Valóban annyira mocskosak voltak a középkori emberek?

2020. március 4. 16:57 Múlt-kor

Korábban

Szent tisztátalanság

A középkori társadalom mindössze egyetlen szelete tekintette kívánatosnak a higiénia hiányát: a rendkívül hitbuzgók. E kontextusban értelmezendő Izabella királynő „dicsekvése” is: nem a korabeli bevett normát jelentette, sokkal inkább egy hitét demonstrálni kívánó asszony arra való törekvését, hogy minél jobban sanyargassa testét.

A középkori keresztények számára a tisztálkodás egyúttal a világi hívságoknak való behódolást jelentette, így a hitükben kiemelkedni akarók – a mindennapi kényelem sok más elemével együtt – ezt is kerülték.

Sziénai Szent Katalin itáliai misztikus gyakran fakadt sírva gyóntatója előtt, amikor arra gondolt, hányszor mosott hajat és tisztálkodott kamaszként anyja utasítására, hogy udvarlókat vonzzon, ahelyett, hogy hitét előtérbe helyezve „önmegtartóztatást” gyakorolt volna. A gyóntatópap vigasztalása ellenére úgy gondolta, halálos bűnt követett el.

Néhány középkori szent ennél is tovább ment, és aszkétizmusa középpontjába emelte a tisztátalan életmódot, hogy szenvedést okozzon vele saját magának. Árpád-házi Szent Margit például amellett, hogy a legrosszabb ruhákban járt és rendszeresen korbácsolta magát, szándékosan sosem mosta meg haját, hogy a tetvek is kínozzák.

Megjegyzendő, hogy az ilyesfajta önsanyargatás sehol sem volt követelmény sem a világi hívők, sem az egyházi személyek felé. Egyes kolostorokban folyóvizet is bevezettek, így a szerzetesek tekinthetők a higiénia úttörőinek is a középkorban.

Mindazonáltal a legbefolyásosabb és leggazdagabb egyházi személyek is hajlandók voltak a személyes higiénia hiányával bizonyítani hitüket, szennyes ruháikat díszes papi öltözetük alatt elrejtve a nyilvánosság elől.

Miután Canterburyi Szent Tamás érsek 1170-ben katedrálisában gyilkosság áldozatává vált, a holttestét a temetésre előkészítő szerzetesek azt találták, alsóruhái „nyüzsögtek az apró bolhákkal és tetvekkel”, amit ők a mártíromság jeleként értelmeztek.

Amikor az 1282-ben elhunyt Cantilupe-i Szent Tamás herefordi püspök szentté avatásának elbírálása folyt halálát követően, szolgái arról számoltak be, a püspök sohasem fürdött, ágyneműjében pedig marékszám éltek a tetvek.

Mielőtt a püspök ruháit a rászorulóknak adományozták, alaposan ki kellett őket tisztítani – még a legszegényebbek sem akartak volna olyan ruhát felvenni, amelytől tetvesek lesznek.

Az, hogy e tehetős egyházi személyek ilyen körülmények között éltek, éppen azért váltott ki csodálatot kortársaikból, mert nem ez volt a jellemző – a leggazdagabbtól a legszegényebbig mind ugyanolyan visszataszítónak találták, mint napjaink embere.

A középkor átlagembere mai mércével minden bizonnyal koszos, talán büdös is volt – a hideg, iszapos folyókban nemigen lehetséges úgy kimosni a ruhákat, mint egy centrifugás mosógépben –, de csupán kis százalékuk volt valósággal mocskos, és közülük is igen kevesen éltek így önszántukból.

előző oldal 5 / 5