Az 1959-es Antarktisz-egyezmény biztosította, hogy a hideg kontinens kimaradjon a hidegháborúból, egyúttal megerősítette a tudományos kutatási célú együttműködést. Most azonban – az éghajlatváltozás hatásai miatt – újabb kihívással nézünk szembe e hatalmas térségben.

2007 novemberében Ban Ki-moon ENSZ-főtitkár antarktiszi látogatása után arról számolt be, hogy saját szemével látta: „...a mai helyszín valószínűleg felismerhetetlen lenne Robert Scott, Ernest Shackleton és társaik számára. E drámai szépségű táj rendkívül ritka és csodálatos, egyúttal mélyen felkavaró, hiszen világosan mutatja, mekkora változás zajlik a világban.” A legaggasztóbb az, hogy a sarki jégtakaró – a gleccserek gyors zsugorodásával – instabil állapotba került: „A jég olvadása jóval nagyobb ütemben történik, mint gondolnánk.” Miután a Larsen B selfjég (amely a nyugat-antarktiszi Graham-föld nyugati szélén helyezkedett el – a szerk.) 2002-ben két nap alatt szétesett, Ban attól tart, a jelenség nagyobb léptékben is megismétlődik, különösen azon tudományos bizonyíték fényében, miszerint az egész Nyugat-Antarktisz jégtakarója veszélyben van.

Noha a hatalmas déli sarki kontinenst jellemzően a nemzetközi fősodortól távoli régiónak tekintjük – gyakran még a világtérképről is lehagyjuk –, a legújabb fejleményeket tényleg nem lehet figyelmen kívül hagyni: ami most az Antarktiszon zajlik, az alapvetően változtatja meg az életünket. A Föld felszínének mintegy tíz százalékát jelentő kontinens döntő szerepet játszik a globális rendszerben; ennek tudatában Ban Ki-moon arra figyelmeztetett, hogy a jégtakaró felbomlása több méterrel is megemelheti a tengerszintet. Amikor több mint két évtizeddel ezelőtt antarktiszi kutatók először mutattak rá az ózonlyuk problémájára, nem csupán a globális környezeti probléma alapvonását hangsúlyozták, hanem előre jelezték a globális felmelegedés sebességét is. A jégmintákban korábbi hóesésekből származó levegőbuborékok 800 ezer évre visszamenő unikális történeti dokumentumai Földünk éghajlatának.

Amíg fél évszázaddal ezelőtt az Antarktisz a fősodrú eseményektől teljesen elszakított területnek tűnt, addig mára stratégiai környezeti jelentőséget nyert, mert kiderült, lényegi hatást gyakorol a világ éghajlatára, óceánjainak és tengereinek szintjére. A „világvége-óra”, amely már számításba veszi az éghajlatváltozást is, 2007 óta mindössze öt percre van éjféltől.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. tavasz számában olvasható.