Máig nem bizonyított, hogy szándékosan sodorták volna veszélybe a Lusitaniát

2021. május 7. 09:48 Múlt-kor

„Üveg és fadarabok hullottak a fejünkre” (…) – emlékezett vissza a Lusitania elsüllyedése előtti pillanatokra Robert Rankin, a katasztrófa egyik túlélője. A New Yorkból Liverpoolba tartó, 44 ezer tonnás luxushajóba 1915. május 7-én, nem sokkal két óra után csapódott be az írországi partok közelében az U–20 német tengeralattjáró torpedója. Ezt másodpercekkel később egy újabb, nagyobb erejű robbanás követte, és a hajó mindössze 18 perc alatt elsüllyedt. A második, végzetes detonáció kiváltó okairól máig megoszlik a szakértők véleménye.

Korábban

A robbanások után a fedélzeten kitört a pánik, és az oldalára dőlt hajóról mindössze 6 mentőcsónakot tudtak vízre ereszteni a 48 közül. Mivel a britek nem akarták megkockáztatni, hogy a németek egy újabb hajót elsüllyesszenek, visszahívták a túlélők segítségére siető Juno cirkálót, így a mentési akció csak jóval később kezdődött meg.

Részben a késlekedésnek köszönhető, hogy a személyzettel együtt a hajón tartózkodó 1959 civil utasból 1198 – köztük közel 100 gyermek – vesztette életét. 128 áldozat amerikai állampolgár volt.

A britek és az amerikaiak barbár akciónak minősítették a támadást. Egyes amerikai újságok egyenesen arról adtak hírt, hogy Németország egyes részein tanítási szünetet rendeltek el, hogy a gyerekek is megünnepelhessék a Lusitania elpusztítását.

A németek ezzel szemben hangsúlyozták, hogy újsághirdetésekben figyelmeztették az utasokat a háborús zónában hajózás veszélyeire, ráadásul jogosan támadták meg a semleges USA-ból a hadban álló Egyesült Királyságba jelentős mennyiségű hadianyagot csempésző hajót.

Sokan úgy vélik, a brit vezetésnek érdekében állt a Lusitania elsüllyesztése, mivel így szerették volna elérni, hogy az USA az antant oldalán belépjen a háborúba. Bár az amerikai-német viszony az incidenst követően valóban megromlott, az USA csak két évvel később, 1917 áprilisában lépett be a háborúba.

Egy 2012-es kutatás során nem találtak bizonyítékot a brit kormányt ért támadások igazolására, s a túlélők elbeszélései szerint is a kazán okozta a második robbanást. A kutatócsapat leszállt a tenger fenekére is, hogy a 90 méter mélyen fekvő roncsokat tüzetesebben megvizsgálja, majd egy sor ellenőrzött robbantással tesztelték, mi is okozhatta a második robbanást. A túlélők feljegyzései alapján nem tűnik valószínűnek, hogy ezt a lőgyapot okozta, mivel az azonnal felrobbant volna, nem pedig 15-20 másodperces késéssel.

Azt az elméletet is megcáfolták, miszerint a második robbanást egy szénpor öngyújtó idézhette elő, mivel ez nem lett volna elég egy akkora szerkezeti károsodás előidézésére. Köztudott, hogy lőszer is volt a rakományban, azonban ez nem minősült „hadianyagnak”, így szállítása egy személyszállító hajón engedélyezett volt.

Ehelyett a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a második robbanás valóban a kazánból jött, amely azonban egymaga nem okozott volna jelentős kárt. Úgy vélik, a gyors süllyedést egyszerűen a jól irányzott torpedótalálat idézhette elő.