Valós tragédiák ihlették Az operaház fantomjának történetét
Bár Gaston Loreux 1910-ben megjelent regénye alapvetően egy kitalált, gótikus elemekkel átszőtt szerelmi történetet dolgoz fel, a szöveg számos részletét a párizsi operaházhoz kapcsolódó valós események és korabeli legendák ihlették. Az alkotásból készült musical negyven évvel ezelőtti ősbemutatója, illetve a mű októberben debütáló, legújabb filmadaptációja nyomán érdemes felidéznünk, hogyan váltak ezek az esetek a populáris kultúra és a filmművészeti legendárium szerves részévé.
- Gaston Leroux Az operaház fantomja című regényében valós történelmi eseményeket és a párizsi Palais Garnier-hez kapcsolódó legendákat ötvözte a fikcióval.
- A Fantom és a szerelmi háromszög lehetséges előképeihez több történet kapcsolódik, ezek jelentős részét azonban nem támasztják alá történelmi bizonyítékok.
- A regény föld alatti tava is valós helyszínen alapul: az operaház alatt ugyanis egy, a beszivárgó talajvíz kezelésére kialakított víztározó található.
„Az operaház fantomja valóban létezett." - Loreux ezzel az ikonikus kezdőmondattal igyekezett azt a látszatot kelteni olvasóiban, hogy története valós eseményeken alapul. Sőt meggyőző érvelésében egy, az épület alatt talált emberi holttestet is megemlít, aminek a valóságban a regénybeli magyarázatnál jóval prózaibb oka lehetett: az 1871-es párizsi kommün idején ugyanis az operaház még épülő pincéinek egy részét foglyok őrzésére használták, így nem kizárt, hogy egykor tényleg találtak emberi maradványokat a díszes épület alagsorában. Ebből a példából is látszik, hogy Loreux valós történelmi események és a Palais Garnier-hez kapcsolódó városi legendák ötvözésével egy sajátos világgal rendelkező fikciót hozott létre, amelynek egyes mozzanatairól ma sem könnyű eldönteni, hogy az emberi képzelet, vagy a valóság szüleményei-e.
A fentebbi mellett számos egyéb, szintén a történelem által ihletett esemény és helyszín elevenedik meg a regény lapjain. Az egyik ilyen eset 1896. május 20-án történt, amikor a Palais Gernier-ben éppen Alphonse Duvernoy Hellé című operáját játszották a színpadon. Az operaház egyik legfőbb ékességeként számon tartott, hatalmas csillárt tartó szerkezet egyik ellensúlya az előadás közben váratlanul leszakadt, áttörte a mennyezetet és a nézők között zuhant. A tragikus balesetben többen is súlyosan megsérültek, egy nő pedig életét vesztette. Loreux történetében, illetve Andrew Lloyd Webber musicaljében később a történtek által ihletett csillárlezuhanás vált a cselekménysorozat egyik leghíresebb jelenetévé, azzal a lényeges különbséggel, hogy a valóságban nem maga a csillár, hanem az azt tartó szerkezet egyik ellensúlya zuhant a nézőtérre.
A regény talán egyik legfontosabb helyszínének, a föld alatti tónak is van valóságalapja - ami természetesen korántsem olyan romantikus, mint ahogy azt Loreux ábrázolta. Az operaház építésekor a magas talajvízszint komoly problémákat okozott, ezért az építők föld alatti ciszternarendszert alakítottak ki, amelyben összegyűjthették és ellenőrzés alatt tarthatták a folyamatosan beszivárgó talajvizet. Bár később a szájhagyomány ezt az egyszerű építészeti megoldást titokzatos föld alatti tóvá avanzsálta, mindez nem változtatott a prózai valóságon: a föld alatt nem tó, hanem egy nagyon is gyakorlati célt szolgáló víztározó húzódik.
Christine, Raoul és a fantom szerelmi háromszögének eredetéről ugyancsak számos legenda él a köztudatban. Az egyik ilyen történet szerint egyszer egy Boismaison nevű táncos beleszeretett egy Nanine Dorival nevű balerinába, akinek kegyeiért egy francia katonával kellett versenybe szállnia. Boismaison a történtek után olyannyira kötődött az operához és a szerelméhez, hogy azt kérte: halála után csontvázát az épületben őrizzék meg. Maradványait később állítólag kellékként is felhasználták Carl Maria von Weber A bűvös vadász című operájának egyik előadásán, bár ezt a vádat később természetesen többen is tagadták.
Ez is érdekelhet
A fantom alakját már jóval nehezebb egyetlen valós személyhez kötni, annál is inkább, mivel a párizsi operavilágban számos történet keringett egy titokzatos, kísérteties személyről. Az egyik ilyen legenda a Palais Garnier elődjéhez, az 1873-ban leégett Salle Le Peletier-hez kapcsolódik. A történet szerint a tűzben egy balerina is életét vesztette, akinek zongorista vőlegénye szintén súlyos égési sérüléseket szenvedett. A férfi ezt követően állítólag visszavonult a Palais Garnier föld alatti járataiba: élete hátralévő részét ebben a napfénytől elzárt építményben töltötte. Mivel azonban sem a személy létezését, sem a történet részleteit nem támasztják alá történeti források, mindezt inkább az operaház körül kialakult gazdag mondakör részeként érdemes kezelni.
A regény női főszereplője, Christine Daaé szintén kitalált alak, bár egyes feltételezések szerint Loreux részben a 19. század egyik legismertebb svéd szopránjáról, Christina Nilssonról mintázhatta. Más elképzelések ugyanakkor egy Nanine Dorival nevű balerinát említenek lehetséges előképként - ezek közül azonban egyikre sincs konkrét bizonyítéka a kutatóknak. Andrew Lloyd Webber musicaljének Christine-jére viszont egyértelműen hatással volt a zeneszerző akkori felesége, Sarah Brightman, aki az 1986-os ősbemutatón elsőként játszhatta a női főszerepet Londonban.
