ellentmondásait kezelni. A Római Klub, a PUGWASH mozgalom, a SANA tudósfórumai, a néha naiv, de alternatívákat felmutató biztonságpolitikai iskolák, a Harmel jelentés után a NATO „fellazítási politiká”-ja, a helsinki folyamat kompromisszumai koncepciót alakítottak ki a nukleáris katasztrófa, a harmadik világégés elkerülésére. Ez a stratégia a fegyverkezési versenyben, majd a leszerelési folyamatban egyaránt érvényes „egyensúly” elvére alapozódott, és miután ennek fenntartására a kommunista kelet nem volt képes, a stratégia a „Nyugat” győzelméhez vezetett.

Az átmenet kockázatai

A nyolcvanas évek végén a politikai gondolkodás biztonságpolitikai vákuumba került. A konfigurált ellenségkép megszűnése ösztönösen váltotta ki az új veszélyek keresését, a konfliktustartalmat és formációkat meghatározó biztonsági kihívások artikulációjának igényeit. A hagyományos tömegháború esélyének csökkenésével, a technológiai haladásnak éppen a haditechnikai K+F mellékhatásaiként jelentkező robbanásaival, a globalizáció hatásainak megjelenésével előtérbe kerültek a nem katonai, de ezen belül kemény és puha veszélyforrások, amelyeket az ezredvég biztonsági kihívásainak neveztünk. A nemzetközi kapcsolatokban, valamint a kormányzati biztonságpolitikai gyakorlatban általánossá vált e jelenségek prioritási sorrendjének elemzése, az elmúlt évtizedben a különböző intézmények, kormányzatok, műhelyek alakítottak ki kockázati sorrendeket. Ezek a veszély „leltárak” részben a bekövetkezés valószínűsége, másrészt a kockázat következményeinek foka szerint alakultak ki. Miután a hidegháború a demokrácia győzelmével járt együtt, a lebomló totalitárius rendszerek alól kiszabadult kisebbségek, mesterségesen homogén államformációk etnikai csoportjai, történelmileg voluntarista módon kialakított tartományai, általában erőszakos eszközökkel, elindították a fragmentációs folyamatot és ennek nyomán kialakult a „válság”, mint a regionális kockázatok eminens formája, az ínstabilizáció terjedésének veszélyérzete. Ezért főleg Európában, de világszerte a stratégiák előterébe került a „válságmenedzselés”, amelynek leggyakoribb formái a békefenntartás, békekikényszerítés, illetve politikai tartományban béke ”teremtés” akcióiban jelentek meg. A NATO 50 éves évfordulóján összeült washingtoni csúcs, az ott kialakított új stratégia a fél évszázad előtti alapokmányban számba sem vett regionális konfliktuskezelést, az alapokmány módosítása nélkül, deklarációban alapvető biztonsági eljárásként a Szövetség funkcionális elemévé emelte. Ezzel, bizonyos tartalommal töltötte meg az „out of area” alkalmazási variációját. Az Európai Unió több év óta tartó „mélyítési” folyamata a Maastrichti Szerződésben átvette a Nyugateurópai Unió dokumentumaiban szereplő úgynevezett „petersbergi feladatok”-at, amelyek a Közös Kül- és Biztonságpolitika alapmissziójaként az instabilitást veszélyeztető válságok kezelési kötelezettségében fogalmazódtak meg. Ez a filozófia felvetette a szuverenitás – intervenció – biztonság hármas dilemmáját. A különböző békeérdekű katonai lépések legitimitása nemzetközi és társadalmi vitákat váltott ki, az ENSZ döntései gyakorta voltak gyenge és többféleképen magyarázható határozatok. A kéksisakos akciók mellett, a kellő BT konszenzus hiányában a NATO az alapokmány szerinti tagállami konszenzussal vállalt humanitárius célú beavatkozásokat, katonai lépéseket, a Balkánon a koszovói békekikényszerítést és pacifikációt. Ha végig tekintünk az elmúlt tíz év – régi kifejezéssel élve – helyi háborúin, új terminológia szerint a regionális konfliktusokon, a nemzetközi, vagy nagyhatalmi fellépés formációi szinte minden esetben egyediek voltak. A nemzetközi jog átlépésével megindított válságkezelések azonban, a válságok eszkalációs veszélye, az általuk indukált exodusok megállítása, a fegyveres népirtás blokkolása politikai legitimitást adott a pozitív célú intervencióknak. Ez az ellentmondásos helyzet vetette fel számos alkalommal, és számos oldalról a nemzetközi jog korrekciójának, az ENSZ reformjának jogos igényeit. Az elmúlt tíz évben tehát a biztonsági kockázatok közegébe első helyen a regionális instabilitást kifejező fegyveres konfliktusok, a részben ezek következményeiként jelentkező tömeges, illegális és egyidejű migráció, az ezzel járó ember és áru- és drogcsempészetet magába foglaló nemzetközi szervezett bűnözés, a természeti, civilizációs és környezeti katasztrófák, valamint az elmúlt ötven évben állandó kihívásként jelentkező terrorizmus került be. Ebbe a körbe tartozott a tömegpusztító fegyverek, pontosabban azok előállításához felhasználható anyagok áramlása és bizonyos lator államok részéről a bizonyítottan meglévő tömegpusztító eszközök alkalmazási kockázata. A civilizációs katasztrófák körében az utóbbi években megemlítésre kerültek az informatikai kihívások, a világhálós kártevések és balesetek hatásai is. Ebből az elemzett világképből kiindulva a nagyobb biztonság megteremtését különböző nemzetközi tárgyalási folyamatok kísérték, nevezetesen a nukleáris potenciált csökkentő SALT tárgyalások, az atomstop, más néven non proliferációs egyezmények résztvevőinek bővítése, a nukleáris infrastruktúra, a vegyi, illetve bakteorológiai fegyverek előállítását ellenőrző egyezmények ratifikációs kísérletei. Általában korlátozott eredményekkel, de az eszkaláció blokkolásával jártak a fent említett válságkezelések is. Mindezek alapján a világ, a politika és a közélet megnyugodott, a félelemérzetek elsősorban az utóbbi években gyakoribbá váló meteorológiai eredetű katasztrófák kapcsán jelentkeztek.

A globalizációval átalakuló világrend valós veszélyforrásai

2001. szeptember 11-e azonban rávilágított a fenti elemzések túlságos pragmatizmusára, az új évezred lényegéből eredő mély elemzések hiányaira. Maga az esemény, a borzalmas, lokális értelemben vett tömegpusztító toronyrombolás a biztonságért felelős hatalom, intézmények, egyéb szervezetek századvégi rendszereiben nem volt előrelátható, megakadályozható, a váratlanság magától értetődő. Az „esetért” senki politikai, vagy védelmi felelősséget nem viselhet. A politika, a tudomány és a közélet azonban leragadt a bipoláris rendszer lezárulásánál, a csupán annak nyomán kialakuló helyzetelemzésnél. A 3. évezred kezdetén a világ biztonsági képét egymással összefonódó jelenségek determinálják. (1) A hidegháború lezártával ugyanis nem csak a szembenálló katonai koalíciók rendszere omlott össze, de a világ olyan értelemben lett egypólusú, hogy annak szuperhatalmi megtestesítője a katonai képességben, gazdasági erőben, technológiai fölényben, politikai befolyásban, demokratikus intézményrendszerében és világméretű érdekeiben egyedülálló Amerikai Egyesült Államok lett. (2) További tény, hogy a globalizációt indukáló tényezők között a különböző technológiai robbanások, egy új technikai forradalom termékei és következményei is ebben az időben bontakoztak ki. Ez a technikai váltás az energia rendszerekben, az informatikában, a biogenetikában, az űrkutatásban szinte egyszerre hatotta át a világot, hozadékaival és negatív következményeivel együtt. Témánk szempontjából úgy fogalmazhatunk, hogy a hadügyben is teljes paradigmaváltás következett be, az erőszak eszközparkja, megnyilvánulásának területei egyaránt tágultak. (3) A globalizáció felgyorsult, és demokrácia, a piacgazdaság visszatérte a volt szocialista, vagy szocialista orientációs társadalmak egy részében, az ott jelentkező invesztíciók, a nemzetközi nagytőke megjelenése nagy tempót adott a szabad áramlásnak. Ez bővítette a fejlatt országok körét, de egyben megnövelte egyes térségek viszonylatában a szociális, politikai és technológiai szakadékot, vagyis konzerválta, nem érintette a történelmileg lemaradott térségek népeit, kimutatta a globalizációs folyamat úgynevezett veszteseit. Így – nem egyetértve Huntingtonnal – nem az ideológiailag, vallásilag, társadalmi rendszerek viszonylatában jelentkezik a megosztó különbség, hanem a folyamat hozadékait koncentráltabban érző, és a vesztesnek tekinthető térségek, népek között Ezt a jelenséget a politika, a tudomány és a közélet nem ismerte fel. Nem következet be a civilizált társadalom tudatváltása. Ennek egyik oka a viszonylagos globális konfliktusmentesség látszata, ugyanis a fentebb felsorolt és akkoriban preferált veszélyforrások ilyen szemben állást nem tükröztek. Az átmeneti kor terrorizmusát is hagyományos jelenségként értelmeztük. Önmagukat bemutató, konkrét politikai követeléseket fogalmazó, hagyományos módszerekkel működő, robbantásos – túszejtős terrorcselekmények, etnikai, vagy inkább belpolitikai célú akciók formájában rögzült bennünk. Az igaz, hogy a terrorista csoportok anyagi háttere beszűkült, a források érdekében a terrorizmus kriminalizálódott. Az államilag támogatott cselekmények – néhány kivétellel – a háborús szituációkban jelentek meg. A tanulságos „buggyanovszki szindróma”, amelyben egy háború hadműveleteként katonai célok elérése érdekében korházi túszokat használtak fel, azt bizonyította, hogy a terrorizmus metodikája beépült a hadviselésbe. Ezzel szemben ma magas technikai bázisra épített, mélyen illegális, de tetteiben megrettentő és exhibicionista, rendkívül szervezett és nagyszabású akciókat produkáló, államtól és legitim politikai szervezettől független, térben és résztvevőkben nemzetközi, nagy anyagi forrásokra épített, manipulált vallási ideológiákra hivatkozó privatizált hatalomról van szó, amely konfigurációjában láthatatlan, megnevezhetetlen. Ezek a szervezetek kiszámítottan, időzítetten működnek. A "toronyakció" hosszú előkészítést igényelt, különböző térségekben települt sejtek közötti folyamatos és kódolt kommunikáció működött, az „állomány” szakmai, technikai, nyelvi, és főleg pszichológia felkészítése bázisokat, rejtettséget és időt igényelt. Precíz számvetéseket, a menetrend, repülési idő, a visszafordulás kiszámítottsága kellet, hogy a négy légi jármű az eldöntött időpontban csapódjon be. Valószínű, hogy a művelet dublírozott volt. Ezek a modern terrorizmus jellemzésének technikai oldalát jellemzik. A kezdeti névtelenség mellett azonban tükröződött, hogy ki, vagy mi áll a háttérben. Az ellenség valamiképpen fel kellett mutassa magát. És miután a világ népeinek mintegy 75%-a valóban történelmileg elmaradott, a modernizációs folyamat által nem érintett, vesztes és ideológialag manipulálható, ezek nevében lépett fel. Természetesnek tűnt, hogy ez az akció a globalizációt szimbolizáló WTC tornyai ellen, a világhatalmat megtestesítő Pentagon rombolására irányult, és mindkettő Amerikában van. Az a tudatvilágukban nem is jelentkezik, hogy a fentiek mellett az Egyesült Államok a nyugati típusú demokrácia etelonját is megtestesíti. A lezajlott tömegmerénylet azonban nem az említett populációt képviselte, hanem annak felkorbácsolható érzelem világát meglovagolva, arra hivatkozó hatalmi csoport műve. Ugyanis a kevésbé tömegkommunikált világban, a szélsőséges irányba terelhető iszlám vallási körtől távolabbi térségek nem is ismerték, nem is értették a cselekmény lényegét.

Antiterrorista taktika, stratégia és felkészülés

Két hónap természetesen kevés az alcímben jelzett tényezők kidolgozására. Néhány alapkoncepció, kiinduló axióma azonban - a folyamatos korrekció igényével - talán megfogalmazható. Az esemény természetesen ellentevékenység beindítását követelte, ami a későbbi esetleges akciók számára tanulságot és precedenst szolgáltat. Ennek első fázisa szinte reflex szerűen a katasztrófa felszámolás, a biztonsági intézkedések azonnali bevezetése és a "nyomozás", tehát a hírszerzés adatainak aktivizálása, összerakása volt. Ennek bizonyos ösztönösségét bizonyította az amerikai politikai retorika néhány első megnyilvánulása, a „bosszú” és a „keresztes háború” beharangozása, amely többet ártott, mint használt. A második fázis két összetevő alapján alakult ki. Egyrészt az amerikai kormányzat többszörös lépéskényszerben volt, a határozottság valós szándéka és bizonyítási igénye a vélelmezett tágabb térségben demonstratív katonai koncentráció bevezetését igényelte. Másrészt, de ezzel párhuzamosan, mind a célországban, mind a nagyhatalmi szövetségesek részéről egy megfontolt nyomásgyakorlás következtében megindultak a politikai folyamatok, kialakult a nem katonai lépések doktrínája, a rendkívül széleskörű nemzetközi összefogás megteremtése. Új, nagyjelentőségű dimenzió jelent meg Oroszország és más FÁK államok, valamint a Nyugat együttműködésében. A térséghez közeli és bizonyos értelemben hírhedt iszlám országok világi vezetése az áldozatok oldalára állt, és ez nem csupán a búvóhely – a szörnyű talibán rezsim országa, Afganisztán - bekerítését jelentette, de megteremtette egy sajátos katonai fellépés kondícióit is. E szövetség sajátos csillagkoalíció, ami a megtámadott és felelősséget viselő Amerika bilaterális kapcsolataira épül. A harmadik fázis valószínűleg e tanulmány megjelenésekor még folyik, vagy éppen befejeződött. Ez pedig a katonai csapássorozat, melynek részleteit a hadtudomány tárhatja fel, a célleküzdés eredményeire és kétségívül hiányosságaira a katonai szakma tud reflektálni. Ami azonban az egész jelenség szempontjából fontos, hogy a számban korlátozott és sajátos formátumokban megvalósult katonai jelenlét természete a polgárháborúhoz, a viszonylag progresszív afgán erők mozgósításához vezetett, és egy belső, viszonylag széles koalíció megteremtését tette lehetővé. A tálib hatalom kiverését a hatalomból az Északi Szövetség és a hozzájuk csatlakozók hajtották végre. A szövetség kovácsolás másik tengelye a NATO reagálás sajátosságában kereshető. A tagállami szolidaritás kifejezése magától értetődő volt. Az Atlanti Tanács azonban valahogy jobban érzékelte a korszakos jelenséget. Ugyanis az 52 évvel ezelőtt fogalmazott, máig nem alkalmazott és eredeti motívumait tekintve konzervatív 5 §-t, a külső ellenség elleni kollektív védelem elvét kifejező cikkelyt konvertálta a 21. század fent jellemzett új hadügyi világára. Ezzel a lépéssel olyan precedenst teremtett, amely alepján stratégiát lehet építeni a veszélyforrások között primátust szerzett nemzetközi terrorizmus kezelési folyamatára. És a másik következmény, hogy feltehetően felgyorsul a NATO – EU viták lezárása, és, bár ez csak egy jóslat szintje, változhat a NATO bővítési iránya, mérete, tartalma, szempontjai és ezzel együtt egy új alapmisszió is megfogalmazásra kerülhet. Egyértelmű, hogy a stratégia első dimenziója a megelőzés, prevenció. Egyszerűen nincs más lehetőség. Ez három alapelvre kell épüljön, nevezetesen (1)egy nemzetközi összefogásra, hiszen internacionális kihívásokkal csak ilyen rendszerrel lehet szembeállni. (2)Lakossági felkészítésre, önvédelmi attitűdre, de – fontosnak tartom – militáns vonások teljes mellőzésével (3)Végül a harmadik pillér a szükséges nemzeti és nemzetközi intézmények, jogrend, szinte automatikus scenárió-indítások kialakítása – de mindezt a demokrácia következetes fenntartása mellett. A militarizmus és emberi jogi korlátozás veszélyére azért is ügyelni kell, mert, amint a szeptember utáni példák bizonyítják, szélsőséges erők szinte azonnali reflexe az idegengyűlölet, a rasszista demagógia, a populista civilizáció ellenesség, ami éppen a terrorizmus céljait realizálja. Ezek a jelenségek, az ilyen erők befolyás-növekedése és – aktuális veszély – hatalom közelébe kerülése belső instabilitáshoz, paramilitáris formációk létrejöttéhez, regionális feszültségekhez, kirekesztéshez és – látszólag válaszként - rendőrállami lépésekhez vezethetnek. A prevenció fő tartalma az információ folyamatos beszerzése és naprakész állapotban tartása. És ez alatt nem csupán a hírszerzést, titkos szolgálati tevékenységet kell értenünk. Az egyes események, tendenciák tudományos és szakszerű elemzése, a mozaikok következtetéssé való összerakása az előrejelzés egyetlen lehetősége. Szeptember 11-e váratlanságának egyik oka az intézmény-közötti és nemzetközi információcsere szinte teljes hiánya. E tekintetben az egyes integrációkon belül a nagyhatalmak és kis országok részéről jelentkező szubjektív „visszatartás” a kutató szemével nézve tűrhetetlen. Nem véletlen, hogy az első nemzetközi lépések, nevezetesen pont Oroszország részéről az adatszolgáltatásban jelentkeztek. Az információszerzés másik, többszörös kudarcot kiváltó hiányossága a felderítő technikák szerepének misztikus felnagyítása és a humán elemek, magyarul ügynökök és legális pozícióból megvalósuló hírszerzés leépülése volt. A „kémek” szerepe a kemény katonai szembenállás lebomlásával megváltozott. A titkos szolgálati tevékenység a bizalom és biztonság eszközévé vált, és a demokratikus társadalmakban komoly civil kontroll alatt áll, és ennek az új stratégiában még erősödnie kell. Azonban a stratégia hosszú távú, koncepciózus eleme a felismert világjelenség negatív elemeinek kezelése. Szinte evidencia, hogy a világ lakosságának számottevő része életmódban, életszínvonalban, állami szerveződésben, kultúrfokban messze az átlag alatt létezik. A globalizációnak valóban nagy tömegben vannak vesztesei, illetve olyan csoportok, amelyek már régebben elmaradott állapotban vannak, és számukra a modernizáció nem jelent felemelkedést. Az ilyen tömegek, főleg sajátos ideológiai, vallási világuk következtében könnyen mozgathatók. Ennek a terrorizmusnál, vagy a tömeglázadásnál enyhébb fellépéseit láthattuk Seattleben, Genovában, Prágában, Göteborgban. E tömegmegmozdulások szereplői, sőt, elsődleges szervezői korrekt zöld, pacifista, emberi jogi, szegénységellenes nemzetközi civil szerveződések, amelyek a civilizált világ partnerei. Az ezekkel folytatott párbeszéd – és nem az átgondolatlan (Genova) rendőri fellépés - lehetetleníti el, hogy e demonstrációik alá szerveződjenek anarchista, illetve szélsőséges csoportok, a „balhét” kedvelő tömegek. A nagyhatalmi politikának okulnia kell a tünetekből, hiszen az új amerikai kormányzat egy év alatt megtagadta a kyotói generális környezetvédelmi egyezmény aláírását, a biológiai fegyvere ellenőrzését szolgáló megállapodás szignalizációját, a kézifegyverek kereskedelmének korlátozását szolgáló szerződésben való részvételt. Felerősítette a rakétavédelmi rendszerek egyoldalú lépéseit, a meggyőzés helyett a kivonulást választotta az ENSZ durbani rasszizmus ellenes konferenciájáról. A XXI. századra jellemző új világtendenciák felismerése és elemzése nyomán a kezelési és prevenciós tendenciák alapvető iránya az elmaradott térségek menedzselési formáinak kidolgozása és nemzetközi elfogadottsága. Elnézést a történelmietlen és inkorrekt szóhasználatért, de úgy vélem, egy nem hatalmi és nem szűken vett érdekorientált „gyarmati” törekvéssorozat, egy modern misszionárius hálózat, a felvilágosodás bevitele, a populáció napi megélhetési gondjai mellett a felemelkedés kondícióinak megteremtése lehet a kívánatos út. Ami ezt megkönnyíti az a nemezközi szervezetek megléte, de ezzel együtt generális reformja. Ez azonban csupán egy impressziókon alapuló és természetesen nem egy negyedév alatt elemzésre épített monológ következtetése.

Irodalomjegyzék:

AZ ÉSZAKATLANTI SZERZŐDÉS.(Washington D. C. 1949.április 4.)NATO kézikönyv. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1999. 453.o. A szövetség stratégiai koncepciója. U.o. 76-85. o. Michael Ehrke: Was wollen die Globalisierungsgegner. Internationale Politik und Geseellschaft.Nr. 4/2001. 359-362 s. ZSOLT ROSTOVÁNYI: Global civilization’ vs. Civilizations: the antinomies of the international system of the turn-of-teh-millenium. BIGIS papers 7. 2001. 23-48 p. Luc Reychler: Conflict Dinamics and Prevention: A Preliminary Research of the Past Research Efforts. Changes, Chances and Challenges Europe 2000. Akadémia Kiadó, Budapest.41-52 p. John Lukacs: A XX. század és az újkor vége. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000 Péter Deák: Presently Security Enviroment in the Central – European Region. Turku University Studies. 2001.3. Shang Hong: The U. S. National Security Strategy and Its Impact on the Internatonal Security. INTERNATIONAL STRATEGIC STUDIES. CHINA INSTITUTE FOR STRATEGIC STUDIES. 2000/3 Beijing, China. Balogh András: A világ 2000 után. Európa Ház, Bp. 1999. Dr. Szövényi György: Nemzetközi terrorizmus. Tízéves Biztonságpolitikai Prognózis, OKTK. Résztanulmány.2000 Simon Sándor: Társadalmak, háborúk, hadtudomány(ok). ZMNE. Bp.2000 Ágh Attila: KONFLIKTUSOK, HÁBORÚK. Zrinyi Katonai Kiadó,Bp.1989. Deák Péter: Tízéves biztonságpolitikai prognózis. Összefoglaló Tanulmány. OKTK. 2000. Deák Péter: FOGALMI KÉRDÉSEK, A BIZTONYSÁG ALANYA, TÁRGYA, DIMENZIÓI ÉS ELEMEI. Bigis jegyzet. I. A BIZTONSÁGOT FENYEGETŐ KEMÉNY KIHÍVÁSOK, KONFLIKTUSOK, VÁLSÁGOK, HÁBORÚK. Bigis jegyzet II. BKE. 2000 Deák Péter: Új biztonsági kihívások a XXI. század küszöbén. Szakmai Tudományos Közlemények. KBH Budapest, 2001. 2.o. Deák Péter: Biztonság – szuverenitás – intervenció. Európa Tanulmányok. MTA Politikatudományok Intézete. 1999. 7. o.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. ősz: Hiúságunk története
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Olvasta már?
Bezár