Vasfüggönyön innen, Balatonon túl: határtalan utazásaink története

2022. július 9. 08:50 Múlt-kor

Nem sok magyarnak adatott meg, hogy világcsavargó legyen. Ha éppen nem világháborúk pusztítottak, vagy elnyomó rendszerek zárták le határainkat, elődeink is felkerekedtek, és felfedezték Európa kulturális és természeti kincseit az IBUSZ-szal. A kevés megmaradt valuta és a piros (ritka esetekben kék) útlevél mellett a hazatérés alkalmával camembert és túrabakancs (Csehszlovákia), hajszárító (NDK), vagy alsónemű (Törökország) lapulhatott a bőröndben.

1962-es látogatás Bécsben (kép forrása: Fortepan/ Jakab Antal)

Korábban

Az utazás a 19. század végén már nemcsak az arisztokrácia kiváltsága volt, a gazdagabb polgárok szintén a nyugati trendek lelkes követőivé váltak. Magyarországon – akkor még – határátlépés nélkül is valóra válthatták az üdülésről szőtt álmaikat.

Az Osztrák-Magyar Monarchia lakóit a gyógyfürdők – Herkulesfürdő –, a magashegyek természeti szépségei – Ótátrafüred –, és a hullámzó tenger – Abbázia – is nyaralásra csábította. Határátlépésre csak az igazán tehetősek vállalkoztak, akik nem tudtak ellenállni a francia Riviéra vagy az Orient expressz nyújtotta luxuskörülményeknek.

Ennek ellenére már a 19. század végén elindultak az első szervezett utak a Magyar Királyi Államvasutak közreműködésével. 1889-ben, a francia forradalom 100. évfordulója alkalmából hat társasutazást indítottak Párizsba, 845 szerencsés résztvevő még Kossuth Lajossal is találkozhatott Turinban (Torino), míg a végállomáson Munkácsy Mihály fogadta az utazókat.

Az Idegenforgalmi és Utazási Vállalat Rt. első tranzitutaztatását 1903-ban tartotta, amikor a Boroszlóból induló zarándokok Róma felé haladva néhány napot Budapesten töltöttek. A vállalat elsődleges tevékenysége az első világháború kitöréséig a külföldi turisták fogadása volt, ám Magyarország határainak 1920-as újrarajzolásával alaposan átértékelődött az utazás szerepe.

Kirándulások Franciaországba (kép forrása: Színházi Élet, 1938. 22. szám)

A Horthy-korszakban újra előtérbe került a nemzetközi turizmus. Államközi megállapodásokkal enyhítettek a szigorú vízumpolitikán, noha az országhatárok közti átjárás még ekkor sem volt zökkenőmentes. Az 1929-es világgazdasági válság után a folyamat megtorpant, ám a gyors zuhanást gyors talpra állás követte.

Óriási sikert arattak az úgynevezett cserevonatok, amelyekre az Magyar Nemzeti Bank csak úgy adott engedélyt, ha az IBUSZ fedezte a külföldre indított kirándulások valutaszükségletét. A vállalat szerződést kötött egy olasz irodával, amelynek értelmében Magyarországról Velencébe, és onnan vissza indultak szerelvények. Az első különvonat 1932-ben indult a gondolák városába, ezt követően a csereüdülőhelyek köre fokozatosan bővült, svájci, cseh, francia, német, svéd és osztrák partnerek is csatlakoztak a programhoz. A megoldás Európa-szerte mintaadó lett.

Tudtad, hogy a magyar-olasz cserevonat ötletét az 1933-as idegenforgalmi kongresszuson is méltatták? Az ötletet végül 22 európai vasúttársaság vette át.

Cserevonattal érkező angol utasok, 1935 (kép forrása: Képes Pesti Hírlap, 1935.09.08-i szám)

Amíg az I. világháború előtt külföldre 10–20 ezer fő utazott évente, ez a szám az 1930-as évek közepére már 200 ezerre nőtt. A II. világháború után a bőröndbe sajnos nem a nyaraláshoz szükséges csomagok, hanem megnyomorított életek emlékei kerültek. Bár az IBUSZ monopolhelyzetbe került 1948-tól, a Rákosi-korszak kezdetétől egészen 1968-ig még Kőszeget, Sopront vagy a Fertő tavat is csak határsávengedéllyel lehetett felkeresni. A lassú enyhülést Sztálin 1953-as halála, majd az 1955-ös osztrák államszerződés hozta el. A vérbe fojtott 1956-os forradalom után megkezdődött a lassú, óvatos nyitás időszaka, az évtized végén elindultak Csehszlovákiába és Lengyelországba az első IBUSZ-utak. Ekkor még „kedvenc” úticélokról szó sem lehetett, az „ahova szabad” szellemében kelhettek útra a szerencsések.

Az útlevelek kiadása szintén az IBUSZ hatáskörébe tartozott. A személyigazolványhoz csatolt betétlapokat felváltotta a piros és a kék útiokmány: az előbbi a keleti blokk országaiba, míg az utóbbi a vasfüggönyön túlra tartó utazásokhoz szükségeltetett. Amíg a piros útlevelet 1972 és 1984 között korlátozások nélkül lehetett felhasználni, addig a kék okmány igénylése egy végeláthatatlan procedúra volt, ráadásul pozitív elbírálására nem volt semmilyen garancia. Háromévente egyszeri utazásra jogosított, és mindössze 70 dollárt lehetett kiváltani egy utazáshoz – ezen felül szükség volt a szakszervezet és a párttitkár aláírására is. Az enyhülést az általános kék útlevél 1984-es, majd a világútlevél 1987-es bevezetése hozta el, a teljesen szabad utazást csak az 1989-es útlevéltörvénnyel szentesítették.

IBUSZ iroda a mai Ferenciek terén, 1960 (kép forrása: Fortepan/ UVATERV)

Miután 1957-ben a keleti tömb országai között megszűnt a vízumkényszer, a forgalom lassú növekedésnek indult – ezzel párhuzamosan megszülettek az IBUSZ Nemzetközi Főosztályának részlegei: a Nyugati és a Szocialista, valamint a Belföldi Kereskedelmi Főosztály. Az időszak legnagyobb kedvencei az úgynevezett barátságvonatok voltak: ezeket az utazásokat többnyire a kiemelkedően teljesítő dolgozók kapták a munkaadójuktól. A Szovjetunió klasszikus, Kijev – Leningrád (Szentpétervár) – Moszkva nyomvonalán haladtak, hogy a baráti országok között még szorosabbra fűzzék a kapcsolatot. A cél érdekében üzemi látogatásokat és közös mulatságokat szerveztek, az 1970-es években még nőnapi különvonatot is indítottak.

Tudtad, hogy az IBUSZ útlevélosztályán dolgozó szerencséseknek volt egy saját dedikált útlevele, amelyben korabeli sztárok, művészek és sportolók aláírását gyűjtötték?

Az NDK-ba csak a berlini fal 1961-es építése után indulhattak társasutazások, amelyek közül különösen a lipcsei vásár forgataga nyűgözte le a magyar utasokat. Bár a prágai és a krakkói vonatozás is csalogatta a közönséget, a tehetősek többsége a nyarat elsősorban Bulgáriában (az Arany- vagy a Naposparton), másodsorban a jugoszláv tengerparton töltette, míg a „pártelit” kiváltsága a Fekete-tenger partján fekvő Szocsi felkeresése volt. Aki nem vonattal akart utazni, és a városlátogatás vagy a napsütés sem vonzotta, választhatott a dunai hajótúrák kínálatából is.

Aranyló homok a Naposparton, Bulgáriában, 1973 (kép forrása: Fortepan/ Potruba Ferenc és Zoltán)

Amíg 1960-ban alig néhány százezer külföldi utazást regisztráltak, ez a szám az 1980-as évekre már a több milliót is elérte. Az egzotikus utak iránti kereslet is nőtt, csoportok indultak Kubától Észak-Koreán át a Föld távoli pontjaira. Az 1980-as években, miután engedett szorításából a Kádár-rendszer, már az Atlanti-óceánon túlra is indultak csoportok.

Mit szerettünk igazán az ismeretlenben? A szép tájakat, a történelmi emlékeket és természetesen a vásárlást, azon belül is különösen a Magyarországon hiánycikknek számító termékek beszerzését. Csehszlovákiából a filléres túrabakancs, a saját gyártmányú ropi, és a camembert érkezett a bőröndökben lapulva, Lengyelországból jó minőségű textíliákból és párnahuzatokból érkezett szállítmány, az NDK-ból kiváló iparcikkekkel, például hajszárítókkal indultak útnak, míg a Szovjetunióból porszívókkal tértek haza a magyarok. Isztambulból még a rendszerváltás után is alsóneműkkel teli autóbuszok tartottak hazafelé, hála a világútlevél bevezetésével liberalizálódó vámrendeleteknek. Amíg Romániából az ottani hiány miatt szinte semmi nem érkezett, Ausztria a magyar turisták paradicsoma volt.

Tudtad, hogy a Bécsbe özönlő tömeg fő csapásiránya nem a Schönbrunnba, hanem a Mariahilferstraße felé vezetett? A hűtőszekrények iránti őrült kereslet miatt a szerencsevadászat ezen ágát „Gorenje-turizmusnak” nevezték el.

Nem mindent szerettünk a külföldi utazásban. Megnehezítette az utazók dolgát a felvehető valuta korlátázása, a szigorú vámrendszer és a behozatali tilalmak. Hiába akartak jó minőségű magyar szalámit az országhatáron túlra vinni, vagy Szlovákiából pelenkát csempészni. Az IBUSZ utasai minden tőlük telhetőt megtettek, sokan a nyári szezonban bőröndnyi zöldséggel és gyümölccsel indultak útnak, hogy a kint élő rokonok is megízlelhessék a hazai zamatokat. Kihagyhatatlan rítusa volt az utazásoknak a képeslapírás, címeztünk munkatársainknak, barátainknak és családtagjainknak – minden városból, megállás nélkül.

A végső fordulatot az 1990-es év hozta el. Miután a vasfüggöny lehullott, új világrend született, miközben államalakulatok – Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió – tűntek el a térképről. A turizmus – amelyre ekkor már nyugodtan hivatkozhatunk tömegturizmusként – új szárnyakat kapott, egyre többek számára vált elérhetővé az utazás élménye. És végre mindenki – pénztárcától függően – választhatott magának kedvenc nyaralási célpontot. (x)